A cenzoroktól az ördögi Potterig

Csanda Gábor, Szörényi László és Tőzsér ÁrpádSomogyi Tibor felvételeA Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Pozsonyi Páholy című rendezvénysorozata évadnyitó estjének ugyanis Szörényi László, a számos díjjal kitüntetett irodalomtörténész, tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatója (1991–95 között római és máltai magyar nagykövet) volt a vendége, akinek társaságában a közönségnek nem volt módja unatkozni. Tőzsér Árpád, az est egyik házigazdája így jellemezte: „Egyszemélyes irodalmi intézmény volt ő már sokkal az intézeti munkája előtt is. Azzá tette mindenekelőtt hatalmas irodalomtörténeti, filológiai felkészültsége, tekintélyt parancsoló antikos műveltsége, olvasottsága, meghökkentően nagy nyelvismerete, természetének egyszerre joviális és maliciózus, a hatalommal szemben mindenkor ellenzéki hangoltsága”. Szörényi nyelvismerete valóban meghökkentő, perzsa–görög–latin szakon végzett az ELTE-n, és csak azért nem öt szakon, mert az egyetem vezetői úgy látták, ennyi azért mégiscsak túlzás. A hivatalos szakjain kívül is még jó néhány nyelvet bír, nem csoda hát, hogy első, önálló tanulmánykötete kéziratának múlt rendszerbeli cenzorát erős kétely kerítette hatalmába, és ilyen kommentárokat fűzött Szörényi tanulmányaihoz: „Ön azt a benyomást kelti mindenféle lábjegyzeteivel, melyek a legkülönbözőbb nyelvű szakirodalomra vonatkoznak, hogy maga ezeket el is olvasta.” S talán a hajdani cenzor még jobban megdöbbent volna, ha tudomására jut, hogy nemcsak ezt. Az irodalomtudós barátja, Keserű Bálint szavait idézte, aki szerint Szörényi az egyetlen ma élő ember, aki végigolvasta egy, a 15. és 16. század fordulóján élt eretnek püspök gigantikus 15 ezer hexameterből álló, latin nyelvű eposzát, amely tömve van klasszikus idézetekkel. Ekkora ismeretanyag mögé talán sokan egy száraz „szobatudóst” képzelnek, de aki már találkozott Szörényi László munkáival, az tudja, hogy nem hiányzik belőle a humor, az irónia. A Delfinárium című, filológiai groteszkeket közreadó kötete például Tőzsér szerint „egyetlen frenetikus, elsöprő homéroszi kacaj”.

Szörényi „kettős” énjének remek „előhívója” volt egyébként a két házigazda, Tőzsér Árpád mellett Csanda Gábor szerkesztő. Tőzsér révén komolyabb témák kerültek terítékre: beszélt arról a filozófiai bizonytalanságról, hogy az irodalomtörténészek tulajdonképpen nem tudnak mit kezdeni a múlttal, mert a múlt abban a pillanatban születik meg, amikor írnak róla, és annyi múlt van, ahányféle álláspont. A neolatin irodalom kutatójaként beszélt a korszak irodalma iránt napjainkban tapasztalható nagy érdeklődésről, a kutatási eredményekről, s ennek kapcsán méltatta Csehy Zoltán kiváló Beccadelli-könyvét, amely A szöveg hermaphroditusi teste címmel jelent meg. Szavai szerint szerencsére már Magyarországon is eljött az az idő, amikor a neolatin irodalommal nemcsak tudós módon foglalkoznak a filológusok, hanem ez a munka együtt halad az adott művek bemutatásával. „Csehy Zoli az egyik legnagyobb zászlóvivője ennek a munkának” – mondta, és csapott egy kis ingyen reklámot is Csehy Petrarca-fordításainak. A költő latin versei az ő fordításában jelennek meg nemsokára először magyarul.

Csanda Gábor a Delfináriumból felolvasott részletekkel még több derűt csempészett az estbe. Általa tudhattuk meg azt is, mit keresett Szörényi az első magyar Harry Potter-konferencián: cáfolni igyekezett, hogy a könyvet maga az ördög írta, mert mint mondta, az agresszív butaságot nagyon nem kedveli, ezért is áll hozzá közel Petrarca és Erazmus. Csanda Gábornak csupán arra a kérdésre nem sikerült választ kicsikarnia, hogy mi a véleménye a vendégnek a szlovákiai magyar irodalomról. Talán majd legközelebb. De ha nem erről, sok egyéb másról biztosan jó néhány izgalmas dolgot megtudhatnánk Szörényi Lászlótól.