Kiskaput talált a színház mellett

A korábbi években pedig meghívást kapott Karlovy Vary, Cannes és Rotterdam fesztiváljára, alakításaival ugyanis bekerült Európa filmes vérkeringésébe.

Mikor érezte először, pályája melyik szakaszában, hogy a színház mellett másfajta színészi vágyai is vannak? Hogy filmezni is nagyon szeretne?

Már a főiskolás éveimben. Amikor már tudtam, hogy diplomám lesz arról, hogy színész vagyok. Nem az volt a célom, hogy bevarrjam magam egy színházi társulatba, hanem hogy a legmélyrehatóbban elsajátítsam a mesterséget. A pozsonyi négy év alatt ezerrel erre fókuszáltam. Láttam, hogy a színház mellett van egy kiskapu – a film. Két csoporttársam, Barbora Bobuľová és Zuzana Fialová előtt meg is nyílt gyorsan ez a kiskapu. Barbara előtt Rómában, Zuzana előtt Pozsonyban. Engem Prágába hívtak castingra Ivan Fila Lea című filmjébe. Érdekesnek találták az arcomat. Végül másvalaki kapta a szerepet, de nem sokkal később már Agnieszka Holland előtt álltam, aki be is válogatott az akkor induló Jánošík-filmjébe. El is kezdődött a forgatás, de mivel több évre leállt, az újrakezdéskor már más szereposztással kellett dolgoznia. Ott indult el bennem valami, ami aztán a rendező szakos hallgatók vizsgafilmjeiben teljesedett ki. Tőlük hallottam először, hogy Éva, téged nagyon szeret a kamera, te sokat fogsz filmezni. Ez a kilencvenes évek végén történt, amikor még egyáltalán nem gondoltam magamról, hogy fotogén vagyok, és csak ki kell várnom, hogy felfedezzenek a filmrendezők. Mellesleg ez valóban így van: vagy szeret a kamera valakit, vagy nem.

Azt hogyan élte meg, amikor a barátnője, Barbora Bobuľová harmadévesként Rómában kapott filmszerepet Marco Belocchiótól?

Először is nagyon drukkoltam neki. Sokat dolgoztunk együtt a főiskolán. Megbízható, pontos, hihetetlen munkabírású lány volt, tele energiával. Volt olyan osztálytársam, aki azt mondta: „Te magyar vagy, nem jelentesz számomra konkurenciát.” Ez akkor rettenetesen rosszulesett. Mélyre ment. Egyébként is voltak gátlásaim, hiszen még nem úgy beszéltem szlovákul, ahogy szerettem volna. Barbora soha nem mondott volna ilyet. Ő egészen más ember. Örömmel töltött el, hogy jól alakultak a dolgai. Kint is maradt Rómában. Sikeres olasz színésznő lett.

De ő is büszke lehet itthoni barátnőjére, hiszen időközben ön is eljutott arra a pontra, hogy már válogathat a felkínált filmes lehetőségek közül. Mi az elődleges szempont a döntéseiben?

A forgatókönyv. Az nagyon sokat számít. Ha nem találom igazán jónak, könnyű szívvel le tudok mondani a szerepről. Adódnak persze kínos helyzetek. Az Igric díj átvételekor kiemeltem a fiatal, pályakezdő rendezőket. Azt mondtam, örülök, ha velük dolgozhatok. Szívesen segítem őket a szárnypróbálgatásukban. De annyi időm már nincs, hogy egy félkész, gyenge dialógokra épülő történetbe fektessem az energiámat. A másik fontos szempont: maga a rendező. Az utóbbi években ebben is szerencsés vagyok. Most fejeztem be például Ivan Ostrochovskýval A forrást. Nagy reményeket fűzök a filmhez.

A pekingi díj után, amelyet a Jaro Vojtekkel forgatott Gyerekekért kapott, érzett valami olyat, hogy ezt és ezt a szerepet ennek a rangos elismerésnek köszönheti? Lendített a pályáján egy ilyen jelentős külföldi elismerés?

