Nyolc év után a Kontroll vitte vissza Amerikába

Oláh Csaba felvételeElsőfilmes rendezői díjat kapott az idei budapesti szemlén, ő nyerte el a külföldi kritikusok elismerését, később a magyar filmkritikusok díját. De nyert Cannes-ban, Szocsiban, Koppenhágában. S mindennek köszönhetően Amerikában, Kanadában, Olaszországban, Izraelben és német nyelvterületen is forgalmazzák, 2005. első heteiben pedig a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában versenyez az Oscar-jelölésért. A Kontroll 180 millió forintból készült, javarészt a föld alatt, napi ötórás, éjszakai és kora hajnali forgatásokkal. A történet központi figuráját, Bulcsút, az önszántából bukott értelmiségit alakító Csányi Sándort szinte az utolsó pillanatban, három nappal a forgatás beindulása előtt találta meg a rendező, s azóta azt mondja: „Filmisten rám mosolygott. Nála szebb főszereplőt már elképzelni sem tudnék.”

Már a nyitó képsora is remek a filmnek. Pezsgős üveggel a kezében egy enyhén spicces szőkeséget visz lefelé a metró mozgólépcsője.

Az a furcsa, hogy Eszenyi Enikő nélkül ezt a jelenetet nem lehetett volna megcsinálni. Egyszerűen zseniális. Olyan szexis és olyan vicces, ahogy jelen van... Cannes-ban is fetrengett a közönség rajta. Neki is azt mondtam a forgatás előtt: kis szerep, de e nélkül nem robban be a film. Rögtön az első néhány percben meg kell fogni a közönséget, és ezt Enikőnek sikerült is megoldania. De a többi színésszel, Csányival, Nagy Zsolttal, Pindroch Csabával, Cserhalmival és Kulkával, az operatőr Pados Gyulával és az egész stábbal megajándékozott a jó Isten. Olyan csapatom volt, hogy bármelyik rendező összekulcsolhatta volna a kezét, hogy hálát adjon az égieknek.

Ekkora siker után nagyon nehéz lesz elkezdeni a második filmet.

Érdekes, most mindenkitől ezt hallom. Amerikában nem szokás ezzel ijesztgetni az embert.

Tizenhét éves koráig élt Amerikában. Ott is született. Nyilván ott is forgathatott volna filmet. Miért döntött úgy, hogy Magyarországon lesz rendező?

Mindkét szülőm magyar. Anyám családja 1956-ban disszidált New Yorkba. Édesapám 1969-ben ment ki anyám után. Balatonlellén találkoztak, anyám akkor már amerikai állampolgárként járt haza. Kint aztán átmentek a nyugati partra, és én ott születtem. Ez a kettős kultúra, a magyar és az amerikai egyszerre átok és ajándék. Itthon azt mondják rám, hogy „jaj, hát az az amerikai fiú”, kint meg mást sem hallottam, csak azt, hogy „az a furcsa magyar gyerek”. Én meg valahol a kettő között fetrengek. Nem vagyok sem pszichológus, sem szociológus, de úgy érzem, ez a két világ közti távolság segít egy kicsit máshogy látni, másképpen megközelíteni a dolgokat. Tehát van ennek egy hatalmas pozitívuma is. A mi világunk már amúgy is meglehetősen kevert. Filmes hasonlattal élve: a japán animációkultúra teljesen belefolyt az amerikai nagyjátékfilmekbe. Magyarországon is többféle ázsiai nép él, és rengetegen vannak itt Nyugat-Európából is. Ez már mindenképpen egy új világ. Egyébként gyerekkoromban is gyakran voltam Magyarországon. Szinte egyfolytában jöttünk-mentünk. Otthon, Amerikában magyarul beszéltünk. Nekem nagyon tetszett, hogy volt egy saját kis titkos nyelvünk, amelyet senki sem értett, csak a szüleim baráti köre. Az iskolában mindig valami különös büszkeség töltött el, ha szóba jött, hogy én magyar vagyok. A film egész kiskoromtól fogva vonzott. Édesapám megvette a Csillagok háborúja húszperces, rövidített változatát a legfontosabb jelenetekkel, 8 mm-es kópián, és ezt néztem a falon, mert arra vetítettük. El voltam bűvölve tőle. Később, gimnazista koromban már tudtam, hogy semmi más nem érdekel, csak a film. És azt is tudtam, hogy itthon fogok tanulni.

Úgy gondolta, Budapesten nagyobb eséllyel fog felvételizni a rendezői szakra?

Operatőrként kezdtem. Ismertem a kinti magyarokat, Zsigmond Vilmost, Kovács Lászlót és a többieket... ők világviszonylatban is nagy mesterek. Akkor még úgy fogtam fel a dolgokat, hogy az operatőr által látjuk a filmet, hiszen ő néz a kamerába. Azt hittem, ő a legfontosabb ember a csapatban, és ő épít fel minden jelenetet. Persze, hogy én is ezt akartam csinálni. És persze, hogy itthon, ahol ők tanultak. Az első év során azonban rájöttem, hogy a rendező is ki tudja találni a film képi világát, sőt befolyásolni tudja az operatőrt, a díszlettervezőt. Rájöttem, hogy rendezni szeretnék. Megtehettem volna azt is, hogy előbb elvégzem az operatőrszakot, s utána kezdek el rendezést tanulni, csakhogy én türelmetlen ember vagyok. Nem volt kedvem várni. Elsőre túl fiatalnak találtak. Elutasítottak. „Nincs élettapasztalata” – mondták. A következő évben aztán sikerült meggyőznöm őket.

