Pozsony – ahogy eddig még nem ismertük

Vagy húsz éve. Még mint aktív táncosnak volt olyan időszakom, amikor egy darabban nem kaptam szerepet, és nem kellett próbákra járnom, csak tréningre. Mivel a színházhoz közel van a városi levéltár, a szabaddá vált időmet arra használtam, hogy elmentem oda, és elkezdtem böngészni a Pressburger Zeitungokat.

Először csak meghatározott cél nélkül?

Nem. Táncra vonatkozó híreket, írásokat kerestem. A történelem iránti érdeklődés nálunk a családban van. Még nyugodjon nagymamám is, akinek pedig csak pár elemije volt, élénken érdeklődött a történelem iránt, és maga is hallatlanul érdekes dolgokat tudott mesélni a régi Pozsonyról. Tőle hallottam először például a Lábán kisaszszonyokról, kisgyerekként, amikor még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer Lábán Rudolf pozsonyi éveiről gyűjtök majd adatokat a levéltárban és másutt. Tehát a történelem iránti érdeklődés adott volt, és szerencsém volt, mert amikor a leningrádi Vaganova Koreográfiai Intézetben tanultam, megismerkedtem egy kiváló tánctörténésszel, Marietta Harlampievna Frangopuloval. Tánctörténeti előadásai számomra nem voltak kötelezőek, mivel én már érettségi után kerültem oda, de szorgalmasan eljártam rájuk, mert nagyon érdekesek voltak. Az akkor már idős Frangopulo asszony a régi cári időkből maradt, francia neveltetésű nemzedék képviselője volt. Táncosnő volt Szentpétervárott, később ő alapította az iskola házi múzeumát. Hatással voltak rám a pozsonyi Konzervatórium egykori igazgatójának, Dr. Zdenko Nováčeknak az előadásai is. Ő elvitt minket egy exkurzióra a belvárosba, ahol elmondta: a Mihály kapu utca és az óváros olyan különleges zenetörténeti közeg, amely párját ritkítja, mert Európában nincs még egy olyan város, ahol ilyen kis területen annyi zenetörténeti esemény zajlott volna, és annyi zenei híresség fordult volna meg, mint Pozsonyban. Ezt hallva felötlött bennem a gondolat: ha Pozsony zenei múltja ennyire gazdag, vajon milyen lehet a tánctörténeti múltja? Elvégre ahol zenéltek, ott általában táncoltak is.

Nagyon jól kell tudnod németül, hogy a gót betűkkel írt Pressburger Zeitung archaikus nyelvét megértsd.

Soha nem tanultam németül, tulajdonképpen nem is tudok. A családban ugyan beszéltek németül, főleg, ha azt akarták, hogy mi, gyerekek ne értsük, miről van szó, de rám valahogy nem ragadt ez a nyelv. A számomra érdekes szövegeket szorgalmasan lejegyezve, menet közben sajátítottam el azt, amire a kutatómunkámhoz szükségem van. Közben megtörtént, hogy azt olvastam, erotischer Gärtner, és törtem a fejem, vajon mit is kellett tudnia egy erotikus kertésznek, aztán kiderült, hogy exotischer Gärtner – egzotikus kertész – szerepelt az egzotikus növényekhez értő kertészt kereső hirdetés szövegében, csak az r és az x hasonlósága tévesztett meg, de lassanként belejöttem a schwabach olvasásába.

Miért épp a Pressburger Zeitung?

Mert ez a német nyelvű újság közismerten olyan kútfő, amely minden pozsonyi eseményről tudósított. És hozzáférhető, könnyebben, mint például a családi levéltárak. Fantasztikus újság volt, de persze teljesen más a 18. századi zsurnalisztika, mint a mai. Ezt a lapot 1764-ben indították.

És te egészen onnan áttanulmányoztad?

