A fény szilánkjai

Most, hogy a Kalligram gondozásában újra megjelent N. Tóth Anikó regénye, a Fényszilánkok, bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki visszavágyott ebbe az eredetileg 2005-ös könyvbe. A három vezérszólamon keresztül a szöveg olyan fokú intimitást teremt, melynek kisugárzásában kellemes időzni. A kötetben egy férfi, egy gyerek és a nagymama hangján keresztül valósul meg a narráció összjátéka, mely nem csak a szöveg, de a képi világ terébe is kilép. A nyelv minden mozzanatában elevenné válik, a szerző ábrázolóképessége pedig a nyelvi intimitást maximalizálja. Ám ez az intimitás nem kitárulkozás, hanem radikális elhallgatás, a jelzés, a lehetséges értelmezés dinamikája, a nyelv mögöttire irányuló figyelem. A csönd költészete éppúgy benne rejlik, mint a beszélés szinte mániákus áradása. De mindig ott van a megtörés pillanata, amikor a nyelv képtelen bármit is mondani, amikor elárulja magát és közszemlére teszi impotenciáját. Polifón könyv, mondhatnánk, és mégsem az: ezek a töréspillanatok közösek. Az emlékezés módja pedig, mely generációs stratégiáiban és retorikájában más és más, maga lesz a jellem és a stílus. Mintha belehallgatnánk valamibe, ami magával sodor, s azt a látszatot kelti, hogy az írónő sem avatkozott be: fülelt és lejegyezte. Persze, ez nyilvánvaló tévhit, és mégsem teljesen az. A nyelv természetes ficánkolása, ficánkolni hagyása ez. Az író feladata az arány, a méret megtalálása.

A regény további fontos jegye, hogy a személyes emlékezésből, képzelődésből, meseszerű történetmondásból miként lesz kollektív esemény: hogy hogyan fordul át a hétköznapiság a nagybetűs történelembe, közös realitássá, közös látszattá.

N. Tóth Anikó számára kulcsfontosságúak az érzékek: lehetőség szerint mind az öt egyszerre. Ezt a barokkra jellemző technikát mozgósítja akkor is, amikor Avilai Szent Teréz metaforájával élve a lélek belső várkastélyát védő érzékszervek valamelyike pillanatnyi csődöt mond, és megtöri a harmóniát. S ott van még a látszat, a tévhit, a vélekedés, ott vannak az emlékezet defektusai vagy korrekciói! Ezeket a szöveg általában ráfogásnak nevezi („Sejtelmünk lehet csak az érzelmekről, meg néhány ráfogásunk”), és a képzelet bűvkörébe utalja. A regény sajátossága az is, hogy a tényszerűség szinte adatolható látszatát keltő szöveg egyáltalán nem szociografikus, az archaikusság legfeljebb a meseszerűség egyes motívumaiban jelenik meg, ugyanis minden életmód, minden életvitel központi eleme N. Tóth Anikó könyve szerint nem a tökéletes valóságrekonstrukció vagy az azon alapuló nosztalgia, hanem a képzelet, és annak mindenkori ráfogásai. Ezeket állítja fénybe, bontja szilánkokra.

(N. Tóth Anikó, Fényszilánkok, Pozsony, Kalligram, 2012.)

Értékelés: llllllllll