Honnan jött a metrófilm ötlete? Talán Luc Bessontól?

Nem. Megfogott a metró hangulata. Volt egy másik ötletem is, hogy kitör a polgárháború egy faluban... ezt sem vetettem még el... de láttam az ellenőrök furcsa világát, ott volt a kész díszlet a föld alatt, és mindenképpen egy realista történetben gondolkoztam. Amióta megy a film a mozikban, gyakran megkérdezik tőlem, kellett-e bizonyos dolgokban kompromisszumot kötni. A filmgyártás – az előgyártástól az utómunkálatokig – egy folyamat. Közben sok minden változik. Az eredeti koncepcióhoz nyilván hűséges akar maradni az ember, harcolni kell, hogy meg tudj őrizni bizonyos elképzeléseket, de közben történnek is dolgok, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A rendezőnek mindig nyitottnak kell lennie. Ha adódik egy jobb megoldás, ha kialakul valami, ami korábban nem volt a fejedben, s látod, hogy jót tesz a történetnek, akkor azt be kell iktatni. Jelentős kérdésekben nem kellett kompromisszumot kötnöm. Egyszer sem. Ennek ellenére változtak bizonyos dolgok. Csányi Sándor például nagyon értékes finomságot vitt a történetbe. A film legelején, amikor vérző orral felnéz az ipari kamerára, és azt kérdezi tőle, hogy „Mit nézel?”, megjelenik egy alig észrevehető, pimasz mosoly az arcán, ami nem az én kérésem volt, ezt ő tette oda – és én ettől teljesen el voltam ájulva. Megfogott a gesztusa. Tehát változtak, vagy inkább azt mondom: formálódtak a dolgok.

A szerepek kiosztásában, majd a színészvezetésben mennyire segítette, hogy színészként is több filmben részt vett már? Például Salamon András Közel a szerelemhez című alkotásában.

Amikor írom a forgatókönyvet, majd rendezem a filmet, mindig abból indulok ki, ami nekem nézőként is bejön. Nem szoktam misztifikálni a dolgokat, inkább próbálom minél egyszerűbben megfogalmazni, hogy nekem mi tetszik, hogy engem mi érdekel a moziban az adott film nézése közben. Ott állok mondjuk Cserhalmi Györggyel szemben... egy ekkora színésznek mi a túrót mondjak? Többet tud a szakmáról, mint én. Vagy Eszenyi Enikő! Nála kellemesebb, természetesebb emberrel nem találkoztam. Semmiféle erőlködést nem éreztem nála. Inkább egy közös párbeszéd volt köztünk. Én tudtam, mit szeretnék elérni, és ketten kerestük meg azt az utat, amely a legjobb megoldáshoz vezetett. A szoknyáját is ő maga csúsztatta le. Izgalmas volt, annyira izgalmas! (Elnézést, Milán, ez egyszerűen kellett a filmbe!) És az a finom humor, ahogy Enikő egy picit odadörzsölte a fenekét a mozgólépcső oldalához, az is egyszerűen csodálatos! Vagy Balla Eszter, a nyuszijelmezes lány! Jó ránézni, és ahogy megszólal... hát, micsoda hangja van?! Ha rossz szöveget kap az írótól, akkor tűrhetővé teszi a lényével, mert olyannyira vonzó ember. Olyan, mint egy francia színésznő. De hogy visszatérjek a kérdéshez: most is kaptam egy szerepet a Teréz anyuban. Hála Istennek, ilyenkor mindig félreteszem magamban a rendezőt, bár olykor-olykor így is eltöprengek magamban, hogy ezt vagy azt a jelenetet én hogyan csinálnám. Tehát nem így, hanem úgy. Az a parányi kérdőjel mindig ott van bennem, hogy ez most akkor jó irányba megy, vagy nem? De amikor aztán megjelenik előttem a kész jelenet, már tudom, hogy így is jó. Tetszik. Salamon Andrást nagyon bírtam, jól éreztem magam a forgatáson. Bevallom, nagyon szeretek színészkedni. A színészi játékot könnyebb feladatnak tartom, mint a rendezést. Rendezőként nagyobb a teher rajtam.

Klipeket és reklámfilmeket is forgatott. Az egyikben például Pindroch Csaba akar végezni magával, s már az ablakból csalogatja vissza – egy üveg sörrel – a barátja.

