Mocskos napok után Filmhamisítók

A Hajnali láz két, koncentrációs tábort túlélő ember, Gárdos Péter szüleinek a rendkívüli szerelmi története, az élet szerelmes regénye. A világ legrangosabb könyvkiadói jelentették meg a legkülönbözőbb nyelveken. Londonban, Párizsban és Szentpéterváron irodalmi díjat nyert. A Királyi játék a polihisztor Kempelen Farkas és Dragóner Arnold, a briliáns sakkozó kalandos története. A Semmelweis Ignác rövid boldogsága egy zseniális orvos életének mind a mai napig megválaszolatlan kérdéseire keresi a választ. A Hét mocskos nap három család sorsáról szól egy viharos évszázadot megidézve.

Épp tíz éve, hogy a Hajnali lázat forgatta. Azóta csak ír és ír, filmen nem dolgozik, mert nincs rá lehetősége. Pedig több kész forgatókönyv fekszik a fiókjában. Hogy éli meg ezt az időszakot egy ízig-vérig filmrendező? Bizakodik? Készenlétben áll?

Tanúságként érdekesek ezek az évek. Látom az utánam következő generációt, és az aztán következőt. Én legalább elmondhatom, hogy a termékeny éveimben lehetőségekhez juthattam. De egy mai ötven-hatvan éves, nem beszélve a negyvenévesekről, akik ott állnának a rajtvonalon teljes fegyverzetben, remekebbnél remekebb ötletekkel, ezzel szemben a sorsuk a meddő vágyakozás, a folyamatos elutasítás, nem beszélve az egzisztenciális ellehetetlenülésről – na, az az igazi tragédia! Én ilyenkor mindig arra jutok, hogy nincs igazán jogom panaszkodni.

Amióta letette a rendezői pálcát, egyértelműen az írás vezet az életében?

Pontosítanék. Nem én tettem le, hanem letetették velem a pálcát. Ha így fogalmaznál, azt aláírnám. Más kérdés, hogy nekem azt a pálcát nem akaródzik letenni, a tíz kihagyott év ellenére sem. Aki ugyanis ezt a bizonyos pálcát egyszer felvette, annak kutya nehéz elbúcsúznia tőle. Moldova György híres regényének címe jut eszembe: Akit a mozdony füstje megcsapott. Hát engem bizony megcsapott! Amíg levegőt veszek, addig filmrendezőnek hiszem magam, és filmet szeretnék csinálni. Most éppen olyan a csillagok állása, hogy nincs rá módom, de meggyőződésem, hogy ez a korszak is véget ér egyszer. Talán nem is olyan sokára. Több forgatókönyvem áll készenlétben az íróasztalom mélyén. Nem fog örökre egy politikai komisszár állni a filmszakma élén. Ez egyébként tényleg abszurdum. Abszurd, hogy a Kádár-rendszer kultúrpolitikája egészségesebbnek, becsületesebbnek bizonyuljon a mostaninál. Hogy a mai rendszer kontraszelektívebb legyen az akkorinál. Most teljesen mindegy, mivel pályázol, milyen minőségű szinopszissal vagy forgatókönyvvel, az elfogadásnál megszűntek az esztétikai szempontok. Helyükbe párthűségszempontok léptek. Hiszek abban, hogy visszatér majd az igazi verseny. Abba boldogan beszállnék. Egész életemben versenyezni szerettem.

Rendezői életműve így is van már. Íróként miképpen értékeli az irodalmi életben betöltött szerepét?

Szerencsés vagyok, hogy történeteimet másképpen is el tudom mesélni. Ez grandiózus ajándék a sorstól. Az előbb vázolt helyzet, ez a kifordult világ szinte rákényszerített a regényírásra. Megkíséreltem prózai műben megírni azokat a históriákat, amelyek feszítettek. Száz év múlva majd kiderül, hogy ez milyen szinten sikerült. Egyébként nem szeretek panaszkodni. Ez a sirámnak tűnő néhány mondat, ami itt az előbb elhangzott, részemről inkább ténymegállapítás. Nincs mögötte depresszió vagy elkeseredettség. Sokkal inkább bujkál bennük düh és egy másik műfajban akkumulálódó bizonyítási vágy.

