Nagyító alatt figyelik, mire készül mostanában

# Ő fotografálta többek között Maár Gyula Déryné hol van?, Gábor Pál Angi Vera, Gothár Péter Ajándék ez a nap című rendezését, neve mögött elsőként mégis Szabó István alkotásai (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen, A napfény íze) állnak. De dolgozott több amerikai, olasz és német produkcióban is. Koltai Lajos már két évvel ezelőtt úgy döntött: rendezőként is bemutatkozik. Kertész Imre Sorstalanság című regényét Marokkóban olvasta, a Malena forgatási szüneteiben. Akkor még nem tudhatta: a filmhez szükséges nem kis összeg előteremtését egy világraszóló elismerés, Kertész Imre Nobel-díja segíti majd elő. A forgatás jövő ősszel kezdődik, de még ezt megelőzően Koltai Lajos ismét Szabó Istvánnal dolgozik.

A Sorstalanság forgatókönyve magyarul már meg is jelent, a közeli napokban pedig a német fordítás is piacra kerül. A Kossuth-díjas magyar operatőr már megfogalmazta első filmje üzenetét: „Akármilyen korban élünk is, készen kell lennünk a rosszra. A világ ugyanis egyre rosszabb irányba halad.”

Kettőjük majdani közös munkájáról Kertész Imre így nyilatkozott: „A film rendezői műfaj, az író a forgatókönyvet nem az örökkévalóságnak, hanem a rendezőnek írja. Kemény együttműködés lesz majd köztünk a forgatás során. A forgatókönyv ugyanis csak irodalmi javaslat, hiszen a szöveg, önmagában véve, csupán alapanyag, amelyet a színészek arcával, zenével, mozgással és különböző beállításokkal a rendező tesz élővé.“

Koltai Lajos már azt is megfogalmazta, miben különbözik majd a Sorstalanság az Oscar-díjas Roberto Benini Az élet szép című alkotásától. „Mi nem kívülről közelítünk majd befelé, hanem épp fordítva, belülről kifelé, követve egy tizennégy éves fiú lelkének minden rezdülését. Ez a regény ugyanis ilyen formában íródott.“

Nem titkolják az alkotók a forgatás költségeit sem. Koltai szerint 8 millió euróra, „magyarra fordítva”: közel 2 milliárd forintra lesz szükség ahhoz, hogy olyan film születhessen, amely méltó lesz Kertész Imre nevéhez.

Szakmai berkekben köztudott: a rendezői hivatást is remekül betölti. Ezért sem annyira meglepő, ha egy nap úgy dönt, a kamerát másra bízza, ő maga pedig rendezésre adja a fejét. Elég, ha csak a svéd Sven Nykvist nevét említem meg, aki operatőr-ként Ingmar Bergman oldalán alapozta meg hírnevét.

A rendezés egyetlen operatőr életében sem törvényszerű. Magyarországon azonban fura módon gondolkodó operatőröket termeltek. Úgynevezett dramaturg-operatőröket. Volt is idő, amikor úgy hírlett: Magyarországon operatőruralom van. Ez bizonyára azért alakult ki, mert a rendezők hagyták, hogy így legyen. Elfogadták, hogy „uralkodjunk”, mert nem voltak olyan felkészültek az adott filmre. Tehát jól jött nekik, hogy erős kezű operatőr áll mellettük. Java részt engem is ilyen rendezők vettek maguk mellé. Ma már nem is azt írják a nevem alá egy borítékra, hogy operatőr, hanem hogy Koltai Lajos filmművész. Jónak tartom ezt a megszólítást, mert ez így sokkal elegánsabb. Nem vagyok elhatárolva mint operatőr. Hetven film után egyébként is egy kicsit többnek érzi magát az ember, nem pusztán operatőrnek. Kapott ugyanis egy különös „szerepet“. Amikor nem olyan jó a dramaturg, vagy maga az alapanyag, akkor képileg neki kellett megfejelnie, összefognia a dolgokat. Attól függően ugyanis, hogy ki állt a kamera mögött, a film valamilyen stílust kapott. És ez így ment éveken át. Én ebbe a kategóriába tartoztam. Aztán jött néhány szerencsés találkozás az életemben. Megismertem Gothár Pétert, Szabó Istvánt, csináltam sorozatban a filmeket, kijutottam külföldre és bekerültem a nagy vonulatba. Szabó Istvánhoz huszonhárom év köt már, Olaszországban Giuseppe Tornatore munkatársa lettem, tőlük pedig rengeteget lehet tanulni. De nem azzal a szándékkal figyeltem a munkájukat, hogy ellessek tőlük ezt-azt, egyszerűen ott voltam mellettük, s ami velük történt, az engem is érintett. Egy munkatársi viszonyban úgy dolgozik az ember valakivel, hogy együtt és nem egy esetben egyformán gondolkoznak a világról. Egy csomó filmet úgy tekintek, mint a sajátomat, még akkor is, ha a rendezést eddig nem gyakoroltam. Kertész Imre regényével most meg fogom tenni az első lépéseket. Persze nem biztos, hogy én vagyok ennek a könyvnek a megfelelő rendezője. Amíg el nem készül a film, addig nem lehet tudni. Bizonyára fel is teszik sokan a kérdést, hogy miért pont én csinálom ezt?

