Öt találkozó, amely történelmet írt

Az, ami évtizedeken át még elképzelhetetlen volt, mára valósággá vált. Donald Trump amerikai elnök és Kim Dzsong Un észak-koreai vezér találkozása ugyan mérföldkő a világpolitikában, a múltban több olyan találkozóra is volt már példa, amely szó szerint történelmet írt.

Az amerikai elnök és az észak-koreai vezér tárgyalását már idén több, korábban elképzelhetetlennek tűnő találkozó előzte meg. Április 27-én fogadta Mun Dzse In dél-koreai elnök a két országot elválasztó demarkációs vonalon Kim Dzsong Unt, az összejövetelt pedig néhány héttel később megismételték. Hasonló kétoldalú tárgyalásra 18 évet kellett várni, hiszen Észak- és Dél-Korea vezetői legutóbb 2000-ben fogtak kezet. Akkor Kim Dzsong Un apja, Kim Dzsong Il hívta meg Phenjanba az akkori dél-koreai elnököt, Kim De Dzsungot. Sokan abban bíztak, hogy a vezetők véget vetnek az ötvenes évektől húzódó háborús konfliktusnak a két ország között, erre viszont végül nem került sor.

1. Obama és Castro

Az, hogy tárgyalóasztalhoz ül, ráadásul Havannában az amerikai és a kubai elnök, évekkel ezelőtt szintén elképzelhetetlen volt. A két ország közti feszült viszony enyhüléséhez nagyban hozzájárult az előző amerikai elnök, Barack Obama. Ő volt az, aki áttörte a tabut, és 2013-ban Nelson Mandela temetésén kezet rázott Fidel Castróval, ráadásul egy-két mondatot is váltottak. Obama nem akarta ennyiben hagyni, s tovább dolgozott a két ország közeledésén. Szerencséje volt abban, hogy Kuba élére Fidel testvére, az enyhébb politikát folytató Raul került, aki szimpatizálni kezdett Obamával. 2014-ben megegyeztek, hogy újraindítják a diplomáciai kapcsolatokat, két évvel később pedig találkoztak is Havannában. Obama kihúzta Kubát a terrorizmust támogató országok listájáról, enyhítette a gazdasági szankciókat, és törölte a kubaiakra vonatkozó utazási tilalmat.

Az USA és Kuba közti kapcsolat Trump kinevezése után ismét a fagypont közelébe került, ami viszont várható volt. Trump Obama számos lépését törölte, ám a diplomáciai kapcsolatot mégsem állította le.

2. Nixon és

Mao Ce-tung

Az USA és Kína viszonya a 20. század negyvenes éveiben romlott meg. Míg az USA a második világháború idején Kínával szövetségesként harcolt Japán ellen, a két állam kapcsolata 1949-ben megváltozott, miután a kínai polgárháború a Mao Ce-tung-féle kommunista oldal győzelmével ért véget. Az USA az emigráns tajvani kormányt ismerte el Kína legitim képviselőjének, a kommunista állam pedig Észak-Korea legfontosabb támogatójaként avatkozott bele a koreai háborúba, majd a vietnami háborúban komoly segítséget nyújtott Észak-Vietnamnak. Ennek eredményeképpen az USA és Kína diplomáciai kapcsolata gyakorlatilag két évtizedre megszűnt létezni. Húsz év elteltével viszont, miután Peking és Moszkva viszonya is fokozatosan romlásnak indult, ismét közeledni kezdett egymáshoz az USA és Kína. Ennek ékes példája volt 1971-ben az úgynevezett pingpongdiplomáciaként elhíresült akció, amikor Peking kínai körútra hívta meg az amerikai asztalitenisz-válogatottat. Ezzel adták a kínaiak Washington tudtára, hogy az amerikai diplomáciának lehet némi keresnivalója Kínában.

A sportolók látogatását követte Richard Nixon nemzetbiztonsági tanácsadójának, Henry Kissingernek a látogatása, néhány hónappal később, 1972-ben pedig már maga Nixon gépe landolt Pekingben. Nixon volt az első amerikai államfő, aki Mao Ce-tung kormányzása alatt Kínába látogatott. A találkozó azért is volt váratlan, mert Nixon világ életében kommunistaellenes nézeteiről volt ismert. Egy hetet töltött Kínában, ám Maóval csak egyszer találkozott, a hivatalos látogatás alatt szinte kivétel nélkül a kínai miniszterelnök Csou En-laj kísérte. A látogatás eredményeképpen hét évvel később az USA és Kína hivatalosan is diplomáciai kapcsolatba lépett.

