Rosszkedvű ország?

A demokrácia ott kezdődik, hogy az állampolgár jól érzi benne magát. Hazánk viszont rosszkedvű ország lett: adó-csalóval közösködő miniszter ül nyakig a pácban; az ellen-zéknek nincs ép ötlete, csak elvakult indulatai; a parlamen-ti cécó a radikalizálódás kottá-ja; a lakosság kiábrándult.

Az ilyen abszurdisztánban milyen szerepe van/lehet az önismeretnek, az önmagunk hibáit is látó őszinteségnek? Össztársadalmi berkekben és kisebbségi körökben egyaránt. A témát Bordás Sándor pszichológussal, tanszékvezető egyetemi tanárral feszegettük.

Igaz föltevés, hogy a legkevésbé sajnos önmagunkat ismerjük?

Hogyne. Pedig az önismeret az egyik legfontosabb személyiségjegy, már az ókori görögök is az ismerd meg önmagad következetes elvét vallották. Ha valaki nem tud vagy nem akar eligazodni önmagában, akkor a mások viselkedésében, ösztönrendszerében, érdekeiben sem képes tájékozódni. Az ilyen emberek, olykor akár rétegek azt tartják önmagukról, hogy mindent tudnak, mindenhez értenek, csakis ők lehetnek azok, akik irányítanak. Pszichológusként róluk szoktam mondani, hogy nincs betegség, nincs belátás, nincs önismeret, hiszen az illetők nem akarnak elmozdulni a saját maguk által kreált „értékektől”. Praxisomban a pszichoterápia egyik eszközeként igyekeztem lelki tükröt tartani a páciens elé, hogy megismeri-e benne önmagát, vagy sem. Nem mindenki akarta ezt. Ahogy bizony a társadalom sem kívánja. Nyilván ezért tartunk ma ott, ahol éppen.

Ezt továbbgondolva, objektivitás és hibáink beismerésének dolgában sem jeleskedünk. Sokkal inkább másokat – a más nemzetiségűeket, a más pártállásúakat, a környezetünket – okoljuk saját következetlenségeinkért, mulasztásainkért…

Ez azért életkortól és a szocializálódás hátterétől is függ. Hogy ki, hogyan tud a tárgyilagosság tényeinek mentén változtatni a beállítódásán, magatartása megrögzött jegyein. A középkorúaknál és a még idősebbeknél valóban nehéz az attitűdváltoztatás, és paradox módon akár egy tragédiának is kell azt előmozdítania. Viszont a szellemi beállítódás és a viselkedési mód alakításában jó eredményeket lehet elérni a serdülőkorúaknál. Ők általában nyitottak a másság elfogadására, a tárgyilagosabb értékítéletre. Számukra kevésbé presztízskérdés, hogy önmaguk szemében csak ők legyenek/lehessenek a győztesek. Könnyebben megértik, hogy elsősorban az embert kell látni, és nem a származása vagy pártállása szerint „bemérni” valakit. A konfliktuskezelést ezért volna tanácsos már középiskolai szinten tantárgyként szorgalmazni.

A kisebbségi létben élők alkati érzékenységében milyen árnyban oszlik meg a tárgyilagosság tudata, illetve a sérelmi alapállás?

Ez bonyolult kérdés. Ha szabad személyes példával élnem, én vajdasági magyarként szocializálódtam. Ott a magyarság a mai napig sem tudta lélekben kiheverni Tito partizánjainak 1945-ben elkövetett, a magyarok ezreit érintő vérengzését. Az agresszió feldolgozatlansága miatt a Vajdaságra még a múlt század hetvenes éveiben is a kemény befelé fordulás, az öngyilkosságok magas száma volt jellemző. Egyébként a múlt század derekán az erdélyi magyarok is még nagy arányban szegregálódtak, önmagukba zárkóztak, és szinte alig kommunikáltak a románokkal.

És a szlovákiai magyarok? Milyenek a lélektani kondícióink, a kisebbségi helyzetből adódó önértékelésünk?

