Párbeszéd, színlelés nélkül

MIKLÓSI PÉTER

Az érettségi után gépészmérnöknek készült, de hamarosan a Magyar Területi Színház segédszínésze lett. Azután beszippantották katonának. Amikor leszerelt, már tudta – elsősorban a libereci Y Színház hatására –, hogy rendező lesz. Az erre jogosító egyetemi diplomát Prágában szerzi meg, ehhez szükséges vizsgarendezését (Ján Solovič: A vágyak tornya) 1973-ban Komáromban láthatja a publikum. Mindvégig a MATESZ, annak névcseréje után a Komáromi Jókai Színház tagja. Színészbojtárkodásától a nyugdíjba meneteléig tehát évtizedek, azóta pedig újabb esztendők teltek el. Az idő ugyanis úgy fut, ahogy a Duna sodra iramlik dolgozószobájának ablaka előtt. Takáts Emőd hetvenéves. És felállnia sem kell az íróasztala mellől, hogy otthonában bármikor rálásson a folyamra: ahogy az szalad, úgy peregnek a percek, múlnak az órák is. Ezért beszélgetünk most főként a múltról.

Két színidirektori időszakod közül melyikre emlékszel szívesebben?

Legszívesebben az 1985-ig tartó fél évtizedre. Fiatal voltam, harmincas éveim derekát taposva még élveztem, hogy kettős szorításban vagyok: igazgató és rendező. Azután viszont többen is akartak igazgatók lenni a Magyar Területi Színházban, a műsorterv összeállítása sem ment zökkenőmentesen, Komáromban 1987 februárjáig tetőzött az új épület körüli huzavona, egyszóval első igazgatói megbízatásom második fele nem volt igazán gondtalan.

Nyolcvankilenc decemberében egyik napról a másikra benyújtottad a lemondásodat. Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, fölmerült benned a gondolat, hogy időzített bomba ketyeg a széked alatt?

Ez nem így volt. Még 1989 áprilisában, a következő szezon dramaturgiai tervének elkészültével, jeleztem a minisztériumban, hogy az évad végétől már nem akarok igazgató maradni. Azt felelték, legföljebb ősszel térhetünk vissza a dologra. November elején hát újra fölhoztam, hogy valóban nem kívánok igazgató lenni, hanem rendezni akarok. Erősödő elhatározásomban az is közrejátszott, hogy az akkori szellemnek megfelelően az igazgatói értekezleteken már hónapok óta feladatként kezelték, hogy ítéljük el a Jan Palach 1969-es önégetésének 20. évfordulója körüli közéleti mozgolódást.

Aláírtad?

Nem. Én különben sem írtam alá semmit, még a minisztérium vagy a drámaművészek szövetsége által szervezett szolgálati utakról szóló kötelező jelentéseket sem. Egyszerűen nem adtam le egyet sem. Nem szerettem, ha más azt firtatta, kivel és mit beszéltem, mondjuk, Weimarban.

Egyéb „fontos” szervek nem akartak megkörnyékezni?

Dehogyisnem! A komáromi járási parancsnokságnál megvolt az a valaki, aki időről időre eljött a színházba, és megkérdezte: Emőd, mit írjunk a jelentésbe?...

Mit tudtál tanácsolni?

Csak annyit, hogy próbálunk, a tervezett premiereket megtartjuk, a nézőszámból ítélve az előadásaink jók, az ideológiai értékelés pedig nem a mi tisztünk. Az illetékes elvtárs megkérdezte: aláírom-e? Azt válaszoltam: nem, az ő jelentését miért én írnám alá.

Azokról tudtál, akik viszont aláírtak? Együttműködést is?

Hát voltak sejtéseim. Azt lehetetlenség volt nem észrevenni, ha azokban az időkben egyesek előbb tudtak például a dramaturgiai terv sorsáról, mint az igazgató. Ilyen és hasonló dolgok bizony akadtak.

Állítólag pókerarcod volt, mert uralkodni tudtál az indulataidon. Érvényes ez ma is?