De miért csinálná más?

Igen, így is érvényes a kérdés. Annak viszont, hogy én rendezem majd a filmet, van egy vizuális vonzata. Imre nagyon szereti Szabó István munkáit és az olasz filmeket is, amelyeket én fényképeztem. Részéről egyértelmű döntés volt, hogy a Sorstalanságot az én kezembe adja, nem volt benne egy pillanatnyi hezitálás sem. Én ezt a témát máshogy szeretném megközelíteni, nem úgy, mint a korábbi holokausztfilmek rendezői. Ezért is bízom másra a kamerát. Mivel a főszereplő gyerek meghatározóan hordozza a történetet, nekem mint rendezőnek vele kell olyan viszonyt, olyan elmélyült kapcsolatot kiépítenem, hogy mindent hajlandó legyen megcsinálni, amit mondok neki. Ez nehéz feladat lesz mindkettőnk számára, és nyilván sérülékeny kapcsolat is, amelyben a szülő és a barát szerepét egyszerre kell betöltenem mellette. De inkább a barátit hangsúlyoznám, különben aligha működnek majd a dolgok.

Kertész Imre és Koltai LajosOláh Csaba felvételei Nem fáj a szíve, hogy másvalaki áll majd a kamera mögött?

A rendező sosem mond le a vizuális látásáról. Hozzáteszi az operatőréhez. A kettőből egy lesz. Tornatore is a képből kiindulva gondolkozik, és nem lemond valamiről, hanem hozzáteszi, amit én kínálok neki. Mindig azt mondja: „Én hozom a gondolatot, a Koltai meg vizuálisan megcsinálja.” Amikor forgatunk, akkor már úgyis kettőnk európaisága dönt, mert mindketten tudjuk, merre tartunk. Azt is szokta mondani, hogy „Te úgyis érted, mit akarok.” Én ugyanis ki tudom a sorok közül olvasni azt, amit más esetleg nem. Mert úgy nőttem fel. És csak azért, mert mindig arra voltam kényszerítve, hogy a sorok közti lényeget keressem, és azt ábrázoljam. Ezt szeretném megvalósítani a Sorstalanságban is, a sorok közti lényeget, mivel ott bújik sok minden, meg a főszereplő fiú, Köves Gyuri lelkében. Imre ebben sokat fog nekem segíteni. Természetesen a tárgyi tudásával is számolok, hiszen nem szeretnék tévedni. El akarom kerülni, hogy az első kritikus azt mondja: „Ez nem így volt.” Ha nekem Imre azt mondja, hogy az úgy volt, akkor az biztosan úgy történt. Mindig az lesz érvényes számomra, amit tőle hallok.

Kit választ végül is operatőrtársának?

Van egy mondásom, csak sajnos sokszor elsütöttem már: „Az sem tudja, akire gondolok.“ De valóban így van.

Ön már tudja?

