Lošonská Dékány Nikolett: I-Thália

Csak főzni szerettem volna valami egyszerűt és nagyszerűt. Jó feleségnek lenni. Pénzt spórolni. Örömet szerezni. Olaszosat enni. Meg is vettem a pillanatnyi boldogsághoz mindent: tészta, tejszín, gomba, spenót, fokhagyma. Nem mintha nem szoktam volna komolyabb ételeket is készíteni, de egy kassai airbnb-s konyhának megvannak a maga korlátai, meg aztán a legtöbbször jobb, ha biztosra megy az ember. A tészta pedig pont ilyen étel: gyors, finom, és tényleg nehéz elrontani. Azok közé a fogások közé tartozik, amit elsőként tanul meg az ember tizenévesen a bundás kenyér és a darakása mellett. Először tejföllel, sajttal vagy ketchuppal – ízlések és pofonok –, aztán az évek során fokozatosan emeli a mártás szintjét. Majd mikor már úgy érzi, tökéletesre fejlesztette a raviolira valót, egy olaszországi kirándulás alatt egy tésztagyúró workshopon tanulja meg, hogy a lényeg maga a tészta. Vissza a gyökerekhez.

Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha elég jó a tészta, mehet rá a ketchup. Ou nou, csak ketchupos tésztát ne! A minőségi hozzávaló ugyanolyan fontos. Ezt is megtanultam. Meg azt is, hogy a kevesebb néha több. A tészta megkoronázásához olykor elég egy jóféle olívaolaj, fokhagyma, csili, parmezán – és már kész is az aglio olio. Kivéve, ha az ember tejszínes-spenótos-gombás tészta után áhítozik.

Nekiálltam hát. Kifőztem a tésztát, s míg az főtt, nekikezdtem a mártásnak. Felszeleteltem a fokhagymát, olívaolajon megpirítottam, hozzáadtam a felkockázott gombát, egy kis só, egy kis bors. Jöhetnek a megmosott spenótlevelek, majd még egy kis só. Sóból sosem elég, gondoltam akkor én, főleg, ha spenótról van szó. Olyan otthonosan éreztem már magam a kölcsönzött lakásban, meg aztán a profi szakácsok szelleme is megszállt, mint minden egyes alkalommal, amikor örömből főzök, hogy meg is feledkeztem róla: az itteni sótartó nem az otthoni sótartó. Tudniillik én az a fajta ember vagyok, aki érzésből fűszerez, egy kicsit ebből, egy kicsit abból. Nem nagyon kóstolok közben, rábízom magam az intuíciómra. Semmi méricskélés. Általában jó is a végeredmény. Otthon. A megszokott adagolóval. Az ember kezében a sótartó mellett ott van a megszokott mozdulat is, amit nevezhetünk akár a sikeres fűszerezés kulcsának is. Igen-igen, már ha a sótartó megbízható. Na ez nem volt az. Pazar főzős koreográfiám ugyanis ezúttal kiborulással végződött. Először a só, majd az én főszereplésemmel. Jól van, semmi gond, szúúúúú-száááá – mondom. Függöny le, kikanalazásra fel! Induljon a mentőakció! Próbálom menteni a menthetőt. Még nem tetted rá a tejszínt, az majd kicsit neutralizálja az ízeket – nyugtatom magam, de semmi, mint halottnak a csók. Feladom hát az újraélesztést és megállapítom a halál beálltát: 12 óra 53 perc. Tanulság: sose bízzanak meg idegen sótartókban! Ezek egyszerűen azt csinálnak, amit akarnak.

Mivel se idő, se alapanyag nincs az újrakezdéshez, az éhség meg már az ajtó előtt áll és vadul kopogtat, elodázom hát a tervet estére, s más főztjét eszem ebédre. Elvégre bármikor lehet az ebédből vacsora. Addig is megpróbálok új erőt és akaratot gyűjteni a tészta befejezéséhez. Ami az én esetemben egy ilyen kudarc után, hogy is mondjam… nehéz.

A délután és az este úgy telik el, hogy jó öreg barátom, Pro­krasztináció bá kísér. Úgyhogy se bolt, se semmi, majd valami lesz. Úgy döntök, inkább megnézem az esti próbát a Thália Színházban, ahol épp a férjem csinálja a díszletet. Ezért is vagyunk most itt, ebben a csoda városban. Nekem épp nincs semmi dolgom, se próba, se előadás, hát elkísértem. Becsületesen végigüli az összes próbát a főpróbahéten. Szerintem kb. ő az egyetlen díszlettervező, aki így tesz. Legalábbis rajta kívül senkit nem láttam ott ülni az összes próbán díszlettervezőként, holott szakmabeliként volt szerencsém pár próbafolyamatban részt venni. Az én szememben akkor is ez a leghősiesebb tett, mert szlovákként alig ért valamit az egészből: természetesen tudja, miről szól a darab, valamennyit már ért is magyarul, csak azt nem tudja, hogy pontosan mit mondanak épp. Ingyenes magyar nyelvi kurzus – mondja. Minden magyar nyelvű színházi darabban vannak kedvenc mondatai, amelyeket kiválaszt, és a hét során megtanulja őket, annyiszor hallja. Ezeket aztán beleteszi magyartudásának kincsesládájába.

