Nem találunk szavakat...

Hadd kezdjem azzal, amivel a Hecatelegium szerzőjének távol-közeli irodalmi rokona kezdte egykoron nevezetes „kisssregényét”, s amivel tulajdonképpen minden írásunkat fohászszerűen kezdenünk kellene: nem találunk szavakat. Nem találunk, mert nehéz szavakat találni arra a tárgyszeretetből (pontosabban talán: nyelvszeretetből, a nyelv szerelmes életének szeretetéből) fakadó, tündökletes filológiai tudással párosult formavirtuozitásra, amivel Csehy Zoltán már Hárman az ágyban című monumentális fordításgyűjteményében elképesztette és lenyűgözte az antik ars amatoriákban járatos és járatlan, tudós és egyszersmind élveteg olvasóját.

De azért sem találunk szavakat, mert amire keresnénk őket, a nemtudommicsodára (egy Pascalnak tulajdonított kis szerelemfilozófiai értekezés szerzője legalábbis ezt a találó nevet adja a szerelemnek), nos, arra nemigen vannak szavak. A nemtudommicsoda ugyanis – ó, jaj! – túl van a szavakon, túl van minden határon, társadalmak és civilizációk, tudatok és testek, jó és rossz, szép és rút, kín és kéj határán egyaránt. A nemtudomicsoda – maga a Túlvan. Ez az a hely, ahol minden egybeesik, eggyé válik, összefonódik, egybevág, ami felé minden igyekszik, mozog, csúszik, mászik, vonszolódik ezen a földön, amíg csak él. Aki a nyelvben akar az erotikus öröm csúcsaira hágni, annak a mozgást a nyelvben kell megtennie, a nyelvi normán kell túlnyúlnia, a nyelvi illem határait kell megsértenie szüntelenül és kéjesen. Ide, erre a helyre igyekszik – szavak erotikus játékában, boldog egyesülésében, szenvedélyes egymáshoz simulásában képezve le az Érzékek Birodalmát – az anyanyelv szerelmese (Roland Barthes írja egy helyütt, hogy „az író olyasvalaki, aki anyja testével játszik”), hogy a formavirtuozitás ornamentálisan pazarló erotikájával árassza el a római elégiaköltészet disztichonjainak rég kiszáradtnak hitt medrét: „Fönn ez a hosszú: férfiasan deli hexameter-test / és azalatt kipirul rángva nőiesen / csábos pentameter, nosza könnyed, mesteri párvers, / áldozz Vénusznak, és szaporán szaporodj!” – írja Pacificus Maximus versmaszkját tartva maga elé a költő. Az anyanyelv szerelmesét, Csehy Zoltánt, ezt az ügyeletes próteuszi alakoskodót ugyanis csillapíthatatlan költői „testcsere-vágya” ezúttal arra indítja, hogy egy kevéssé ismert XV. századi reneszánsz költő, Pacificus Maximus névalakját és verstestét öltse magára, az ő száz (dekádonként tíz-tíz) elégiából álló Hecatelegiumát használva föl erotikus képzelőereje fűtőanyagául.

Végül pedig azért nem találunk szavakat, mert nincs szó a hálára, melyet napjaink politikai háborúiban határtalanul elcsigázott magyarja, ez a menekülő ember érez két választási forduló közé szorulva, mikor egyszeriben az erotikus és priapikus költészet mindenkit mindenkivel egyesítő nyelvi örömében részesül. E költészetben a nemekre szabdalt emberi lény részei olthatatlan vágyban égve sietnek egymás felé, hogy folyton-folyvást, minden módon egyesüljenek, így állítva helyre, ha csak pillanatokra is az elveszett Egészet. Nem csoda, ha a hideg polgárháború légkörében élő olvasót el is fogja a vágy: bárha a kettészakított politikai test részeit is – lett légyenek bármilyen neműek – elfogná a vágy az újraegyesülésre! Hogy e részek félretéve végre önzést és prüdériát, irtózást és gyűlölködést, megcselekednék, amit a Haza (a Nyelv-Haza!) kíván, amit Ady Endre egykoron a Korrobori törzsi rítusának felidézésével metaforizált, amit Csehy Zoltán erotikus költészetében Aphrodité istennő minden testet – a szövegtestet is – általütő szerelemszögei jelképeznek, vagy amit a halhatatlan Seres Rezső a slágergiccs kötelező banalitásának egyszerűségével így fejezett ki tömören: „szeressük egymást gyerekek!”

Persze, a mai olvasó nem a béke szigetén él, nem az Augustus kori Róma Pax Romana és nem is a ferencjózsefi monarchia békebeli békéje öleli körül, így hát nemigen hisz a politikai Aphrodité és a politikai Hermész egyesülésében, egy politikai hermafroditusz, netán egy új, politikai androgün eljövetelében. Az olvasónak, e hitetlen kutyának marad a szökés. A szökés a szöveg illatos kertjébe, a gyönyörszövegbe. Hadd idézzem ismét a költőt: „Ő szöveget csókol, szöveget simogat szövegelve, / és szövegarcával néz szövegénje mögé. / Költő, s nincs, aki jobb. Nincs: és épp ebben a legjobb. / Másban van, máshogy. Légy te is ő, szövegem!” És csakugyan: „a szöveg – mint Roland Barthes írja a Le plaisire du texte-ben – az a gátlástalan személy (annak kellene lennie), aki a hátsó felét mutatja Politika Papának.”

(Csehy Zoltán: Hecatelegium. Kalligram 2006.; Sz. Á. méltatása: litera.hu)