Igen, onnan kezdtem. Az az elképzelésem, hogy 1920-ig dolgozom fel Pozsony tánctörténetét. Ez az év egy mérföldkő, mert akkor alakult meg a Szlovák Nemzeti Színház, és rögtön létrejött a balettegyüttese. Félévszázados működésének részletes történetét boldogult tanárnőm, Eva Jaczová írta meg, és engem is beavatott ebbe a munkába; elolvastatta, megvitatta velem az elkészült fejezeteket. Azt akarta, hogy a következő ötven év történetét én írjam meg. De ha az újabb korszakról írok, magamról is kellett volna írnom, és mivel nem akarom, hogy elfogultsággal vádoljanak, inkább a régebbi korokról írok. Egy neves szlovák színháztörténész egyik tanulmányában azt írta, hogy „a balett a Szlovák Nemzeti Színház deszkáin minden előzetes tradíció nélkül fejlődött ki, úgyszólván meg kellett születnie.” Ezt az állítást szeretném megcáfolni. Pozsony tánctörténeti múltja olyan, hogy bármelyik európai városnak a becsületére válna.

Béccsel összehasonlítva is elmondható ez?

Ami megvolt Bécsben, az kicsiben megvolt Pozsonyban is, épp úgy, ahogy a Pálffyaknak vagy az Esterházyaknak Bécsben nagyobb palotájuk volt, Pozsonyban pedig kisebb. A 18. század második fele, a teréziánus korszak Pozsony kulturális életének fénykora volt. Noverre és Angiolini, az akkori idők két legnagyobb koreográfusa, akik olyan nagy reformereknek számítanak a balett történetében, mint Gluck az opera történetében, Bécsben működtek, és műveiket Pozsonyban is játszották. Hogy ők személyesen jártak-e itt, arra nincs bizonyíték, de Vályi Rózsi, a kiváló magyar tánctörténész valószínűnek tartja, hogy Mária Terézia gyakori pozsonyi tartózkodásainak egyike-másika során az udvartartása tagjai között magával hozhatta ceremóniamesterként Noverre-t, és lehet hogy valamelyik pozsonyi bált ő aranzsálta.

Pozsonyban hol kerültek bemutatásra Noverre balettjei?

A Csáky gróf által építtetett Városi Színházban, amelynek rendszeres látogatója volt a Pozsonyban székelő királyi helytartó, Albert szász-tescheni herceg és felesége, Mária Krisztina. De voltak Noverre-balettek, amelyeket a Grassalkovich palotában vagy annak kertjében mutattak be. Egyszer például a bőjti nagyhét alatt, és Grassalkovich hercegnek külön engedélyt kellett kérnie, hogy Christoph Ludwig Seipp társulata felléphessen, és így bevételhez juthasson, amire már égető szüksége lehetett. A legnagyobb szabású Noverre-balett, amelyet a Városi Színházban pazar kiállításban adtak elő egy Erdődy gróf és egy Batthyány lány menyegzőjén, a mester korai alkotó – tehát reform előtti – periódusából származó Das Hochzeitfest der Chinesen volt. Nagyon sokat költöttek rá, mert a lakodalmi ünnepség fénypontjának szánták, állítólag még egy elefánt is szerepelt benne.

Nem dőlt össze a színpad az elefánt súlya alatt?

Nem tudni, hogy élő volt-e, avagy a színpadmester tudását dicsérő, kasírozott elefánt. A pozsonyi Városi Színházról el kell mondani, hogy Európa egyik legmodernebb színháza volt az akkori időkben. Előnye volt, hogy eleve színháznak épült, míg például a bécsi Burgtheater eredetileg labdateremként szolgált, a Kärtnerthor-Theatert pedig építői két szűk utcába zsúfolták be, nem lehetett körüljárni, ami tűzbiztonsági szempontból sem volt megfelelő. A pozsonyi színház egy akkor frissen rendezett, szép, tágas téren helyezkedett el, ugyanott, ahol ma a Szlovák Nemzeti Színház. Később hozzáépítettek egy nagy báltermet, a földszinten kávéház és étterem működött, tehát több funkciót ellátó épület volt. Nagy táncmulatságok alkalmával a báltermet össze lehetett kötni a színházteremmel, így a nézőtéren, a színpadon és a bálteremben folyt a vigasság.

Mi tekinthető a legnagyobb pozsonyi tánctörténeti szenzációnak?

