Nagybetegen is gyógyír a derű?

MIKLÓSI PÉTER

Marika, mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres és többnyire a betegágyhoz kötött pácienseket hatásosan kezelő bohócdoktor legyen? Mosolygós lélek?

Igen, az mindenképpen. Bár a mosolygós lelkivilághoz az érzelmi érettség szintén fontos. És persze a megfelelő rátermettség, illetve az egyéni kiforrottságot feltételező, legalább huszonegy éves életkor. No, meg legyen az illető egy személyben muzsikus és énekes, rögtönözni képes varázsló és komikus, mókás kedvű lélekbúvár és „szakorvos”, egy kicsit zsonglőr és mulatságos csepűrágó. Mert nem egyszerű dolog természetes közvetlenséggel, szinte ösztönösen megoldani a betegszobákban adódó váratlan helyzeteket. Ezért tanácsos, hogy a világtól sokszor elzárkózó, a környezetüktől is elforduló beteg gyerekek magányát és fásultságát feloldani hivatott kezdő bohócdoktor már olyan korú legyen, aki túl van az ifjúkor forrongásán, és így a jellemét, a művészi egyéniségét tekintve megbízható „doktorkolléga”.

Mi adta a bohócdoktorok szlovákiai csapata létrehozásának ötletét?

Daniela Sejnová, a pozsonyi gyermekonkológia főorvos asszonya, fiatal orvosnőként, még a nyolcvanas években, franciaországi tanulmányútján egy ottani rákklinikán találkozott először bohócdoktorokkal. Az ott szerzett pozitív benyomások később sem hagyták nyugodni; és amikor a kétezres évek elején az egyik cseh tévécsatorna érdekes dokumentumműsort sugárzott a csehországi bohócdoktorok munkáját irányító Gary Edwardsról, megszólította az egészségügyi bohócdoktorok számos országban köztiszteletben álló mentorát, hogy megkérje őt, alapozza meg Szlovákiában is ezt a tevékenységet. Így nálunk az első szakmai válogatás Edwards úr irányításával és a Rote Nase Clowndoctors osztrák szervezet segítségével zajlott. Az erre az alkalomra meghívott harminc-negyven személy listáját a hazai színészek és bábszínészek köréből a Szlovák Színháztudományi Intézet ajánlotta, 2004-ben pedig már gyakorlatilag is munkához kezdhettünk.

Az első évtized elteltével, polgári társulásról lévén szó, milyen a szervezet szlovákiai társadalmi tekintélye és megbecsültsége? De akár nemzetközi összehasonlításban is.

Jóleső érzés, hogy nemzetközi szinten már a Red Noses Clowndoctors International talán harmadik legnagyobb szervezete vagyunk! Idehaza nem kapunk támogatást a költségvetésből, ezért mind a civil szféra, mind a magánszemélyek jóindulatú pártfogására szorulunk. Így hát a legapróbb anyagi segítségnek is őszintén örülünk. És persze, hálásak is vagyunk érte. Hogy megtartsuk az emberek bizalmát, a gazdálkodásunk mindig világosan nyomon követhető és ellenőrizhető. A hazai bohócdoktorok időközben számszerűleg is szépen bővült csapata, kellő szakmai képzéssel, szintén rengeteget fejlődött. Ma már drámapedagógus, újságíró, filmoperatőr, gyógypedagógus, operetténekes és különböző egyéb szakmákat űző egészségügyi bohóckollégánk is van. Napi feladataink rugalmas időbeosztást s körültekintő racionalitást igényelnek, hiszen egy-egy bohócdoktor – a munkahelyi lekötöttsége mellett – havonta csak tíz-tizenkét kórházi vizitet vállalhat.

Ez holmiféle regula?

Inkább íratlan szabály. Hogy megőrizze friss derűjét, találékonyságát, ötletességét. Nehogy a fáradtságtól fásultabb legyen, mint a látogatásunkat váró nagybeteg páciensei.

A bábművész és a pozsonyi Színiakadémia Bábművészeti Tanszékén részmunkaidőben oktató Kecskés Marikának mit jelent, hogy bohócdoktor? Mi több, a Piros Orr Clowndoctors szlovákiai társulatának művészi igazgatója is.