Ezek szerint boldog íróval beszélgetek.

Igen, ez a jelzős szerkezet közelebb van az igazsághoz.

Nem az első regényével vette kezébe a tollat. Forgatókönyvíróként is remekelni tudott. Ha ez nincs, akkor is belevágott volna a regényírásba?

Valószínűleg az évtizedekig gyakorolt forgatókönyvírás sokat segített. Az egyik szakmabeli kollégám sok-sok évvel ezelőtt megajándékozott egy pohárköszöntővel. Azt mondta: „Te vagy ebben a percben Magyarország legjobb forgatókönyvírója!” Én akkor erre a mondatra rendkívül büszke voltam. Tizenvalahány éven keresztül tanítottam a forgatókönyvírást az egyetemen. A kudarcaimon keresztül tanultam meg néhány mesterségbeli titkot, fogást, talán át is tudtam ezeket adni. Valószínűleg ha nem írtam volna az íróasztalnak annyi meg nem valósult forgatókönyvet, akkor eszembe sem jutott volna prózaírással próbálkozni.

Nincs is már szüksége családon belüli biztatásra, támogatásra? Mert így kezdődött. A felesége nógatására.

Valóban, az ő hite erős afrodiziákum volt. És ma is ő az első olvasóm. Ha valami nem tetszik neki, az végzetesen elbizonytalanít. Szóval szükségem van a jó szóra!

Évekkel ezelőtt Semmelweis Ignác életének egyik fontos szeletét akarta filmre vinni, de arra sem kapott pénzt. Nemrég azt mondta, eljöhet még az az idő, amikor külföldről fogják felkarolni ezt a tervét. Reménykedik még ebben?

Olyannyira, hogy az egyik legnagyobb német kiadó vásárolta meg a könyv kiadási jogait. Most tavasszal jelenik meg a regény német nyelvterületen. Ez fontos pillanat lehet. Kilép a mű a nagyvilágba. Meglátjuk, ezek után hogyan alakulnak a dolgok. Szakmabeliek láthatják meg benne a film lehetőségét. Messze nem temettem el a sanszot.

Látta Koltai Lajos Semmelweis-filmjét?

Láttam.

Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, mégis felteszem a kérdést: nagy csalódás volt?

Megkísérlek korrekt választ adni. Magyarországon ez a harmadik Semmelweis-film. Nagyjából ötvenévenként van lehetőség arra, hogy közpénz jöjjön össze egy Semmelweis-filmre. Azt gondolom, hogy ezen ritka alkalmak egyikén nem a lényeget megmutatni Semmelweis életéből, az nem hiba, hanem több annál. Bűn. Mert mi a legfontosabb üzenete – ha szabad így fogalmaznom –, leglényegesebb momentuma a semmelweisi életműnek? Távirati stílusban az, hogy itt, Közép-Európa egyik szegletében miképpen bukik el törvényszerűen a zseni! Mindig. Újra és újra. Miképpen fojtja meg, teszi el láb alól az irigység, a gonoszság, a „másságot” elviselni nem tudó középszer. A Semmelweisről elkészült film közelében sem jár ezeknek a kérdéseknek. És ez őrület. Végtelen nemtörődömség indifferens történetet elmesélni valakiről, miközben a lényegről egyetlen szó sem esik. Könyörgöm, ezt a valóságtól holdnyi távolságra lévő, álságos históriát már korábban, kétszer is elregélték! Értelmetlen volt harmadszor is nekiveselkedni.

Mitől ez az óriási hiányérzet? Mit vet az alkotók szemére?