Olyannyira, hogy akikkel máig tartom a kapcsolatot, néha szemrehányást tesznek, hogy flegma vagyok. Pedig nem, pusztán annyi van a dolog mögött, hogy még a pályám legelején megtanultam kezelni az indulataimat, bizonyos helyzetekben egyszerűen nyelni egyet. Rögtön a második komáromi rendezésem próbáin történt ugyanis, hogy csúnyán lekaptam az egyik idősebb színészt, mert sokadszorra sem tudta még a szöveget, ezzel akadályozva a munkát. Másnap mégsem ő, hanem én kaptam a kemény „eligazítást” az igazgatói szobában a mindenható pártelnök és a tudálékos szakszervezeti elnök jelenlétében. Azóta tudok azonnali hangoskodás helyett felülkerekedni akár linkségek okozta szituációkon. De ez a pókerarc később is nemegyszer jól jött. Például a szlovákiai színházak igazgatóinak értekezletein, ahol többen a rosszmájúságukat a hangsúlyaikba rejtve beszéltek a MATESZ-ról. Fölháborodhattam volna rajta, de nemigen láttam értelmét. A hozzám hasonló korú, fiatalabb igazgatók körében inkább a kapcsolatteremtésre törekedtem, hogy ne kezeljék idegenül a Magyar Területi Színházat. Mert eleinte akadtak, akik rohadtul „csodálkoztak” azon, hogy Komáromnak nincs szlovák színháza.

Remélhetőleg nemcsak a pókerarcot, hanem hetvenévesen az emlékeidet is őrzöd. Így hát az ötvenes-hatvanas évektől számítva – saját rendezői és igazgatói érád egyéni művészi ambícióiról most illendőségből nem szólva –, mely időszakokat említenéd a komáromi játékszínben emlékezetesen sikeresnek?

Beke Sándor 1967-ben kezdődött első rendezői korszaka ablaknyitást jelentett a színház izgalmasabb világába. A rendszerváltás után pedig, 1994-ig, újra az ő jelenléte biztosított a színháznak nagyon jó, látványos, a vidéki közönség mobilitását is meghozó időszakot. Most meg hat-hét éve tudott ismét megújulni a Jókai Színház. Az előadások határozottabbak, feszesebbek lettek, a színház belső üzemvitele kifejezetten színpadcentrikus, sok tekintetben javult a gyártás és a műszaki személyzet szakmai nívója; és persze a társulat színészei tehetséges, érett csapatként vállalják feladataikat, noha az idősebb középgenerációt jelenleg kissé kevés színész képviseli.

Gondolom, szemforgatás volna elsiklani afölött, hogy a hatvanas évek nyitottabb társadalmi légkörét, az 1968-at követő konszolidáció hétköznapjaiban, a hatalmi harcok és olykor a művészietlen színházi folyamatok két évtizede követte. Mert ugyan teher alatt nő a pálma, de nem ideológiai kövek súlyától görnyedve! A hazai magyar művészeti életnek ezen a területén szembenéztünk, a szakma szembenézett a rendszerváltás előtti évtizedek minden megalkuvásával, nagy- és kisstílű bűnével?

Visszakérdezek: 1990 után ki foglalkozott, a mai napig ki foglalkozik következetesen a színházzal?! A múlt mélyebb elemzése elsődlegesen nem a színház belső ügye, hanem a szakavatott kritika és a teatrológia feladata – lenne. Ez olyan nyomasztó adósság, amelyet ki tudja, tudunk-e még törleszteni valaha is? Sajnos, napjainkban már nagyon sokan a színház „mennyei társulatának” tagjai, pedig bizonyosan lett volna mit mondaniuk a MATESZ létrejöttétől eltelt évtizedekről.

Ne vedd hát zokon, ha rákérdezek: erősen kellett kollaborálni a ’89 előtti hatalommal? Például a dramaturgiai tervek összeállításánál. Nagyon beleszóltak a látszatgondolkodás béklyóiba tekert társadalmat irányító hatóságok és az ilyen-olyan fölöttes szervek?

Azokban az időkben a műsortervek indoklásain volt a hangsúly. Meg a fortély is. Bőven kellett maszlagot írni. És a különböző kötelezőkből lehetőleg jó, színpadilag hiteles előadásokat kreálni.

A kötelezőkből?

Mondom a sablont: voltak a politikailag hangsúlyos történelmi évfordulók, elvárás volt továbbá egy szovjet színmű, egy szlovák szerző színműve, egy ifjúsági darab, egy orosz dráma – amelyet évad közben már nem lehetett más orosz darabra cserélni –, és a szocialista országok kortárs drámáinak valamelyike, de ebben a „kategóriában” nem volt igazán nyerő egy-egy magyarországi szerzőtől származó színmű. Arról, hogy mit szeretne eljátszani a színház, esetleg mire lenne képes, szó sem esett. Miként arról sem, hogy XY-nak pályája csúcsán kijárna ez vagy az a főszerep. A dramaturgiai tervekben ezért évről évre még a Bánk bánra, Sütő András drámáira vagy akár Shakespeare-re is, fogalmazási bravúrral, az „aktuális” ideológiát kellett ráhúzni.

