A barokk kor útvesztői

A cseh irodalmi modernség egyik ága, amely Březina eksztatikusan lobogó, mágikus költészetével indul, túllépett a XIX. századi nemzetébresztő irodalom örökségén, s a „metafizikai lényeg” szenvedélyes keresését összekapcsolta a vallási érzés megújításával. Ebből a kölcsönhatásból táplálkozik a barokk szellemiség modern reneszánsza. Mert mint Šalda, a cseh modernség legfőbb teoretikusa mondja, a barokk kor a modern idők kezdete, benne jelenik meg először a mai kultúrát jellemző dualista szétszakítottság: az élet igenlése és tagadása – hedonizmus és aszkézis –, amely a „pathos” szó eredeti jelentése szerint a gyötrelmes szenvedésben keresi önmaga alakját. Ebben a korban „magas nyomás alatt” születnek az irodalmi művek, melyeknek szerzői nagy belső hevülések és megrázkódtatások közepette hányódnak a világnézeti pólusok között. A barokk kor eme korántsem tradicionális értelmezése adja a cseh neokatolikus modernség felhajtó erejét. Ebből a kontextusból lép elénk Jaroslav Durych, aki a két világháború között egyike volt a legnagyobb hatású íróknak.

Durych pályája korántsem szokványos. Katonaorvosként indul, nehezen töri át az irodalmi élet korlátait. A húszas évek végétől szenvedélyes polémiák kereszttüzében áll, sebeket ad és kap, kíméletlen publicisztikákat ír. Nekiront Karel Čapeknek, a kor ünnepelt, Nobel-díjra esélyes szerzőjének, akit világnézeti sekélyességgel vádol. A Švejket mint a szétesett cseh nemzeti karakter emlékművét kárhoztatja. Mi több, rokonszenvet mutat a katolicizmussal összefonódott jobboldali radikalizmus iránt, amely világnézeti harcot hirdet a „pozitivista” és elvilágiasodott kulturális irányzatok ellen: ostorozva a cseh társadalom pragmatikus beállítottságát. A köztársaság bukásakor olyan cikkeket is publikált, amelyeket 1945 után nem egészen alaptalanul kértek tőle számon.

A legnagyobb kihívást azonban a megkövesedett cseh történelmi mítoszok ellen intézte, megteremtve ennek katolikus színezetű ellenpárját. Köztudott, hogy a XIX. században Palackýék nemzedéke alkotta meg azt a széles körben elterjedt történeti sztereotípiát, amely a huszita korszakot állította a cseh nemzeti tudat centrumába, s amely a fehérhegyi csatát követő másfél évszázadot a cseh kultúra példátlan hanyatlásaként – mint a „sötétség korát” – mutatta be. A nemzeti újjászületés céljait ezzel a negatív pólussal szemben jelölték ki, s ezen alapult a masaryki demokrácia félhivatalos ideológiája is. Az 1620 és 1770 közé eső barokk korszakot úgy fogták fel, mint amely a katolizáció és a germanizáció révén alapjaiban rendítette meg a cseh identitást – kiirtotta vagy nemzetiségében átformálta az ország vezető rétegeit, elüldözte intelligenciáját, s a cseh nyelv lezüllesztésével megszakította a nemzeti hagyományok kontinuitását.

Ez a történeti kép ugyan reális elemeket tartalmaz, de messzemenően nélkülözi az árnyalatos gondolkodást – s végső soron a történeti igazságot. A modern történetírás azt igazolja, hogy a fehérhegyi csata elsősorban a rendi harcok és a vallási ellentétek mentén értelmezendő, s a cseh nyelv hanyatlása nem volt olyan általános érvényű, mint azt korábban gondolták. Erre, illetve Josef Pekař történetírói munkásságára alapozva Durych erősen hangsúlyozza a protestáns lázadók fehérhegyi vereségének felettébb üdvös voltát a cseh karakter és a cseh történelem egészére nézve, amelynek lényegét a katolikus honszeretetben jelöli meg. 1937-ben megjelent Fehérhegy című cikkében szinte a feje tetejére állítja a huszita-protestáns hagyományra hivatkozó cseh nacionalizmus egész szellemi építményét, amikor így ír: „Mi tehát azt állítjuk és hirdetjük, hogy Fehérhegynél a nemzetet nem leverték, hanem megszabadították legroszszabb és legveszélyesebb ellenségeitől. (...) Ez a dicsőség helye. Ez a legemlékezetesebb helye az országnak. Ott mentették meg a mi hagyományainkat, elsőszülöttségünket, a mi múló és örök életünket egyaránt”.

