Az országhatárok revíziójától a meghaladásukig

1945 után sok mindent beláttak az európai politikusok, miután a világháború nyomán világszerte több mint 70 millió ember hevert holtan. Többek között arra jöttek rá, hogy az országhatárok egyoldalú, aktívan generált politikai (és hadi) kényszer hatására történő megváltoztatása nem kifizetődő. Sokkal kockázatmentesebb hagyni, ill. „szabállyá” kell tenni, hogy egy-egy ország (akár „gyengített” nemzetállamként) a saját határai között maradjon meg és fejlődjön. És hogy próbáljon jó szomszédsági viszonyokat kialakítani. Természetesen ez sincs komoly problémák nélkül, különösen a folytonosan izgő-mozgó globális kapitalista rendszerben. Vagy a nem is annyira titkon tovább dolgozó erős nemzetállami eszmék miatt. Ám a határváltozások jelentette beláthatatlan kockázatokhoz képest alighanem ez az a bizonyos „kisebbik rossz”. Ha pedig mégis módosul egy országhatár, annak kivételesnek és kellően feszültségmentesnek kell lennie. 

1945 után kicsit olyan reveláció volt ez, mint amikor nagyjából a 18. század elejére az európai államok belátták: mégsem annyira jó ötlet a lelkek üdvének (vagyis a vallások) kérdését összekötni a hatalmi politikával és a háborúkkal. A történelem fintora, hogy kicsit később aztán sok helyen a nemzetállami idea vált az egyik fő vezérelvvé. Ez az eszme ugyebár a saját nép boldogságát abban látja, ha egyazon nemzet gyermekei lakják a „hont”. Remélhetőleg „mások” nélkül. Pár másodpercnyi gondolkodás után bárki beláthatja, mi ebben az őrült kockázat. 

A második világégés nyomán kiformálódó Európai Unió, ill. az egyik lényegét jelentő regionalizáció ezekre a problémákra hivatott megoldást kínálni. S valóban, a szlovákiai magyar ember is érezheti, ha nem is problémamentesen és gyorsan, de elkezdtek összenőni a határ menti régiók. Ezek között már a hatósági ellenőrzés sem jelent akadályt. Az például, hogy „Komáromból Komáromba megyek”, nem pusztán könnyed retorikai fordulatot jelent, hanem ma már tényleg minden további nélkül megtehető. 

Mintha azonban valami elkezdte volna kikezdeni ezt az 1945 utáni konszenzust is, s nem is annyira az irreguláris migráció, mint inkább valami más... Aki jól figyelt, Ukrajna kapcsán érezhette, hogy a háború hatására számos téren megmoccantak az irredenta eszméket valló csoportok. Főleg azok, akik saját nemzetállamukról rendre a „Nagy” jelző használatával gondolkodnak. Nem tették ezt nagy hangoskodás mellett, ám világos volt, számukra elfogadható fejlemény lehet akár Ukrajna – amely egy nemzetközileg teljes mértékben elismert állam – feldarabolása is. 

Annál is inkább, mivel az efféle aspirációkat a moszkvai propaganda is erősíti, amely üzenetei kedvező fogadtatásra találhatnak bizonyos eszmei közegekben. Ilyen például a magyar, a szerb, a román, de sok más nacionalizmus, amelyeknél valamiféle „hátraléka” lehet a nemzetállam területi kiépülésének. Csupán azt felejtik el az ezt komolyan vevő személyek, hogy Putyinéknak az efféle zavarkeltés csak addig érdekük, amíg az ellenfelet (ebben az esetben a nyugati szövetségi rendszert) bomlaszthatják vele. Utána, immáron a saját „játszóterükön” pont ellenkezőleg, lehetőleg lánctalpakkal fognak kezelni mindenféle „átrendeződési igényt”. 

Persze tegyük hozzá: az évtizedek során a transzatlanti és európai szövetségi rendszer sem kezelt minden helyzetet megfelelő bölcsességgel. Főleg Jugoszlávia felbomlására érdemes itt gondolni. Kulcsfontosságú kérdés az is, hogy a továbbra is dolgozó nemzetállami reflexekkel szemben mennyire sikerült rendezni az őshonos etnikai kisebbségek helyzetét az EU-n, tágabban pedig Európán belül – akár Ukrajna esetében. Bőven akadna még munka a Kárpát-medencén belül is – s nem csak a magyar kisebbségekkel... 

Ha azonban már a kisebbségeknél tartunk, aki szlovákiai magyar, túlontúl jól tudhatja, mennyire nem jó ötlet az országhatárok tologatása. Olyannyira, hogy a jócskán elszúrt trianoni béke nem a legjobban sikerült „revízióját” követő esztelen „revans” kis híján a teljes népcsoport létébe került. Ebbe még akkor is hátborzongató belegondolni, ha „pusztán” áttelepítésről, ill. beolvasztásról lett volna szó. 

Összegezve: ahogyan 1945 után, úgy igazából ma sem látható más észszerű megoldás. Talán úgy is fogalmazhatnánk: nem a térképek „átműtésével”, a határok tologatásával kell foglalkozni, hanem a meghaladásukkal – kellően magasröptű demokráciák fenntartása mellett.