Tízéves igazgatói korszakod két meghatározó problémája a mai színházépületért vívott csatározás, illetve a MATESZ Kassai Thália Színpadának irányítása volt.

Komáromban az új épület körüli huzavona évekig mérgezte a színház légkörét. A biztató jelek helyett sokáig inkább a csalódásokból volt több. A legfelső szintektől a járási szintig a funkcionáriusok hada tett sorozatosan lóvá bennünket. Nemcsak a szlovákok köreiből.

És a Thália?

Más vonatkozásokban jelentette a gondok tömkelegét. A nehézségek zöme abból eredt, hogy a Thália Színpad két teljes évtizeden át amolyan kassai „fiókszínháza” volt a hivatalos székhelyét tekintve Komáromi Magyar Területi Színháznak. A két társulat egyszerűen nem volt tényleges szemmagasságban, így hát valóban egyenrangú sem egymással. Háromszáz kilométer távolságból képtelenség irányítani az olyan érzékeny intézményt, mint egy színtársulat. Kulcsár Tiborral, az Ifjú Szivek akkori igazgatójával 1983-ban, egy frissen készülő színházi törvény keretében, voltak megoldást ígérő elképzeléseink, de mint annyi minden, sajnos ez a szándék is valami asztalfiók mélyén landolt.

A legnagyobb hullámverést azonban Gyurkó László darabja, A búsképű lovag Don Quijote okozta, amit a Gágyor Péter–Szigeti László alkotópár állított színpadra. A bemutató végkifejlete az lett, hogy hónapokkal később távozniuk kellett a Tháliából. Pártfeladatként kaptad a menesztésüket?

A bemutató szövevényes utóéletének nyitányaként az illetékes irodák egyikéből felhívtak telefonon: hogyan engedhettem meg, hogy Kádár elvtárs bizalmas barátjának darabja kerüljön színre Kassán?! Azt feleltem: az egy adott rendezői-dramaturgiai látószögben színházilag kitűnő előadás. Ettől nem simultak el a dolgok, sőt! Hiába konzultáltam az ügyet több fórumon is, végül kiderült, hogy Kassán az ottani elvtársaknak nem tetszik az előadás. A Tháliában ugyanis a kommunista pártalapszervezet és a szakszervezet vezetősége volt felelős azért, hogy ott miként zajlik a társulat belső élete. Az ügyben érintett művészeknek fölajánlottam hát, hogy jöjjenek át Komáromba. Gágyor Péter ezt nem vállalta, Szigeti László átmenetileg igen.

Tulajdonképpen „csak” bezárult egy dramaturgiai kör: téged 1973-ban piszkált a komáromi vezetés, 1981-ben a Gágyor–Szigeti alkotópárt a kassai mindenhatóság. Adott hát a dilemma: eléggé erélyes voltál igazgatóként?

Nézd, a társulattal szemben azokban az években is a rendezői habitusomat igyekeztem alkalmazni. Komáromban is, Kassán is partnere akartam lenni a társulatnak. Ebben sokszor csalódnom kellett, mert ezt nem mindig és nem mindenki méltányolta. De ez sem változtatott az elhatározásomon, hogy például a próbák szünetében a büfében nem veszek részt a poharazgatásban.

Érdemes művészi címet kaptál 45 évesen. A bántás szándéka nélkül faggatlak: megérdemelted, vagy a kor szellemének megfelelően kijárt – mint a színház néhány más tagjának is?

Megérdemelt volt, mert az igazgatói munkámat is méltányolta. És nemcsak Takáts Emőd kapta, hanem a színházat is megbecsülték vele, hiszen a MATESZ már akkoriban is a szlovákiai színházi élet aktív szereplője volt. Művészi eredményei alapján elismerten a hazai színházak egyike. Ahogy ma a Jókai Színház is az.

Szerinted ez utóbbinak napjainkban mi a legfőbb feladata?

Hogy megőrizze a hatvan éve vállalt történelmi küldetését. Bár ez nem könnyű, mert mára kinyílt a világ, és hiányzik a korábbi idők érzelmi kötődése.

Mit érzel pályád személyes elégtételének?

Azt, hogy Komáromban dolgozhattam. Itt állíthattam színpadra az olyan szerzők darabjait, amelyek keretbe foglalják rendezői munkásságomat: Shakespeare, Goldoni, Katona, Sütő, Daněk, Čapek és hát természetesen Brecht.

Hetvenévesen mit szűrtél le a saját életed maradandó tapasztalatának?

Hogy sokakban csalódtam. Emberileg. Én viszont végre őszinte lehetek.