Peking után csend volt. Semmiféle médiafelhajtást nem tapasztaltam. Az itthoni díjak sokkal többet nyomnak a latban. Most érzem azt, hogy valami igazán megmozdult körülöttem. A sok mellékszerep után megtalált az első főszerep. És a következő hónapokban is több filmben vagyok érdekelt. Sok helyre hívnak. Több irányból gondolnak rám.

Maradjunk még egy kérdés erejéig külföldön. Pekingben Luc Besson volt a fesztivál zsűrielnöke, a díjat Kim Ki-duktól, a jeles dél-koreai filmrendezőtől vette át, akiről már korábban is rajongva beszélt. Mit őriz ezekből a találkozásokból?

Kim Ki-duk azóta tragikus körülmények között meghalt. Remélem, nem fogja őt elfelejteni a világ. Zseniális filmrendező volt. Minden alkotásával beletalált a lelkembe. Luc Bessont A nagy kékséggel szerettem meg. Amint megtudtam, hogy ők ülnek a zsűriben, azonnal felvillant bennem a kérdés, hogy Úristen, én Kéméndről jutottam el idáig? Álljunk csak meg egy pillanatra! Ezek az óriási művészek engem fognak nézni a mozivásznon? Azt fogják értékelni, amit én tettem le az asztalra? Mi történik most hirtelen? A sírás hazafelé, már a Bécs felé tartó repülőgépen szakadt ki belőlem. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha olimpiát nyertem volna. De nem vagyok az a típus, aki megszédül az elismerésektől. Igyekszem észnél maradni. Ezek emlékezetes pillanatok maradnak, amelyeket ajándéknak tekintek. Martin Huba szokta mondani, amikor Komáromban rendez, hogy minden előadás egy ünnep, függetlenül attól, hogy hányszor fogjátok játszani a darabot. Én ezt be is ültettem a fejembe. Ünnepnap lett számomra minden film- és színpadi bemutató. De másnap már a következő munkám foglalkoztat.

Cannes-ból és Karlovy Varyból is vannak emlékezetes találkozásai?

Kristóf György Out című filmjével jutottam el Cannes-ba. A vörös szőnyegen ott állt a közelemben Isabelle Huppert, a franciák nagy színésznője, aki A zongoratanárnő óta több filmben lenyűgözött már. Nem okozott problémát odalépni hozzá, és megköszönni neki azt a sok élményt, amit tőle kaptam. Magamból indulok ki: nekem is jólesik, ha valaki elmondja, miben látott, hát még ha szakmabeli az illető, és azzal gratulál, hogy elnyertem a tetszését. Megköszönöm, és boldoggá tesz. Cannes-ban egy vetítésen Emma Thompson és Dustin Hoffman közelében ültem. Láttam az arcukon, hogy mindketten ugyanúgy élik meg a bemutatót, mint én. Felkavart érzelmekkel. Ebben nincs különbség kelet- és nyugat-európai, vagy amerikai színészek között. Karlovy Vary kapcsán pedig azt tudom mondani, hogy „hazai pályán” sokkal felszabadultabb vagyok. A cseh színészek mindig közel álltak hozzám. A Kórház a város szélén a mi családunk életében is ott volt. Mindenki azt nézte a környezetemben. Iva Janžurovát azóta is nagyra becsülöm. Jiří Bartoškával is örömmel találkoztam A tanítónő vetítése után, a fesztiválon. Aňa Geislerovával pedig már két filmben is partnerek voltunk. Jan Svěrák rendezésében, a Száguldásban nagyon szerettem őt. Azt a filmet a mai napig imádom a zenéjével együtt. Örülök, hogy ezt el is mondhattam Aňának.

Két elsőfilmes szlovák rendezővel dolgozott a múlt nyáron. Gregor Valentovič 27 című filmjében Milan Mikulčíkkal egy fiatal, középiskolai angoltanár szülei. A történet elsősorban a másságát felvállaló tanárról szól. Miért mondott igent a rendező felkérésére?