Számomra ez az élet hatalmas ajándéka. Meg hát bizonyos életstílus is. Egy életforma, amely ha más-más módon is, de naponta leköti a gondolataimat. Művészileg szinte kötéltánc, hogy a súlyos betegek lelkivilágának mindig tréfálkozó doktorkái vagyunk. Kiváló dolog, ha ez sikerül. Igazi öröm. És óriási felelősség. Abban a semmiképpen sem irigyésre méltó helyzetben, amelyben a többnyire nagybeteg páciens tépelődik, nagyszerű érzés meglátni az arcán vagy észrevenni a tekintetében, hogy föloldódott. És reménykedik. Hogy állapotának ezek a derűsebb pillanatai segítik a bizakodását, csillapítják fájdalmát, elterelik a jövőjével kapcsolatos kétkedéseit. És persze enyhítik a kórházi kezelés nyomasztó kiszolgáltatottságát. Csak úgy hiphopp betoppan két bohókás alak, és minden más szigorú kórházi szokással meg előírással szemben a beteg az, aki határozhat: odaengedi-e őket az ágyához, elfogadja-e a társaságukat, vagy nem. Egyenrangú személyként döntéshelyzetbe kerül, mintha nem is volna éppen kórházban! Ha rábólint a mókára, akkor a folytatás már csak a bohócdoktorok tehetségén s tapasztalatán múlik. Hogy vidámabbá teszik, oldottabbá varázsolják-e a betegszoba vagy a többágyas kórterem egyébként eléggé barátságtalan légkörét. Ehhez sohasem elég a puszta rutin, a korábban már bevált trükk és jópofa cselfogás, mert minden egyes új szituáció új útkeresés a páciens lelkivilágához.

Az egészségügyi bohóc, nyilván tudat alatt, egy-egy boltban vagy akár a nyílt utcán is bohócdoki?

Mondjuk, a kórház büféjében okvetlenül az. Én rendszerint akkor változom át bohócdoktorrá, amikor fölkerül az arcomra a piros krumpliorr. Ott és akkor, abban a pillanatban megelevenedik Rozika nővér, és már csak ő él, ő szaladgál az intézet folyosóin, a lépcsőházban, a liftben... Vagy ő kíséri a betegszobából a műtő felé a szorongó tekintetű pácienst. Egyszóval a bohócdoktor szinte mindenkivel tréfálkozik, aki útjába kerül a kórházban.

Abban a nem éppen szívderítő, emberi fájdalmakat rejtő környezetben?

Pont, hogy ott! Tréfacsinálásunk alapvető rejtelme, hogy a kórházi mókamester elsősorban a saját énjét figurázza ki. Úgy válik kacagtatóvá, mintha görbe tükör előtt állna. Amit jómagam a köznapi életben sohasem engednék meg magamnak, azt bohócdoktorként a józan mértéktartás határain belül zokszó nélkül megteszem. Szívből jövő bátor nyitottsággal én válok mulatságossá mások szemében. Ha egy-egy osztályon bohócdoktor is „rendel”, ez természetes támogató terápiaként sokban segíti a hivatásos szakorvosok és a nővérkék munkáját. Azzal, hogy lazít a betegek, illetve a páciensek ágya mellett aggódó családtagok feszültségén. Mert ha a gyermek valami tréfás helyzetben az édesanyját látja elmosolyodni, akkor ő is rögtön vidámabb. Sőt! Az is előfordul, hogy kijelenti: amíg nem jön el hozzá még egyszer az a két bohócdoktor, addig bizony ő haza sem megy a kórházból! És ennél aligha lehet nagyobb elismerést vagy gyermeki hálát várni...

És ha a kis páciens nem nevet, az rettenetes? Ha kacag, az jó?

A bohócdoktor dolga fölismerni a helyzetet, és szinte egyetlen szemvillanás alatt fölszabadultabbá tenni a betegszobák szomorkás hangulatát. Van, akire a zene hat, másvalakinél a bohóctrükk, a bűvészmágia, a pantomimjáték, a kedélyes komédiázás segít. Persze, akadnak olyan betegek is, akik csupán nézni akarják és élvezik a két piros orrú, kosztümbe bújt bohócdoktor játékát, mert korábban elképzelni sem tudták, hogy egy kórházban viccelődni is szabad.

A bohócdoktor, nagybetegek között élcelődve, honnan meríti figurás optimizmusát?

Ez a bohókás munka nekem is az én mindennapi színpadom, a napi erőforrásom. Abban az egyébként panaszos légkörben tudatosítom, hogy az emberek alapvetően jók, és van értelme élni. Rozika nővérként ehhez mindig a maximumot kell nyújtanom. Bohócvizitről bohócvizitre. Sokat nevetve, és még többet nevettetve. Elvégre az ember életeleme a derű, gyermekként pedig játékosan duplán az. Már az is egyfajta játék, hogy mielőtt benyitnánk a betegszobákba, miként illik, tapintatosan bekopogunk. Megkérdezzük, jöhetünk-e? Ha a válasz elutasító, nem erőltetjük a dolgot. De ha szabad belépnünk, azon nyomban velünk teli a szoba, hiszen amit a bohócdoktor adni tud, azt önmagából adja. A mesét, a játszást, a bohóckodást; és ilyenkor szinte máris kölcsönös a kommunikáció.