Egy, a saját korában hallatlan sikert aratott Goethe-mű, Az ifjú Werther keservei balettváltozatának bemutatása 1794-ben. Nem ez volt ugyan az ősbemutató, de megelőztük Szentpétervárt, Koppenhágát és számos más nagyvárost, ahol szintén bemutatták a Werther balettváltozatát. Azért érdekes ez a mű, mivel akkoriban a balettban a mitológiai és pásztortémák domináltak, így revelációként hatott, hogy korabeli utcai öltözetben jelennek meg a táncosok, és eltáncolják egy kortárs szerző aktuális regényének cselekményét. Sajnos, nem áll rendelkezésünkre semmilyen forrás, hogy milyen volt ez a balett, pedig nagyon érdekes volna tudni, hogyan oldotta meg a koreográfus az introvertált személyiségű főhős mozgással való ábrázolását, a környezetéhez való viszonyát, stb. Nagy merészség volt ezt a művet választani, hisz az opera műfajában csak jóval később, 1892-ben jelent meg, Massenet feldolgozásában. A merész koreográfus a Schmalögger-dinasztia egyik tagja volt. Azt hiszem, Karl Schmalögger lehetett, annak a Johannak a testvére, aki 1780-ban megkoreografálta Gluck zenéjére a Don Juant – ez szintén nagy dolog volt. Johann ezzel a darabbal búcsúzott Pozsonytól, mielőtt Linzbe távozott. Karl viszont itt maradt, találtam is erre vonatkozóan adatot. Feltételezem, hogy ő volt a Werther-balett koreográfusa, főszereplője, sőt lehet, hogy a szerzője is, mert akkoriban a baletteket általában korabeli zeneművekből állították össze a karmesterek vagy maguk a koreográfusok. Az utóbbiak is aktív zenészek voltak, a tánctanításnál maguk szolgáltatták a zenét az ún. pochette-tel, a zsebhegedűvel, vonóját olykor pedagógiai segédeszközként használva. Akadtak koreográfusok, akik komponáltak is.

Sokoldalú emberek lehettek.

Pozsonynak is van egy nagyon sokoldalú, érdekes szülötte, Peter Lichtenthal, aki 1780-ban született, Bécsben tanult, mesterségét tekintve orvos volt, és a milánói Scala orvosa lett. Ő töltötte be ugyanott a cenzori állást is. Lombardia akkor osztrák tartomány volt, és bár az olaszok nem nagyon kedvelték az osztrákokat, vele nagyon meg voltak elégedve. Lichtenthal operákat és balettzenéket komponált, a kor egyik legnagyobb koreográfus zsenijének, Salvatore Viganónak is komponált balettzenét. Egyike az első Mozart-életrajzíróknak, miután jó barátságban volt Mozart fiával, Karllal, aki Milánóban hivatalnokoskodott. Négykötetes zenei lexikont és több zeneelméleti művet, kézikönyvet is írt. S ha a sokoldalúságról beszélünk, megemlíthető a galántai Fekete János gróf is, akiről köztudott, hogy francia nyelven írt rossz verseit száz üveg tokaji bor kíséretében küldözgette Voltaire-nek. Az már kevéssé ismert róla, hogy nagyon jó táncos lehetett, mert Bécsben versenyre kelt Angiolini mester legnagyobb tánccsillagjaival – akkoriban ugyanis még nem volt olyan nagy különbség a báltermekben dívó társastáncok és a színpadi táncok között. A gróf nagy tisztelője volt Noverre-nek, bécsi baráti köréhez tartozott. A magyarok között Fekete János nem állt egyedül a balett iránti rajongásával. Bessenyei György bécsi testőr korában egy Eszterházán rendezett ünnepségen látta Noverre Páris ítélete című balettjét, amelyben Venus szerepét egy egészen fiatal táncosnő, a 16 éves Margaret Delfini táncolta. Bessenyeire nagy hatással volt az előadás, versre ihlette, amelyben rendkívül plasztikusan írta le Delfini táncát. Ez egyedülálló a táncirodalomban, ahogy Noverre magasztalása is. Noverre-ről senki sem írt ilyen elragadtatással. Egy másik bécsi magyar testőrt is megihlette a balett: Kisfaludy Sándor versben énekelte meg Salvatore Vigano feleségének, a híres táncosnőnek, Maria Medinának a művészetét.

Noverre, Angiolini, Delfini – csupa olasz és francia név...