Azt nagyon boldogan csináltam. Négy évvel ezelőtt készült, akkor szokatlannak és merésznek tűnt. Nekem sajnos nincs igazán pozitív véleményem a magyar reklámról. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem tud változni a műfaj. Csak a sablonokat kellene elkerülni. Nem szeretem, ha hülyének tekintik a nézőt. Nekem a reklám mindenesetre nagyon jó ajándék volt. Egyrészt megélhetési forrást biztosított, másrészt pedig iszonyú sokat tanultam belőle. Kamerát, alapjelenetek összeállítását, színészmozgatást. Nyolc év reklám hihetetlen nagy gyakorlat! Voltaképpen többet adott, mint a főiskola. Körülbelül hatvan reklámfilm után azt is elmondhatom: ha kedves és nyitott a megrendelő, s ha a kliens bízik az ügynökségben, az ügynökség pedig a rendezőben, akkor az egész folyamat nagyon kellemes. Egy hónap alatt csinálsz valamit, és már látod is a végeredményt. Ez fantasztikus dolog. Az elképzelésedet viszont meg kell védened.

Mennyit változtatott az életén, hogy a Kontroll nemcsak a magyar közönség körében, hanem külföldön, sőt Amerikában is akkora siker lett, hogy már az újrafilmesítés jogáról tárgyalnak.

Nekem ez mind-mind ajándék. Ennek csak örülni lehet. De azt is meg kell jegyeznem: ha Amerikában egy film ennyi elismerést kap, akkor biztos, hogy a rendezőjét segítik utána. Itt nem. Magyarországon nem nagyon fognak támogatni, ha elérsz valamit. Erre a történelem is számtalan példával szolgál. Itthon csak akkor mondják rád, hogy „hát, igen!”, amikor már külföldön is elértél valamit. De ez a „hát, igen!” még mindig nem jelent komoly támogatást. A flegmaság, a lekezelés, az arrogancia sajnos trendi lett Magyarországon. Kár. Sajnálom. A kedvességet és az udvariasságot a mai világban gyengeségnek vélik, ami elszomorító. Remélem, ez is nagyon hamar kimegy a divatból. A nagyképűséget nagyon nem szeretem. Természetesen Amerikában is vannak negatívumok, mint bárhol másutt a világon, és ott sem könynyű megvalósítani egy tervet. Főleg, ha tiszta a szándékod, és próbálsz a bevált úton járni. Abból, hogy mindenki kedves veled és mosolyog rád, ott sem lesz film. Azért meg kell küzdened. De inkább legyenek kedvesek és mosolygósak az emberek, mint mogorvák és cinikusak, mert abból sem születik remekmű.

Hány év után ment most ki Amerikába a Kontrollal?

Nyolc.

Hogy bírta eddig?

Annyira csak a filmmel voltam elfoglalva, hogy azt mondtam, amíg nincs kész, nem megyek vissza. Jó döntés volt. Los Angelesben már vetítik a Kontrollt, nyilván nem olyan nagy mozikban, mint a legújabb Bruce Willis-filmet, de már az is csoda, hogy bekerült az artfilmhálózatba.

Az az öt film érdekelne, amely már a kinti életét is meghatározta.

A gimnáziumban?

Akár.

Sorolom: Ridley Scott rendezése A szárnyas fejvadász, Kubricktól A mechanikus narancs, Scorsese filmje A taxisofőr, Fellinitől a Cabiria éjszakái... ez utóbbi olyan szinten megfogott, hogy azon a napon, amikor meghalt az édesapám, elmentem a moziba, és újra megnéztem.

És az ötödik?

Azzal most nagy bajban vagyok, mert Chaplintől Hitchcockig, Tarkovszkijtól Bódy Gáborig sok mindenkit meg tudnék nevezni. Még George Lucast is a Csillagok háborújával, mert az annyira megfogott.

Makk Károly, Jancsó Miklós és Szabó István is elragadtatással nyilatkozott a Kontrollról. Figyel a véleményükre?

Mi az, hogy?! Nem gondoltam, hogy nekik is tetszeni fog. Számomra ők a „hősök”. Szabó István a Vox „legjobb film”-díját adta át. Már kezében volt a boríték, amikor azt mondta: „Nekem is van egy kedvencem, remélem, az nyeri.” S miután felbontotta a borítékot, jelezte, hogy igen, ő is a Kontrollra szavazott. Ez is nagyon jólesett. Jancsó bácsi, miután megnézte a filmet, Nimródnak szólított. Csak úgy melengette a lelkemet! Makk Károly a tanárom volt a főiskolán. Nem hívott fel, nem üzent, nem jelzett semmit a bemutató után. Ez rosszul esett. Fájt. Azt hittem ugyanis, hogy látta a filmet. Nem ez történt. Ő később nézte meg, jóval később, és azonnal megkeresett, hogy „Fiam, ez rendben van!” Egy percen belül el is múlt minden fájdalmam vele kapcsolatosan.

Igaz, hogy most horrorban gondolkozik?

Imádom ezt a műfajt. Már készül a forgatókönyv. De előtte egy másik anyagot szeretnék filmre vinni. Az meg olyan sci-fiszerű lesz. Realista történet. Egy srácról szól, aki űrhajót épít a Hortobágyon. El akar érni valamit. Én is ilyen vagyok. Építem a magam „űrhajóit”.