Marika, elárulhatom, hogy a negyvenesek, tehát a hölgyek legszebb életkorának szakaszában jár?

Nem titok!

Pusztán azért udvariatlankodom, hogy rákérdezhessek: vajon továbbra is él-e önben valami a gyermekkorának énjéből – amivel belelát a nagybeteg gyerekek lelkébe?

De hát különben nem is lehetnék bohócdoktor! Önfeledtség, spontaneitás, a szükséges érzelmi adottságok nélkül esélytelen lennék ebben a művészi munkában. Éppen ellenkezőleg, akárcsak a gyerekeknek, nekem is kíváncsinak, játékosnak, talpraesettnek kell lennem. A bohócdoktorral mindig az adott pillanatban történik minden. Bármi legyen az, azt századszorra is ő fedezi föl „először”. Ő mindent tud, és nem ismer lehetetlent. Ha mókázás közben, mondjuk, „ég a kórház”, a füstön keresztül ő máris látja a tűzlépcsőt, tudja, hol a vészkijárat...

Mi a különbség egy cirkuszi mókamester és a bohócdoktor között?

Annyi mindenképpen, hogy az egészségügyi bohóc őszintén vállalja, hogy őfölötte is elszállnak az évek. Én sem vagyok már az a Rozika nővér, aki tíz éve belevágott ebbe a munkába.

Mennyiben lett más?

Sok mindenben. Megváltoztak a külsőleg észrevehető színeim. Más lett a karakterem, másak a megnyilvánulásaim, a bohóclétem pózai. Azt is komolyabban tudatosítom, hogy mi az, amiből már kinőtt Rozika nővér korábbi bohócdoktori figurája. De ahhoz is alkalmazkodnunk kell, hogy folyamatosan javul és bővül az egészségügyi intézmények műszaki ellátottsága, ami számunkra egyre újabb kihívásokat jelent. A változó körülmények dacára állnunk kell a sarat! Viszont jó érzés, hogy manapság szinte sehol sem fogadnak már kétkedve, netán bizalmatlanul, hanem inkább azt kérdezik, mikor jövünk és meddig maradhatunk. Szerencsére, nemcsak a nagybeteg gyerekek és a kórházban őrködő szüleik számítanak ránk, hanem a súlyosan beteg felnőtt páciensek is. Ezért gondolom, hogy remek ajándéka az életnek, ha valaki bohócdoktor lehet.

Rubik Ernő, a világhírű bűvös kocka feltalálója szerint: ami eleinte túl bonyolultnak látszik, az végül nagyon is egyszerűnek bizonyul. Ezért lehet igaz, fordított logikával, hogy a betegek ágyához hozott örömosztó vidámság pont annak látszólagos egyszerűségében lehet a világ legbonyolultabb dolgainak egyike?

Erről véleményt mondani nem a bohócdoktorok tiszte. Fölöttébb igaz viszont, hogy az ember gyakran úgy tartja egyensúlyban a lelkét, hogy sír a boldogságtól; máskor meg éppenséggel nevetnie muszáj, hiszen annyira boldogtalan... Ugye, ismeri ezt?! Lényegében az egész élet nem más, mint ellentétpárok sorozata. Így hát a sors csapásai is elvontak és fájdalmasak, de ha a gondterhes köznapokból kimagaslanak a derűsebb élmények percei-órái, akkor a bajokat is egyszerűbbnek lehet látni... Talán ez a fontos tanulság az, ami naponta megkönnyíti a Piros Orr Bohócdoktorok igyekezetét.

És az ünnepek? A közelgő karácsonyt személyesen milyennek reméli?

Családiasnak. Szépnek és meghittnek. És ha a hó is hullana, az volna az igazi boldogság. Évről évre minden karácsony szinte csordultig van az emlékekkel, az új reményekkel, a fenyőfák alatti gyermeki örömmel, és remélhetőleg mindenütt őszinte szeretettel. Konfuciustól Einsteinig lapozgassak föl bármit is, mindig azt az egyetlen választ kapom, hogy értelme annak az emberi létnek van, melyet az emberfia másként, egy magasabb, megtisztultabb erkölcsi-lelki világba emelve képes megélni. És ha a rohanó hétköznapok körforgásában ez nem sikerülhet is csorbítatlanul, de az ünnepek kiváló alkalmat kínálnak erre.

A kórházakban karácsonykor ott az orvosi ügyelet. A bohócdoktorok szintén „rendelnek” ilyenkor?

Természetesen. Ahogy az orvosi kezelés, úgy a bohócdoktori vizitek sem maradhatnak el. Sőt, többekért szeretnénk többet tenni. Hiszen aki nagybeteg, karácsonykor sokszorosan szomorkás. Visszük-hozzuk hát a recept nélküli gyógyírt: a tréfa hozta derűt.