A művészet nemzetközi, s mivel Noverre-t meghívták Bécsbe, és hét évig ott működött – Mária Terézia gyermekeinek is ő volt a táncmestere –, aki nála akart tanulni, el kellett utána mennie a császárvárosba. Noverre Bécsben alapított egy gyermekbalettot, ez volt tulajdonképpen a színháznak az iskolája, ahol a táncos utánpótlás nevelkedett. Ez a gyermekbalett fellépett Pozsonyban is, a Pálffyaknál. Az előadáson jelen volt Mária Terézia is, és annyira megtetszett neki az egyik kis szereplő tánca, hogy egy arany nyakláncot ajándékozott neki. Ez volt az első eset Magyarországon, hogy egy balettnövendéket ilyen kitüntető módon megjutalmaztak. A kisfiút Bournonville-nek hívták, később híres táncos lett, az ő fia volt Auguste Bournonville, a dán klasszikus nemzeti balett megalapítója, akinek a balettjeit a mai napig játsszák. Lehet, hogy a tanítványai fellépésére maga Noverre is eljött Pozsonyba. Ez nem tudható, az viszont igen, hogy ismerte a magyar néptáncot. Érdekes, hogy sokáig alacsonyabb rendűnek tartotta a néptáncot, mint olyat, de élete végén megváltoztatta ezt a véleményét, és egy helyen elismeréssel írt a magyar táncról, dicsérte a változatosságát, és azt ajánlotta a koreográfusoknak, hogy épp e változatossága miatt tanulmányozzák. Noverre valószínűleg Pozsonyban vagy Pozsony környékén találkozhatott a magyar tánccal.

Milyen híres táncosok fordultak meg Pozsonyban?

Például Borzas Farkas József, egy cigány származású fiatal tehetség a magyar színészet hőskorából. Ő 1825-ben, Karolina Auguszta királyné pozsonyi koronázása alkalmával magyar táncot adott elő, méghozzá spiccen: a királynénak tetszhetett, mert jelentős pénzöszszeggel jutalmazta. De már egy jóval korábbi pozsonyi koronázáson is nagy feltűnést keltett virtuóz táncával egy magyar fiatalember: Balassa Bálint, a költő. Erről érdekes írásos tudósítás is fennmaradt.

A híres táncosnők, mint Fanny Elssler vagy Taglioni jártak Pozsonyban?

Nem. Akkor, amikor ezek a balerinák tündököltek, Pozsony már provinciális városnak számított. Azért megfordult itt néhány híresség; a 19. század második felében, amikor nagyon divatosak voltak a spanyol táncok, több neves spanyol táncos fellépett Pozsonyban, köztük a híres Pepita – az, akiről egy ruhaanyagot neveztek el.

Pozsony tánctörténeti múltjában ki a legmeghatározóbb személyiség?

Azt hiszem, hogy a már említett Schmalögger, aki színpadra állította Gluck Don Juanját. Ezt a balettot a mai napig játsszák. Megelőzte Mozart operáját, így elmondható, hogy Don Juan a színpadon hamarabb táncolt, mint énekelt.

Azt gondoltam, hogy előző kérdésemre azt válaszolod: Lábán Rudolf.

Lábán balettellenes volt. A múlt századfordulón már sokan megcsömörlöttek a balettól, és ismét egy reformkorszak következett a tánc történetében. Ennek a reformnak volt Lábán az egyik legnagyobb alakja. Pozsonyban született, itt töltötte az ifjúságát, tulajdonképpen nem is táncosnak, hanem képzőművésznek készült, a Palugyai báró által sokat foglalkoztatott Maisch Edénél tanult festeni. A színházhoz fűződő viszonya szülővárosában alakult ki, és első mozgásművészeti megnyilvánulása is Pozsonyhoz kötődik: Fadrusz Mária Terézia-szobrának leleplezése alkalmával díszelőadást rendeztek a színházban – már a mai Szlovák Nemzeti Színház épületében–, és a helyi amatőröknek ő tanított be egy élőképet. Erre az akkor nagyon divatos műfajra találóbb lett volna az állókép elnevezés, mert a szereplők mozdulatlanul, egy-egy pózba merevedve váltak láthatóvá a színpadon a függöny felgördülése után. A fiatal Lábán megmozgatta az álló élőképet, amire nagyon büszke volt, később az életrajzában is részletesen leírta. Az előadás főrendezője a híres félkarú zongoravirtuóz, Zichy Géza gróf volt.

Ebből a rengeteg érdekes adatból mikor lesz könyv?

Most fejezem be a doktori munkámat, amely Pozsony 18. századi tánctörténeti vonatkozásait tartalmazza. A 19. századhoz és a 20. század első két évtizedéhez is megvan már az anyagom, csak még meg kell írni.