Én igen. Egyelőre csak annyit mondok: nem csak magyarok lesznek.

Tehát több operatőrt hív?

Többet. De csak hármat.

Abból a hetven filmből, amelyeknek ön volt az operatőre, megítélése szerint hányat „rendezett”?

Sokat. A felét. Ez persze nem ad jogot semmire, csak közben megtanultam, mi hogyan működik. Különben sokszor nem is forgattunk volna. De nem akarom én bántani ezeket a rendezőket, hiszen ők voltaképpen nekem segítettek. Az életem tartozékai. Mindenhonnan maradt bennem valami, amit most elő tudok szedni, és vissza tudom adni. Bár amikor az ember ott áll abban a bizonyos helyzetben, amikor valamit csinálnia kell, semmi nem jut az eszébe. Már olyan értelemben, hogy „ott és akkor hogyan is volt?” Persze az ember agytekervényeiben ott van valahol, amit egyszer megtanult, és az adott esetben előhívható, de még szerencsésebb, ha magától jön elő.

Kertész Imrét miképpen fedezte fel magának?

Engem ő fedezett fel azzal, hogy kezembe adták a regényét.

Ez Marokkóban történt?

Ott olvastam. Oda vittem magammal a Malena forgatására, és azt mondtam: ilyen irodalommal még nem találkoztam. Rögtön inspirált, hogy filmet kell csinálni belőle, és azt is tudtam, hogyan, mert benne van a regényben. És azután találkoztam Imrével. Összehoztak bennünket. Ő nyitott volt, a hóna alatt hozta a forgatókönyvet, én meg elmondtam, mit gondolok. És már közölte is velem, hogy szeretné, ha én csinálnám meg a filmet. Tehát ő előbb döntött, hogy én legyek a rendező, volt benne egy ilyen igyekezet. Amikor elmeséltem neki, hogy mit tartok fontosnak, és hogy azt miképpen vinném filmre, ő azt felelte: „Ezt írtam meg, ezt szeretném látni.” Intézkedett is gyorsan minden szinten, hogy a rendezés joga engem illessen.

Mivel ütötte szíven a regény?

Úgy éreztem, tudok róla valamit, ami az Imrét esetleg érdekelné. De nem gondoltam arra, hogy el fogom hódítani a filmet attól, akié lenne. Ez fel sem merült bennem. Csak én tudtam, hogy engem ez a történet jobban érdekel, minthogy az operatőre legyek a filmnek. Már olvasás közben végig azt gondoltam, hogy rendezőként kellene elmondanom, mit gondolok erről. Mint később kiderült, már Imrét is egy éve foglalkoztatta, hogy másvalakinek kellene filmre vinnie a Sorstalanságot, nem annak, aki már előttem készült rá. Én tehát úgy jöttem neki, mint az utolsó löket. Akkoriban látta az olasz filmjeimet, és így jött a bizalom, hogy van itt valaki, aki aszerint látja a világot, ahogy ő gondolkozik.

Kihez fordul majd segítségért, ha megakad a munkában?

Nyilván Szabó Istvánnal fogok konzultálni, amikor kell, és ő biztosan a rendelkezésemre áll, hiszen örül, hogy én ezt csinálom. Bár azzal egyikünk sem számolt, hogy ilyen nagyságrendű filmmel kezdek. Tornatoréval sajnos nem tudok bármikor beszélni, de olaszul oda tudtam neki adni a regényt, mert az olasz fordítás, ellentétben az angollal, nagyon jó. Tornatorénak mindenhez időre van szüksége, a könyvet is csak nagy sokára olvasta el, aztán örömittasan mindössze annyit mondott: „Nem tudom, létezik-e még egy ilyen szép regény a holokausztról?”Ebben a témában ugyanis a Sorstalanság a világirodalom egyik legszebb könyve. Imre már tavaly is a Nobel-díj közelében volt, csak kevesen tudtak róla. Akkor egy hajszálon múlott, most megkapta. Tornatoréval még nem is közöltem, hogy ez történt, de mivel ő is kultúrember, biztosan olvasta az olasz lapokban, hogy Imrének ítélték a díjat, és bizonyára percek alatt beazonosította, hogy erről a regényről van szó.