Már régen élek Dunaszerdahelyen, de a felvidéki magyarság körében nem tapasztalok annyira meggyőződéses identitásigényt, mint a Vajdaságban meg Erdélyben. Sőt, Dél-Szlovákiában ez régióként még változó is. A különböző kutatások és csoportos tréningek során, a magyarságuk iránti érzelmeiket tekintve, más emberekkel találkoztam például Gömörben, a nógrádi Füleken és Losoncon, akár Komáromban vagy Érsekújvárott, mint Dunaszerdahelyen és a Csallóközben. Az eltérések hátterét érdemes lenne tüzetesebben kutatni, bár az már most is látható, hogy a Csallóközben értékként a pénz – szemben egyfajta intellektussal járó tudással – jóval nagyobb teret kapott, mint másutt. A kisebbségi lét gondjainak világos számbavételét tekintve a szlovákiai magyarság nagyon heterogén. De az olykor felbukkanó vádaskodásokkal szemben az is igaz, hogy a szlovákiai magyarok zöme nem ássa a kisebbség-többség ellenségeskedéseinek árkait. Tény viszont, hogy negyedszázaddal a ’89-es rendszerváltás után már határozottabban kellene tárgyilagosan beszélni az azóta eltelt évek kisebbségpolitikai hibáiról, a pártok és politikusaik történetes mulasztásairól vagy akár elhamarkodott döntéseiről. Egy közösség lelki egyensúlyának, önismeretének, adott esetben indokolt elkedvetlenedésének a „leltározás” is természetes tartozéka.

Mind társadalmilag, mind kisebbségi létben miért fontos a különféle panamák és korrupciós stiklik felfedése?

Mert igazmondás nélkül baj van az önismeretünkkel; a politikus önismeretével pedig még nagyobb a gond. És az sem enyhítő körülmény, hogy tulajdonképpen a nép termeli ki a politikusait, a saját karaktereit. Már Mikszáth Kálmán írta egy helyütt meglehetősen nyersen, de őszintén, hogy az igazságnak olykor meglehetősen büdös a pofája!

És miért tanácsos a mulasztások és tévedések felmutatása is?

Abból tanul az ember. Egy jól működő társadalomban illik azzal is szembenézni, amit valaki vagy valakik most rosszul csinálnak, esetleg a múltban helytelenül tettek. Sajnos, a politikus ritkán képes ennek beismerésére. Ő csak szemellenzősen pedáloz a maga útján, közben a neki szánt jóindulatú visszajelzések leperegnek róla. Mondjuk a hazai magyar politikusok is már mióta hárítanak a nyílt válaszok helyett, ha például az MKP–Híd párbeszédről van szó. A politikusok ugyanis nem szeretik hallani a „tolakodó” kérdéseket, ahogy nem szívesen látják a társadalmi számonkérés eléjük tartott tükrét sem.

Ön mit tapasztal: az ország rosszkedvű nyarában milyen a szlovákiai magyarság hangulata?

Ez jó kérdés. De az érem másik oldalát nézve és tágabb összefüggésekben úgy is fölvethető, vajon saját kisebbségi problémáinkon túlmenően mennyire vagyunk nyitottak – vagy éppenséggel elzárkózóak –, ha lényegében a tavaszi választások óta örvénylő társadalmi és kormányzati gondok, a lakosságot irritáló közéleti problémák, a korrupció gyanújába keveredett politikusok viselt ügyei és magyarázkodásai kerülnek terítékre. Mindettől lélektanilag bárkit a rosszullét kerülgetheti, de ennek nem a beletörődés, hanem a széles körű és higgadt kommunikáció az ellenszere. Az ilyen párbeszéd kialakításában, esetenkénti fenntartásában az itt élő magyarságnak is megvan már a szükséges jártassága, hiszen mind a belföldi, mind az EU munkaerőpiaci áramlásainak köszönhetően ő is egy nyitott Európa polgára. Ez társadalmilag pozitív fejlemény, noha kisebbségi szempontból hátulütője is van: a folyamatosan bővülő közvetlen kommunikáció révén akaratlanul ugyan, de szinte sorsszerűen erősödik az asszimiláció. Többnyire percek alatt kiderül ugyanis, hogy távolról sem vagyunk egymás számára idegenek, mert legalább egyikünk beszéli a másik nyelvét is. A pszichológus szemszögéből vizsgálódva azt kell mondanom: a magyar identitás megtartása szempontjából ez valóságos gond, amellyel immár jó ideje nem akarunk, nem merünk, vagy éppen talán a kisebbségi létből fakadóan nem is tudunk tárgyilagosan szembenézni. Benne vagyunk a mindennapok taposómalmában, a köznapi csatározások egymásutánjában. Eközben nem látunk igazán objektíven és elfogulatlanul, mert a tényleges tisztánlátás és önmagunk gondjainak részrehajlás nélküli megítélése általában felülnézeti optikát igényel. Ezek azonban már szociálpszichológiai kérdések és folyamatok.