Hogy tudatosan megkerülték az alapproblémát. Azt, hogy élt, szenvedett itt egy géniusz a 19. század közepén, akit gyakorlatilag elárult és kivégzett a magyar orvostársadalom. És az elveszejtésében még a felesége is tevékenyen részt vett. Elképesztő drámai potenciállal rendelkezik az ő sorsa. Semmelweis Ignác nem a hagyományos feltaláló útját járta be. Nem kísérletek sorozatán keresztül jutott el a megoldásig. Ráadásul felfedezése látszólag pofonegyszerű. Kezet kell mosni klóros vízben! A felfedezés banális és provokatív. Ez Semmelweis Bécsben eltöltött éveinek az eredménye, amelyre a gyakorló szülészorvos tapasztalatai vezették. És ekkor következnek az érett férfiévek. Semmelweis hazajön Pestre. A Rókusban lesz főorvos. Különös módon egyedül ott alkalmazták a módszerét, le is csökkentik a halálozási rátát szinte a minimumra. Miközben szerte Magyarországon hullanak a szülő asszonyok. Aztán történik, amiről már ejtettem néhány szót, a kiseprűzése az orvosvilágból. Semmelweis halálakor egyetlen mondat jelenik meg róla a magyar sajtóban. A nemzetköziben még annyi sem. Kéjjel, örömmel és irigységből halálba kergették őt. Ez az üzenete Semmelweis történetének. Hogy milyen úton jutott el a felfedezésig, az csak előtörténete egy emberi drámának, amelyet meg kellett élnie.

Filmhamisítók címmel már szerkesztői kezekben a legújabb regénye. André Gide pénzhamisítókról írta meg legjobb regényét, a két világháború közti időszak egyik legmerészebb kísérletéről. De honnan léptek elő az ön filmhamisítói?

Miután 1971-ben végeztem a bölcsészkaron, a Magyar Filmhíradóhoz kerültem mint rendező. Alapélményem lett, és hamar megtanultam, hogy amit látsz a híradóban, annak nincs sok köze a valósághoz. Azok többnyire hamisítványok. Nekem ez akkor döbbenetes felfedezés volt. Lelkes fiatalemberként kerültem a szakmába, hittel, tele erkölcsi elvekkel, teljesen romlatlanul. Meghökkentett, hogy mindaz, amit a körülöttem tevékenykedő elvtársak csináltak, az többnyire finom csúsztatás, rafinált csalás, de legjobb esetben is elegáns mellébeszéd. Időbe telt, míg rájöttem, hogy aki a hírekkel, a napi tudósításokkal foglalkozik, annak meg kell tanulnia ügyeskedni. A hamisítás egy eszköz, remek eszköz a befolyásolásra. S amikor hetven fölött az ember egyszer-egyszer végiggondolja az életét, akkor felteszi magának a kérdést, hogy melyik volt a múltban az a pillanat, ami ide is szól, ami ma is aktuális, és ha elmesélem, akkor azt mondod, te jó Isten, itt semmi nem változott! És valóban ez a helyzet. Semmi nem változott. A világunkat ma is elöntik a hamisságok, a tudatos félrevezetések. Mindent fenntartással kell ma is kezelnünk.

Ezért írta meg ezt a könyvet? Hogy kimondja az igazat, leleplezze a szakma hamiskártyásait?

Remélhetőleg néhány célba beletalál. Élvezettel írtam, talán azért is, mert vannak benne autobiografikus elemek. Azért bízom abban, hogy nem sértődnek meg túlságosan sokan. A nevekre ügyeltem…

Attól a naptól fogva, hogy belépett a filmszakmába, gondolatban már foglalkoztatta, hogy mindazt, amit lát és tapasztal, egyszer megírja? Netán jegyzeteket készített?

A hetvenes évek végén Kitüntetés címmel már írtam az akkori élményemből egy regényt, amit aztán a fiókba hajítottam. Igen soványka volt az akkori írói eszköztáram. De nem is próbálkoztam a megjelentetésével. Beindult a filmes pályafutásom, el is feledkeztem erről a kísérletről. Mostanában került újra a kezembe, és egyszer csak rádöbbentem, eljött az idő megírni azoknak az éveknek a hiteles krónikáját.

Borzolni fogja vele a kedélyeket?

Jó lenne. Csak annak van értelme. Nem állóvízbe dobom ezt a követ, hanem háborgó tengerbe.

A szerző a Vasárnap munkatársa