Séta a brüsszeli labirintusban

Ám az egykor büszke püspökfejedelemség akkor már csak afféle alsó szomszédnak számított Brüsszelhez képest, így a belga főváros lépett előre.

E tudósító brüsszeli lakásában viszont sokat köszönhet az igazi alsó szomszédnak, pontosabban a lányának. Claire Van Lierde egyetemi szakdolgozata teljes nemzetközi jogi komolysággal megírt munka, mégis úgy fest, mint egy paródia: az EU, illetve elődszervezeteinek székhelykereső vitáit dolgozta fel. A kulcsfontosságú kérdésről lassan ötven éve dúl a vita, és távolról sincs vége. Hagyjuk a történelmet, egyelőre elég annyi, hogy az EU-nak három fő székhelye van: Brüsszel, Strasbourg és Luxembourg. (Két tucat más helyen is van valamilyen uniós intézménynek székhelye, nagy csaták dúlnak egy-egy ilyen megszerzéséért, de most ezt is hagyjuk.) Mindhárom helyen van az Európai Parlamentnek egy-egy székháza (hatalmas, többszárnyú épületek), és Luxembourg még az EP titkárságának is otthont ad – miközben azért az ügyek többnyire Brüsszelben, ritkábban Strasbourgban zajlanak.

A másfélezer politikus és hivatalnok körbe-körbe utazgatásának van ára, évi háromszázmillió euró legalább. Ebben még nincs benne az, hogy a dokumentumoknak is keringeniük kell. Jellegzetes szürke fémládák ezreiben utaznak a papírok a három székhely között, de nekik legalább nem kell repülőjegy, szállodai szoba, és nem morognak, hogy fölöslegesen cirkuláltatják őket.

Az élő képviselők és munkatársaik viszont egyre hangosabban. Legutóbb a múlt csütörtökön lázadtak fel az ellen, hogy Strasbourg maradjon az EP hivatalos székhelye – csináljunk inkább páneurópai egyetemet az üvegpalotában. S mivel úgyis Brüsszelben zajlanak a dolgok, és ott is van – sőt bővül – egy hatalmas üvegpalota, és úgyis abban ülésezik többször a parlament, felejtsük el Strasbourgot. Miért kell évente több százmillió eurót és több tízezer utazási órát áldozni a francia hiúság oltárán? – lázadoznak. Igaz, szép a katedrális, finom az itteni töltött káposzta, jó a bor és a sör, s a város valóban jelképe a francia-német megbékélésnek. De hát az EU azért már nem elsősorban erről szól. Brüsszelben csúnya a katedrális, de itt is nagyon finom az ital és az étel, és belga nemzet nem lévén, a hiúságára sem kell költeni.

Nem addig a’! – mondják a franciák, és amíg ezt mondják, addig Strasbourg EP-székhely marad. Igaz, Luxembourg sem szívesen adná föl a titkárságot, pedig számtalan ennél sokkal fontosabb uniós intézmény házigazdája már, például a bíróságé, a banké és a számvevőszéké. ĺgy hát az EP három hatalmas székházzal is gazdálkodhat, és amikor a képviselők, akkor a többi uniós intézmény is ingázik; kerül, amibe kerül.

Az EP-székházak közös vonása, hogy hatalmas labirintusként nyelik el a belépőt. Egyetlenegy kollégám állítja, hogy eligazodik abban a hét betűből és számból álló jelrendszerben, amely a parkolóhelyeket és az irodákat azonosítja. A sajtóterem Brüsszelben például ASP A50A. Strasbourgban még bonyolultabb. Az 5/C314/a irodát általában háromnegyed óra alatt találom meg Brüsszelben, Strasbourgban pedig egyszer ötven percen át kerestem azt a följárót, amely a parkolóból a hivatali szintekre vezető lifthez juttatott. Viszszafelé a kocsimat nem találtam, pedig a számrendszeren kívül térképvázlat is volt a kezemben.

Most tessék egy kicsit koncentrálni, az EU-törvényhozási munkamenet legegyszerűbb folyamatleírása következik. (Szakértők most ne figyeljenek ide, mert a közérthetőség kedvéért valóban durván leegyszerűsítettem azt, ami jogilag, politikailag és gyakorlatilag is sokkal bonyolultabb.) 1. Az Európai Bizottság kezdeményezi a jogszabályt. 2. Ezt a kormányközi tanács szakértői munkabizottságai, majd nagyköveti testülete véleményezi. 3. Megnézik a tagállami parlamentek szakértői, esetleg bizottságai is. 4. A kormányközi miniszteri tanács megszavazza (külön történet, hogy milyen rendszerben). 5. Az Európai Parlament előbb bizottságban, majd plenárisan első olvasatban megszavazza (külön történet, hogy mi és hogyan módosítható.) 6. A papír visszakerül a tanács elé, amely az Európai Bizottsággal együtt „összebékítő” tárgyalásokat tart a parlamenttel. 7. Ha „kibékülnek”, kész a végleges szöveg, amely ismét a tanács, a bizottság és az EP elé kerül. 8. Az EP immár második olvasatban, végleg megszavazza. Aztán a tagállamok – bár kötelesek volnának – vagy végrehajtják, vagy nem.

Aki ebben a labirintusban eligazodik, annak valószínűleg az sem okoz komoly gondot, hogy megtalálja a saját kocsiját meg irodáját. Ami gondot okozhat: megtalálni azokat a szövetségeseket, akik a döntéshozatali alkufolyamatban segítenek. Ez ritkán történhet nemzeti alapon. Kicsit többször pártpolitikai alapon. A legtöbbször azonban igen bonyolult érdekkombinációk formálódnak, tíz-húsz vektornak kell megtalálni a közös eredőjét. Például: én, a jobboldali magyar képviselő megszavazom a német zöldek egyik indítványát a gyufáról, cserébe azok elintézik, hogy a baloldali spanyol eurohonatyák támogassák a szlovén és portugál liberálisok tervezetét az öngyújtóról. Ez nekem azért jó, mert akkor ők sem ellenzik majd az én indítványomat a kovakőről, én meg belenyugszom, hogy a spanyolokhoz kerüljön a tűzoltó készülékek ellenőrzésével foglalkozó albizottság harmadik titkári posztja. Ilyenformán megoszlik közöttünk a lobbik kezelése is, pedig például a cigarettagyárak nagyon ágálltak a kérdéskör uniós szabályozása ellen. Egyébként a direktíva mindig kissé elkésik. A képzelt példa igaz végénél maradva: május elsejétől tilos lesz rágyújtani mindhárom EP-székház összes helyiségében.