A Nobel-díj persze most az ön malmára hajtja a vizet. Segít pénzt szerezni a filmhez.

A Nobel-díj sok malomra hajtja a vizet, és az egyik az enyém, igen!

Bizonyos fokig talán nehezíteni is fogja a munkáját, hiszen ilyen esetben, egy ilyen alapanyagnál mindenki valami nagyon nagyot vár.

Nem tudom, mit kezdünk a Nobel-díj súlyával. Ez a tény kétségtelenül nehezíteni fogja a munkánkat. Eddig egy csendes filmet csinálhattunk volna, mostantól fogva viszont mindenki nagyító alatt figyeli, mit fogunk létrehozni. Én megpróbálom olyan védettségben végezni a munkámat, ahogy Imre ezt az irodalmat gyakorolta. Egy ilyen film esetében természetesen nem dolgozhatunk zárt ajtók mögött, hiszen sokan leszünk, de igyekszem majd nem foglalkozni a külvilággal. Kérdéseket csak Imre tehet fel, más nem nagyon. Szabó István nem is lesz jelen a forgatáson. Inkább konzultálok vele, ha kell, vagy megmutatom neki a már felvett anyagot, azt viszont szeretném elkerülni, hogy az újságok azt írják: „Szabó István súgta le a filmet Koltainak.” Ez fel sem merülhet senkiben, ezért egyszerűbb, ha ő nem lesz jelen.

Eleinte angol nyelvű filmben gondolkozott.

De csak azért, mert azt hittem, hamarabb rendezhetek Amerikában vagy máshol, mint itthon. Aztán szóltak a barátaim, hogy „Neked Magyarországon kell megszólalnod, a saját nyelveden!” És igazuk volt. Az ember egy ponton túl nem tud mit mondani, akármilyen jól beszéli is a másik nyelvet. És ha egy magyar színészhez megy oda, ő úgyis érti, ha egy büdös szót sem mond neki, csak mert ugyanazokat a dolgokat élték meg mindketten. Úgyhogy itt szeretnék forgatni Magyarországon. ĺgy nem kell majd alávetni magunkat valamilyen idegen diktátumnak, hiszen aki sok pénzt ajánl, az később aztán jön a feltételeivel, a kéréseivel, az „észrevételeivel”. Ezt a történetet szerencsére nem kell New Yorkban forgatni, ez nem olyan film. Csak fel kell építeni hozzá a táborokat.

A Sorstalanság előtt Szabó István új filmjének operatőre lesz. Ne féltsem az energiáját?

Ez nem magyar film lesz, de mindketten örülünk neki, és addig is tudok készülni a Sorstalanságra. S mivel István filmjének nagy részét Magyarországon forgatjuk, ez is sokat segít rajtam. Az energiámat pedig még tovább növelhetem Pista mellett. Igyekszem majd minél több ismeretet begyűjteni mellette, főleg a színészekkel való együttműködést illetően, hiszen ez lesz számomra a legnagyobb kérdés. Ilyen értelemben kapóra is jön nekem István soron következő filmje. Sokkal jobb, ha az ember filmből filmbe megy, mintha egy nagyobb szünet után kezdene el dolgozni. ĺgy a napi gyakorlat át tudja segíteni bizonyos nehézségeken.

Kertész Imrével már elég szoros a kapcsolata ahhoz, hogy megfogalmazza: milyen embert ismer a személyében?

Imre nagyszerű ember. Szerintem a század egyik legjelentősebb gondolkodója. Bármelyik könyvét olvassuk is, világosan látható: felelősen gondolkodó embere a századnak. Miközben azon igyekszik, hogy megfejtse a történelmünket, azon belül pedig a saját helyzetét, lelkileg is, gondolatilag is óriási kalandokon megy keresztül. És mindig talál nála az ember egy olyan mondatot, mely örökérvényű. Ő pontosan tudja, hogy mi, itt Közép-Európában mivel állunk szemben. És nem int, csak megállapít!