Petőfi és a márciusi ifjak üzenete

Orlai Petrich Soma Petőfi-portréja Március tizenötödike – immár 154 éve – nekünk, magyaroknak nemcsak a tavasz kezdetét jelenti, hanem mindenekelőtt 1848 márciusának üzenetét és örökségét, ennek az örökségnek a megőrzését, ápolását és továbbadását. A mai ifjúság elődjeinek, a márciusi ifjaknak a haza sorsának jobbra fordíthatóságába vetett hitét, állhatatos küzdelmét jelenti, amelyről másfél évnyi hősi korszak számtalan piros betűs napja tanúskodik, s amellyel örökre beírták nevüket nemzetünk történelmébe.

Március tizenötödike – éppen Petőfiéknek, a márciusi ifjaknak köszönhetően – a magyar égbolt legragyogóbb csillaga. Miként hajdanán a napkeleti bölcseknek ama csillag mutatta az irányt – nekünk itt és ma, és holnap: március csillagragyogása mutatja a követendő utat. S ne feledjük! Ma éppoly szükségünk van rá, mint a Trianon óta eltelt több mint nyolcvan esztendő legmostohább periódusaiban.

1848/49 magyar forradalma, szabadságharca és Petőfi élete, költészete egybeforrva él minden művelt magyar szívében. Miként 1848/49 eseményeit, küzdelmeit Petőfi Sándor nélkül – Petőfi életművét, közéleti-politikai költészetét sem érthetjük meg annak a forradalomnak és szabadságharcnak a története nélkül, amelynek előkészítésében és megvalósításában tevékenyen részt vett. S nekünk, a zseniális költői életmű örököseinek azt is tudnunk kell, hogy Petőfi nemcsak az alföld, a magyar róna, a népélet, a barátság és a szerelem örökbecsű lírikusa, hanem a forradalom és szabadságharc európai rangú költője, a forradalom és a szabadságharc lelke, szívdobogása.

Lelki szemei előtt már jóval március tizenötödike előtt a forradalom egyre piroslóbb, egyre perzselőbb lángja jelenik meg, melynek

„…vérpiros sugára

Életszínt vet a betegségében

Meghalványult szabadság arcára.”

Petőfi március 15-én kelt naplóbejegyzésében ezeket a sorokat olvashatjuk: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs… Üdvöz légy születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvözöllek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözöllek oly magas örömmel, amilyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet! Óh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar..”

Március 17-én meg ezt írja naplójába: „Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott… E gyűlésben indítványoztatott, hogy a 12 pont petícióképpen fölnyújtassék a királynak, mégpedig rögtön, de az akkor virágzott táblabírói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, úgy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyéb iránt jó, hogy így történt… micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papírossal lépni a trón elé, hanem karddal!… a fejedelmek úgysem adnak soha semmit, azoktól, amit akarunk, el kell venni.”

Petőfi szabadságeszméje kiérlelt, egyetemes szabadságeszme, melynek lényege a humanizmus, a hit az emberben: innen ered szabadságimádata, a szabadságnak világmozgató erőként, istenségként való ünneplése:

„Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!

Oly sokáig vártunk rád epedve,

Kerestünk mi égen-földön téged

Egyetlenegy igaz istenséget,

Te vagy örök, a többi mind bálvány,

Mely leroskad, egy ideig állván.”

Még ez idő tájt – a március tizenötödikét követő napokban – írt rövid Bordalát is a kivívott szabadság féltő őrzése, a tettre kész hazaszeretet jellemzi; íme, a vers szenvedélytől izzó utolsó sorai:

„Szabadságunk, aki hozzád nyúl,

Elbúcsúzhatik a világtul,

Szivében vér s élet nem marad.,

Kiürítjük, mint e poharat!”

Petőfi már másfél évvel a forradalom előtt a „Világszabadság!” jelszavát írta a magyar költészetben szimbólumként elsőnek felemelt piros zászlóra, mely alatt „… minden rabszolga-nép /Jármát megúnva” szabadságáért „síkra lép”. Világszabadság! – kiáltotta el magyarul versben elsőként a szót, ő, a legnemzetibb költő, s ebben nincs ellentmondás…, hiszen jól tudjuk: Petőfi azért bízik a magyar nemzet ügyében, mert bízva bízik az egész emberiség ügyének jobbra fordulásában.

Petőfi költészete és szabadságharcos élete szerves egységet alkot. Költészet és hazafias tett nála tökéletes harmóniát képez. Történelmünk rendkívül zaklatott és sorsdöntő korszakában költőként, politikus szenvedéllyel és történelemalakító hatással ébresztette és tartotta ébren a nemzet lelkiismeretét. Vallotta, hogy a magyarság függetlenségi küzdelme és szabadságharca az Európát megrázó nagy forradalmi megmozdulás szerves része, vagyis: a mi nemzeti ügyünk egy és oszthatatlan a világszabadsággal, vagy ahogyan manapság mondjuk: nemzeti-kisebbségi ügyünk elválaszthatatlan az Európai Közösség sorsától. Ezért soroljuk életművét ma is legbecsesebb, legidőtállóbb művészi értékeink közé, és ugyanezért vallja magáénak költőnket a művelt nagyvilág.