A Wallenstein árnyai 1929-ben jelent meg először (eredeti címe: Bloudění – Bolyongás). A fehérhegyi csata utáni másfél évtized eseményeit idézi fel: a rendi felkelés elfogott – többnyire másodvonalbeli – vezetőinek kivégzésétől Wallenstein 1634-ben történt meggyilkolásáig. A regény kifejezi ugyan a szerző elfogult történelmi nézeteit, de korántsem tételszerű: nem tekinthető egy ideológiai álláspont illusztrációjának. A nagyszabású, sodró szenvedéllyel telített mű mintegy „fölülírja” a szerző eszmei előfeltevéseit. Történelmi regényről van szó, de korántsem abból a fajtából, amely térségünkben a XIX. század eleje óta a nemzeti ideológiák népszerűsítését szolgálja: fellobbantva a felnövekvő nemzedékek hazafias érzelmeit és nemzeti előítéleteit. Éppen ellenkezőleg: a lassan hömpölygő képek sorozata időnként megrendítő – hideglelősen nagyszerű – pillanatokba sűrűsödik, melyeknek nincs egyetlen, végérvényes olvasata. A barokk világ emberének fenségessége és alávalósága a kor fogalmain átszűrve, túlfűtött, végletes érzelmi hullámzástól kísérve olvad egyetlen hatalmas tablóvá. A világias gavallérok jól tudják, áldozatot kell hozniuk a becsületükért. Az álnok, képmutató zsarnok asztrológiával játszadozik. A pokoli gőgtől hajtott Wallenstein hatalmas árnyékát a kivételes hadvezér önbizalma és sértődése hizlalja. A téli királyné asszonyi gyöngédségét sárkánygőg vigyázza. A remény légvárai hüllőkkel teli viperafészekre omlanak. A világban izzik a gyűlölet, s a herceg mindenütt csalárd vermek fölött jár. Előbb Wallenstein kegyeiért folyik a küzdelem, majd a fejéért és a birtokaiért. A világ nem más, mint örökös bolyongás színtere, amelyben menekülünk a magunk sorsa elől, de a vakszerencse forgandó, a végzet könyörtelen.

A regény három főhőse költött alak, akik a nagypolitikai játéktér árnyékában, de ennek súlya alatt sodródnak a világban. Miként a történeti figuráknak, nekik is a kétségbeeséstől hajtott bolyongás az osztályrészük. A két cseh férfi közül az idősebb a katolikus hadseregben szolgál, hadnagyi rangot szerez. A fiatalabb a protestáns királyné apródjából lesz Wallenstein házi inasa. Feszült, különös barátság köti őket össze, mindketten ugyanazt a légiesen természetes, gyönyörű spanyol-zsidó lányt szeretik, aki fantasztikus latin-amerikai kalandok után cseh főúri házaknál szolgál. Angelica szemében álomtalan, örök nappal lobog: a keresztény lelkiség hősies fájdalma. A szerelmi vetélkedés forrpontján, Magdeburg apokaliptikus ostromának kulisszái között a két férfi halálos párbajt vív. A hadnagy szabálytalan tőrvetése a lányt sebzi meg. De hiába a harc, a lány az ifjabbik férfit, Wallenstein szolgáját szereti, aki azonban nem képes legyűrni lelkének zaklató démonait – a bolyongást választja, sorsuk ismét elválik. Szerelem csak egyetlen van, de a dac ellöki a gyengédséget. A hadnagy közben feleségül veszi azt a lázadó parasztokkal tartó protestáns nőt, akit egy éjszaka félig megfagyva levág a vesztőhelyről, de az érzések útvesztőiben nem lel nyugalmat. Angelica szerelme Wallenstein kísérteties utolsó éjszakáján teljesedik be, amikor kétségbeesés űzte, a sorsválasztás határhelyzetét kereső társa vért öklendezve mondja ki az örök öszszetartozás utolsó szavait. Ebben a fájdalmas ragyogásban minden a helyére kerül, de vannak élmények és találkozások, melyektől mindörökre meghalunk a világ számára.

(Jaroslav Durych: Wallenstein árnyai. Fordította Sinkó Ferenc. Kalligram, 2003. 723 oldal)