A próba viszonylag későn ér véget, hosszú a darab, s én annyira belemerülök, hogy végül meg is feledkezem a vacsoráról. Szomorúan konstatáljuk, hogy tíz óra elmúlt, ilyen időben már sehol se főznek, élelmiszerbolt sincs nyitva, ideiglenes otthonunkban meg persze nincsen semmi teljes értékű a hűtőben, csak a megfőzött csupasz tészta. Elhatározzuk hát, hogy engedünk az igényességünkből, s keresünk valamilyen éjjel-nappalit a közelben, ahol legalább egy tejfölt be tudunk szerezni. A sajtos-tejfölös is eléggé kezdő szint, bár ez a jobban sikerült menzás kaják egyike. Meg aztán: még mindig jobb, mint a ketchupos. Szerintem, szerintünk.

Beírom a googlemapsbe, hogy potraviny, a filterben pedig beállítom az otvorenét. Ki is dob pár opciót. Hurrá! Elindulunk a legközelebbibe, ahol, mint kiderül, csak alkoholt és csokoládét árulnak. Csalódottan keresünk tovább, közben telik az idő, egyre éhesebbek vagyunk. A második hely egy újabb csalódás, itt is alkohol és csoki fogad minket, s amikor odaérünk a harmadik alkoholt és csokoládét árusító 0–24-eshez, a férjem már annyira éhes, hogy felötlik benne: vegyünk akkor egy üveg Baileyst és azt öntsük a tésztára.

Végül egy olasz termékeket áruló hely az utolsó mentsvárunk, ami 23.00-ig van nyitva. Nem nagyon hiszek az ügyben, az ilyen boltok ilyenkor már rég zárva vannak, ráadásul 22.50 van, a hely 4 perc gyalog, mindegy, húzzunk bele, elvégre nincs vesztenivalónk. Zárás előtt pár perccel, félve, bár reménykedve lépünk be. A különböző olasz finomságokkal teli pult mögött fiatal lány áll, vele szemben a tésztákkal, mártásokkal, pestókkal megtömött polcok előtti asztalnál nagy termetű férfi ül nekünk háttal. Kiderül, hogy borozó is egyben a hely, ezért a késői nyitvatartás. Biztos törzsvendég, aki épp az utolsó pohár borát issza – gondoljuk. „Jó estét, elnézést, nyitva vannak még?” A férfi megfordul: „Persze, mire lenne szükségük?” Meglepődünk, talán mégsem törzsvendég. Elmeséljük hát, hogy jártunk, gyorsan vennénk valami finom kész mártást, és már itt sem vagyunk. Amikor a férjem már fizetne, természetesen nem bírja ki, hogy ne vegyen 2-3 fajta olívabogyót, sajtot és szalámit – ha már egyszer itt vagyunk, és olyan jól néz ki minden. Hiába, imádunk mindent, ami olasz, pláne, ha egyenesen Toszkánából van. „Egy pohár bort nem isznak meg velem?” Egymásra nézünk, és bár már nagyon éhesek vagyunk, úgy döntünk végül is egy pohár belefér, miért is ne.

Persze, ahogy olyan sincs, hogy kimegyek egy sörre, itt sem köszönünk el az első pohár után. Olyan találkozás ez, ami nem mindennapi, ezt mindhárman érezzük. Úgy ülünk ott szemben ezzel az emberrel, mintha mindig is ismertük volna egymást. Olyan természetes és otthonos minden. Már kiderült, a tulajdonossal van dolgunk, aki a harmadik pohár után megkegyelmez a pultos lánynak és hazaküldi. Mind érezzük, hogy itt leszünk még egy ideig. Egy igazi borkóstolón találjuk magunkat, ahol jobbnál jobb olasz vörösborokat kóstolunk, köztük életem legjobbját. Közben kitesszük az asztalra az olívát, a szalámit, a sajtokat, mert már tényleg nagyon éhesek vagyunk, de egyikünk sem akar véget vetni ennek az estének. A tulaj kenyeret és újabb bort hoz. Megosztjuk egymással, amink van. Órákon át csak beszélgetünk, ő magáról nem sokat, inkább minket kérdez, honnan jöttünk, mi járatban, kik vagyunk. Először engem faggat, udvarol, hízeleg. Majd mikor kiderül, hogy a férjem díszlettervező, szakállas vendéglátónk egyszerűen ledöbben: „Nem mondja komolyan, hát ez hihetetlen, nem hiszem el!” Nem értjük, s mivel nem tűnik úgy, hogy szívesen megosztaná velünk meglepődése miértjét, megelégelem a rólunk mesélést, és magáról kezdem el faggatni: az üzletről, Olaszországról. A lányáról, az unokájáról is mesél, aztán egészen belejön, majd egy óra múlva eljutunk odáig, hogy egyébként ő is díszlettervezést tanult egykor, méghozzá Prágában, nem is akárkinél, a híres Jozef Slobodánál. Erre a férjemből tör fel a lelkesedésben, ő ismételgeti: „Hát ezt nem hiszem el, nem hiszem el!”

Ez a véletlen egybeesés már csak hab a tortán. Sok szó esik aztán még kultúráról, színházról, rendszerekről, sorsokról, eszmékről, családról. Azzal búcsúzunk, hogy 2 darab jegy várja a premierre a kassai Thália Színházba. Végül nem jön el. Nem baj. Ettől még varázslatos ez az egyszeri találkozás. Hát így lehet egy elrontott olaszos ebédből egy jól sikerült, eredeti olasz vacsora, s hozzá egy random, remek társaság. Elég hozzá nyitottnak, s legfőképpen embernek lenni.