„Haza csak ott van, hol jog is van!”– kiáltja világgá egyik versében Petőfi – mert az emberiség egyik legnagyobb költőzsenije – örök érvényű igazságtételét a mai szlovák politikusoknak is illene megszívlelniük. Ezzel ugyanis nemcsak korszerű européerségüket bizonyíthatnák, hanem egyidejűleg azt is, hogy a közös hazában való együttélésnek – mint történelmi realitásnak – elévülhetetlen evidenciái, követelményei vannak.

Illyés Gyula, a 20. század nagy költője Petőfit a népek közti megértés halhatatlan hirdetőjeként állította elénk. „Századunk fő átka, a nemzeti türelmetlenség, egyre súlyosabb. A különböző nyelvi közösségek ahelyett, hogy szóértést keresnének egymással, egymásba akarják fojtani a hangot is. Ebben a világra szóló torzsalkodásban hatalmas békítő szerepük van a népek nagy alkotóinak. Ezek ugyanis átszólnak a határokon. Ebbe a népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáltuk. Ő változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lángolóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is… A nemzetek és nemzetiségek közti béke – fájdalmasan – időszerű ma is, akár akkor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb reményét. Legyen bátorságunk változatlanul ebben hinnünk, ezért küzdenünk…” Mélységes fájdalmunk, hogy Illyés Gyulának a megállapításai ma éppoly időszerűek, mint akkor, amikor évtizedekkel ezelőtt megfogalmazta.

Korunk jeles írónője, Szabó Magda, meg így vall a nagy költőelődről: „Magyarrá lenni Petőfi tanított… Neki köszönhetem, hogy a tágabb és a kisebb haza fogalma olyan elevenen él bennem, hogy téphetetlen szálak fűznek ehhez a földhöz, s hogy a külföld minden csodája és látnivalója idegen csoda és látnivaló, amelyet, tudom, ismerni kell és illik, fel is dolgozom magamban sorra, aztán hazajövök, mert ez az egyedüli olyan pontja a világnak, hol akkor is itthon vagyok, amikor éppen bántanak.” Trianon óta minket, itt élő magyarokat is szünet nélkül bántanak – legföljebb időnként mérsékeltebben… A mi hazánk mégis itt van.

Petőfi költői hitvallása, miszerint a költészet nem szalon,

„…nem társalgó-terem,

Hová fecsegni jár a cifra nép,

hanem

…szentegyház, ahova belépni

Bocskorban, sőt mezítláb is szabad.”

– máig uralkodik irodalmunkban. Továbbá az is bizonyos, hogy még a világirodalomban is párját ritkítja az oly tökéletesen megfogalmazott ars poetica, mint Petőfinek alábbi hat sora:

„Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Szerelmemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet.”

Valóban: 1848 vezérlő csillaga, március tiszta fénye, a Petőfik és Illyések mutatják számunkra ma is a követendő utat. Kossuth már 1862-ben (…) ily ódai magasztossággal fordul a Kárpát-medence népeihez: „Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátylat a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadságért…” Fájdalom, a Kosuth sürgette kézfogás még ma is csak a magyarok egyedüli óhaja… Kossuth idézett gondolatai jól összecsengenek Illyés Gyulának a mához szóló intő szavaival: „Nem tesz jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad.” S hadd tegyem hozzá, nagy költőnk megszívlelendő szavaihoz, a magam szent hitvallását: a szlovákiai magyar nem lesz jobb, hasznosabb polgára hazájának azáltal, ha anyanyelvét és kultúráját elfelejti – de: hogy szegényebb emberré válik, tartalmatlanabb életet fog élni, abban biztos vagyok. Biztos vagyok benne, mert ma már, sajnos, a Zoboralján ilyen sajnálatra méltó emberekkel nap mint nap találkozom.

Mivel nyolcvanhárom évvel ezelőtt olyannyira szétszórattunk, azóta több nemzedék magyarságának – és persze a jelenkorinak is! – legelevenebb létélménye a szétszóródottság élménye. Ma – amikor a kelet-közép-európai nemzetek mindegyike a helyét keresi a Nap alatt –: kötelességünk keresni valamiféle központi erőt, gondolatot, amely ha nem is vet véget szétszóratásunknak, sorsunk sokféleségét összehangolja, új távlatot ad neki, hogy a lélek, a szellem egyesülhessen: a zoboraljai magyar a székellyel, a kárpátaljai a vajdaságival, az anyaországi pedig valamennyi határon túlival. Ennek a feladatnak, azaz mindennapi munkánknak legfontosabb eszköze a kultúra, az emlékezet, a tudat, egyszóval: a történelmi igazság helyreállítása tudatunkban és cselekedeteinkben egyaránt.