A politikából kiábrándult, de rosszkedvében is még az őszinteségben bizakodó polgár számára nehezen követhetők?

Érzésem szerint rengeteg tapasztalat és tanulás szükséges ahhoz, hogy a pártatlan kívülálló szemével lássam meg önmagam hibáit. Ez csak komoly és hosszabb tapasztalás eredménye lehet, eleve kizárva magamból a túlzott önszeretetben, önmagam szépségében tetszelgő, állandóan önmagamra hallgató nárcizmus legapróbb jeleit is. Az ilyen jellemhibáinkat nagyon nehezen akarjuk észrevenni, azt pedig duplán, ha valamit akár egy hosszabb periódusban nem jól tettünk.

A pszichológusnak talán arra is van magyarázata, hogy előszeretettel panaszkodunk, de elégtelenül élünk már meglévő jogainkkal.

Mert szeretünk fájni! Meg hát a jogtudatunk is hiányos. Ráadásul szívesen választjuk a könnyebb utat. Az egyén dilemmája ugyanis: merem-e vállalni, hogy hivatalosan nem Alexander, hanem Sándor vagyok; hogy nőként az „-ová” nélkül használom-e a vezetéknevemet; magyar óvodába, iskolába járatom-e gyermekemet, vagy mert Szlovákiában élek, az „egyszerű” megoldást választva és mélyebb gondolkodás nélkül szlovákba íratom – noha a család otthon magyarul beszél. Fontos észrevenni, hogy a gerincesség, minden rosszkedv dacára, nem csak lélektani kérdés! Vagy jó azt is tudni, hogy a gyermek számára a család az emberré válás műhelye. A szülők egyik leglényegesebb feladata ezért, hogy a gyermekek az anyanyelven elsajátított tudás révén megtalálják a személyiségük teljességéhez vezető utat.

Szakértőként miként látja: van a szlovákiai magyarságnak egy olyan rétege, amely különböző, a közösségen belüli konfliktusok fenntartásában érdekelt?

Bizonyosan igen. De ez nemcsak ránk, hanem tágabb pátriánk egészére is vonatkozik, mert mindegyik kultúrában akadnak ilyen típusok. Konfliktusokat gerjesztve szeretnek a zavarosban halászni. A jobbításra törekvő életforma helyett, ellenségképeket gyártanak. Nyugat-Európában már régen sokkal inkább „az oldjuk meg” szándéka dívik. Persze, ott sem csak földre szállt angyalok élnek, de az ellenségkeresés nem a politika legmagasabb polcain és a társadalmi élet fősodrában jelenik meg.

Egy szókimondó és rendhagyó módon érvelő szlovák filozófus, Jozef Piaček üzente a rosszkedvű országok polgárainak szánt bölcseletei egyikében: Kelet-Közép-Európa nemzeteinek javára válna, ha valamennyien egyszer tisztára sikálnánk egy WC-kagylót – és ezért nem várnánk el semmit viszonzásképpen! Igaza van?

Teljes mértékben. Mi itt bármit teszünk, elvárunk érte valamit. Alig-alig teszünk meg bármit is önzetlenül a másikért, pusztán a cselekedet öröméért. Inkább számításból cselekszünk, ami mögött érdek, vagy pénz és hatalom húzódik meg.

Önmagunknak önmagunkban kell(ene) hát rendet rakni?

Igen. Mert ha ezt nem tudom önmagamban megtenni, akkor a környezetemben is képtelen vagyok erre. Politikusként pedig minden rezdülésemről lerí a kiegyensúlyozatlanságom.

Érvényes ugyanez egy közösségre is?

Abban az értelemben, hogy ki az, akit elfogad, akit hitelesnek tart és akinek hisz a közösség.