3. Reagan és Gorbacsov

Hatalmas figyelem kísérte Ronald Reagan amerikai és Mihail Gorbacsov szovjet elnök genfi találkozóját 1985-ben. Reagan ugyanis, ugyanúgy, mint elődje, Richard Nixon erősen bírálta a Szovjetuniót, a kommunizmust pedig az emberiség történelmének bizarr és szomorú fejezetének tartotta. Ahogy Trumpnak segített Fidel Castro távozása, úgy Reagan is szerencsésnek mondható abban, hogy második megbízatási ideje alatt Gorbacsov lépett hatalomra, aki beindította a Szovjetunió reformját. Reagan és Gorbacsov a genfi találkozón értett egyet abban, hogy egy esetleges nukleáris konfliktusnak nincs értelme, mert abból egyetlen fél sem jöhetne ki győztesen. Az 1985-ös egyeztetés után még négy hivatalos találkozó következett. Ezek eredményeképpen, 1987-ben aláírtak egy egyezséget, melyben mindkét ország elkötelezte magát, hogy lemond atomfegyvereinek egy részéről. Gorbacsov és Reagan között az évek során baráti kapcsolat alakult ki, hivatalból való távozásuk után is rendszeresen találkoztak.

4. Adenauer és

de Gaulle

Tény, hogy az Elysée-szerződésként elhíresült egyezmény aláírása távolról sem olyan ismert, mint például az Európai Unió létrehozásáról szóló dokumentum, mégis kulcsfontosságú volt Európa stabilitásának megteremtése szempontjából. A szerződés aláírását is történelmi fontosságú találkozó előzte meg: Konrad Adenauer nyugatnémet kancelláré és Charles de Gaulle francia elnöké.

A két ország viszonya a második világháború után nagyon rossz volt, így Európa jövője szempontjából fontos volt a szerződés aláírása. A dokumentum szövege viszont nem egy történelmi találkozón született meg. Egyes források szerint Adenauer négy év alatt tizenötször találkozott de Gaulle-lal, több mint száz órát beszélgettek és közel ötven levelet váltottak.

Az 1963-ban aláírt Elysée-szerződés előirányozta a két ország megbékélését és a tartós európai békét. Papírra vetették, hogy Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság együttműködik a külpolitika, az oktatás, a honvédelem és a gazdaság terén. A felek abban is megállapodtak, hogy a szerződés megkötése után kötelező érvénnyel különböző szintű találkozókat szerveznek.

5. Grósz és Ceausescu

Idén lesz harminc éve annak, hogy munkatalálkozót tartott Aradon Grósz Károly magyar miniszterelnök és Nicolae Ceausescu román elnök. Az 1988-as aradi tárgyalás volt a második, az elsőre 11 évvel korábban került sor Debrecenben.

Igazi visszhangja a világsajtóban az aradi találkozónak van, akkoriban ugyanis Ceausescu diktatúrájára már jelentős nemzetközi nyomás nehezedett, egyebek mellett a falurombolási program miatt. Az összejövetel diplomáciai kudarccal végződött. A tárgyalásokon például Grósz 25 perces beszédben ismertette a magyar álláspontot, válaszul Ceausescu két és fél órás szónoklatot tartott. A négyszemközti egyeztetésen csak a hivatalos román tolmács vehetett részt, a magyar delegáció tagjai nem is tudták meg, azon mi hangzott el.

A New York Times „Támadják a magyar vezetőt a romániai tárgyalások miatt” címmel közölt cikket a találkozóról, amelyben azt írta: még a hivatalos (magyar) sajtó is elismerte: sok magyar elkeseredéssel vette tudomásul, hogy Mr. Grósz képtelen volt engedményeket kicsikarni Mr. Ceausescutól. „Találkozójuk egy szokványos közlemény nyilvánosságra hozatalával végződött, amelyben olyan kölcsönös jóakaratról volt szó, amilyet valójában a tárgyalásokon nem tudtak elérni” – írta a The New York Times. Végeredményben minden arra utal, hogy 1988. augusztus 28-án Aradon egy olyan, a körülmények által kikényszerített találkozóra került sor, amely elől nem lehetett kitérni, viszont eleve eredménytelenségre volt kárhoztatva. (dem, MTI)