Manapság gyakran ér bennünket az a vád – elsősorban az anyaországot, de újabban már az erdélyi magyarságot és minket is –, hogy a magyarok megint hódítani akarnak… Valóban: hódítani akarunk. Vissza akarjuk hódítani a feledéstől, a közömbösségtől, az érdektelenségtől saját értékeinket. Őseinknek itt, a Kárpát-medencében ezer év óta alkotott eredményeit és páratlanul gazdag hagyományait. S ez csak ésszel, igaz szívvel és lélekkel, rendíthetetlen hittel lehetséges…! Higgyünk tehát szent és igaz ügyünkben, és tudatosítsuk: amelyik nemzet nem bízik önmagában, azaz a maga jövőjében, abban senki sem bízik! S ne feledjük a nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor intelmét: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!”

A mi hazai kisebbségi kulturális rendezvényeink – legyenek azok különféle fesztiváljaink vagy akár a Csemadok évzáró közgyűlései – mindig a hűség ünnepei. Azé a hűségé és ragaszkodásé, amely a szlovákiai magyarságot szülőföldjéhez és múltjához, történelméhez, anyanyelvéhez és kulturális örökségéhez köti. A hit, a remény, a biztatás és a vállalás, a fölemelt szív és megtisztult lélek ünnepei ezek a hétköznapok nehéz küzdelmeiben. És példázatok egyszersmind, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy az emlékezetnek, a hagyományőrzésnek és hagyományápolásnak mily megkötő ereje van.

A világirodalom egyik legnagyobb 20. századi magyar költője, Ady Endre szerint: „A magyarság szükség és érték az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Jeles költőnk szentül hitte és tudta, hogy a nemzet, a nagy egész, az egész emberiség számára is külön szín és érték, őrzése, féltése, ápolása és megtartása: kötelesség, az utódok legszentebb kötelessége! Miként Ady hitte és tudta, ma nekünk ugyanúgy hinnünk és tudnunk kell, hogy mi itt a Zoboralján, Mátyusföldön, a Csallóközben, Ungvidéken, a Bodrogközben mint nemzeti közösség, az egész emberiség számára külön szín és érték vagyunk, s értékeink, hagyományaink őrzése, ápolása és megtartása: legszentebb kötelességünk! Igen: a mi hazai, szlovákiai magyarságunk: „szükség és érték”, tehát nélkülözhetetlen és pótolhataltan, mert amit a mi kisebbségi géniuszunk, amit ez a nép alkotott, megteremtett, az csak itt jöhetett létre, és sehol másutt a világon. Ezt vallván, rendületlenül hiszem, hogy mint kultúrát teremtő nemzetrész méltán bízhatunk megmaradásunkban.

Miben lehet ma Petőfi példaképünk? Mindenekelőtt abban, hogy megértette korát, s teljes felelősséggel vállalta korának feladatait, hogy a 19. század negyvenes éveinek körülményei között igaz hazafi volt, tudta és hirdette, hogy meg kell a világot változtatni, „tartson bár a háború ítélet napjáig”. Manapság a mi feladataink sem kisebbek, és vállalásukért ugyanúgy felelősséggel tartozunk, mint Petőfiék annak idején.

Mi ma – fiatalabb és idősebb nemzedék – úgy ünnepelhetjük legméltóbban Petőfit, ha levesszük könyvespolcunkról a Petőfi-kötetet. Nem azért, mert kötelező olvasmány, vagy mert magyar emberhez úgy illik, hanem azért, mert minden bizonnyal megtaláljuk benne a hozzánk szóló verseket. Petőfi verseitől szebb, tisztább lesz a szerelem, mélyebb a barátság, értelmesebb az élet, örömtelibb a közösségért végzett áldozatos munka, és így az élet is otthonosabb, szebb és őszintébb lesz. Életének példáját csak akkor tudjuk igazán követni, ha költeményei előtt megnyitjuk szívünket és elménket.

Mi, itt élő magyarok Petőfiék márciusi üzenetének csak úgy lehetünk értő befogadói és továbbadói, a tőlük kapott örökséget csak úgy szolgálhatjuk tisztességgel, ha megőrizzük szellemi értékeinket, kultúránk és művészetünk sajátos arculatát, s ha mindezt átadjuk a nyomunkba lépő nemzedéknek - azonosulva nagy költőnk erkölcsi hitvallásával:

„Ha férf, vagy, légy férfi,

Legyen elved, hited,

És ezt kimondd, ha mindjárt

Véreddel fizeted.”