Tetszett a forgatókönyv. Nagyvárosban, értelmiségi családban nőtt fel a fiú, de nemcsak a környezetével, önmagával is komoly csatákat kellett vívnia a szexuális orientációja miatt. Menni vagy maradni? – számára ez a nagy kérdés. Megéri-e új országban restartolni az életét? Gregor, a film rendezője egészen Portugáliáig ment, de nem is olyan hosszú idő után hazatért, mert ott sem találta meg a helyét. A filmbeli fiú szülei ugyan megértőek, de bennük is ott a féltés, sőt még a dilemma is, hogy valóban meleg-e a fiuk, vagy várható-e még, hogy komolyra fordul a kapcsolata a barátnőjével, akit a szülők nagyon szeretnek, és minden vasárnap ott ebédel náluk. Főleg az anya reménykedik, hogy „helyreállnak” a dolgok a családban.

Fontos kérdéseket tesz fel a másik film, Hana Hančinová rendezése, az Érdeklődés is, amelynek központi témája a társadalom mélyrétegéből való kitörés. Mitől lett ez a forgatás, ahogy már említette, pályája egyik súlyos élménye?

Be kellett épülnöm egy számomra idegen közegbe ahhoz, hogy az ott élők elfogadjanak. Természetesen kellett léteznem egy népes roma közösségben. Egy kelet-szlovákiai kisvárosban játszódik a történet. A forgatás első napjától az utolsóig cigányok között voltam. Reggel nyolctól napestig a putrikat jártam, de voltak éjszakai forgatások is. Nem vonultam el, nem kértem külön lakókocsit, mert tudtam, akkor lesz csak minden életszerű, ha teljesen eggyé válok az ott élőkkel. Ha szabadnapom volt, és elmentem vásárolni, az üzlet körül ténfergő cigányok már úgy üdvözöltek, mint a legigazabb barátnőjüket. Találkoztam olyan kamaszfiúkkal, akik pillanatok alatt eladták volna a kishúgukat. Vidd el, csak adj érte pénzt!

Valós történetek alapján íródott a forgatókönyv?

Igen. Egy cigány kislány a hőse, aki futóversenyt nyer egy iskolai bajnokságon, és kiderül róla, hogy őstehetség. Ott figyelnek fel rá, hogy be kell íratni őt egy atlétikai klubba, és támogatást kell szerezni neki. Én egy helyi újságíró vagyok, aki felfedezi a kislányban szunnyadó tehetséget, a fivérem pedig edző a helyi iskolában. A kérdés már csak az, hogy van-e elég ereje a kitöréshez a tizennégy éves bakfisnak. Rengeteget kellett improvizálnunk. Tudtam, merre megy a jelenet, mire kell figyelnem, a célt nem téveszthettem szem elől. Felrakták rám a mikroportot, és beküldtek a putriba, ahol négy és hét év körüli kis pulyákkal kellett megoldanom a jelenetet, akik akkor láttak először kamerát, és velem együtt természetesen kellett viselkedniük. A főszerepet játszó kislány rendezett körülmények között, jól szituált családban él, így őt is szokatlan látvány fogadta, amikor először mentünk ki a telepre. Ő iskolába jár, jól tanul, három nyelven beszél, más kategória. Nemegyszer összeszorult a gyomrom a forgatás során. A nap végén pedig alig vártam, hogy lezuhanyozhassak, de még utána is az orromban éreztem a szagokat.

Hajdu Szabolcs játszotta a fivérét, akivel közös filmjük ugyan volt már, a Prikler Mátyással forgatott Hatalom, de partneri viszonyba most kerültek először.

Örülök, hogy olyan filmben lehettünk partnerek, amelyben nem a férfi-nő kapcsolat a tét. A történet szerint mindketten egyedül élünk, de itt most nem ez a fontos, hanem a kettőnk közti testvéri viszony. Hogy mindketten előre akarjuk mozdítani a kislány életét. Egymás közt magyarul beszélünk a filmben, de Szabolcs is megszólal szlovákul. A Hatalom után, ahol végig szlovákul beszélt, már nem jelentett nehézséget számára a nyelv. Amióta vele játszottam, reményeim szerint sikerült új színeket vinnem az Ernelláék Farkaséknál című utazó előadásunkba, amelynek Szabolcs az írója. Örült is nagyon, hogy nálunk is él a darabja, és több helyre visszük Szlovákiában.