„Mindig láttam, hogy magában ég valami…”

Aki helyet foglalt a teremben, a színpad hátterében egy remek könyvespolc-díszletet látott, az alsó részen három ajtóval: balról Bálint András igazgató lépett be elsőnek, ő köszöntötte a táblás házat, majd behívta jobbról Kertész Imrét (meghajlás, taps), s középről az este első felében beszélgetőpartnereként szereplő Szörényi Lászlót. A színpad első felében bőrkanapé és jobbról, oldalra fordítva egy bőrfotel, a kanapé előtt álló asztalon könyvek. A kanapén Szörényi László és Bálint András, a fotelben Kertész Imre. Polgári díszlet, mondhatnám, ha a szó maga bírná még a terhelést – de mégis ezt kell mondanom, már csak hasonlatként is, hiszen a Kertész-életrajz egyes szakaszait újramondó dialógus elemei nagyban emlékeztetnek az életrajzi monológként is olvasható Egy polgár vallomásainak részleteire. Kertész Imre új könyve olvasható tiszteletadásként a platóni forma, a Márai-féle sors, valamint a saját esszék és előadások előtt – kísérlet, miképpen szólhatnak újra az életrajz és a dialogikusság keretei között ezek a gondolatok. A beszélgetés azonban másra, az irodalom történetiségére, a könyvélményekre helyezte a hangsúlyt.

Szörényi László nem helyezkedett el azonnal kényelmesen, hiszen rendszeresen előrehajolt egy-egy felmutatandó könyvért. Először a feltűnően hosszú kérdések és a feltűnően rövid – vagy inkább a közbekérdezéssel rövidre fogott – válaszok jellemezték az estét, mely később szabadabban, az anekdotikus részleteken lubickolva haladt tovább a Bálint Andrással közös felolvasásig.

Még elhangzik, hogy a K. doszszié, mint két hangra írt regény egy Hafner Zoltán által készített mélyinterjú anyagából készült könyv, s Hafner Zoltán fel is áll az első sorokban, hogy mindenki megismerhesse, ám az esten csak ennyi szerep jut neki. Szörényi első kérdése a gyűlölet fogalmának Sorstalanság-béli mibenlétére, a fogalom camus-i eredetére irányult, majd Az angol lobogóból idézett egy, az irodalom mibenlétére vonatkozó kérdést – vajon irodalom-e János evangéliumának ott említett passzusa és Szép Ernő epitáfiuma: „Szép Ernő voltam”. Ennek kapcsán aztán szóba került a Kudarcban emlegetett pillanat, a döntés, ami másodszor is Magyarországon tartotta a szerzőt: hogy írni akar, s ezt csak itt teheti meg. Mint elmondta „hivatástudatot sosem éreztem igazából, hanem a felszabadító pillanatot: a feladatot, a kiút lehetőségét láttam. Extatikus pillanat, lucidus pillanat volt”.

Szörényi irodalomtörténészként továbbra is az olvasmányélmények feltérképezését tűzi ki maga elé feladatul. Felmerül, miért lett a két kedvenc a két Thomas Mann-kisregény, a Wälsung-vér és a Halál Velencében. Wagneren keresztül – hangzik a cizellált kérdésre a lényegre törő válasz. Szóba kerülnek P. Howard könyvei, s Kertész Imre szívesen mondja el, mekkora élmény volt számára ez a stílus, hogy ilyet is lehet. Az első, detektívregényként olvasott, sajátos rejtői humorú köteten még nem is mert nevetni – nem tudta, lehet-e –, később, a harmadik körül már nagy kedvvel engedett a késztetésnek. A háború után viszont nagy becsben álltak e kötetek, a Doktor Faustusért például egy A három testőr Afrikábant és kevéske pénzt adott az antikváriusnak, akihez szépen lassan elvándoroltak a Rejtő-sorozat darabjai. Felmerül a K. dossziéban emlegetett angol hajóskapitányról szóló történet, melyet a bar-micvéje alkalmából, 1943-ban kapott a szerző: a Captain Hornblower, melyet explicit náciellenes kötetként olvasott akkor, s meg is lepte, miképpen jelenhetett meg. Egy Hitler-ellenes regény, melyből áradt az angolszász kétely – mondja Kertész, s ez a következő kérdésben elvezet a Sorstalanság regénynyelvéhez is: Szörényi László felveti, vajon a Huckleberry Finn nem volt-e éppen ennyire meghatározó olvasmánya a szerzőnek, hiszen Köves Gyuri nyelvét sajátos irónia itatja át, ez az irónia azonban nem a kegyetlenül éles swifti, hanem a humorosabb, de épp olyan maró Mark Twain-i, amerikai változat inkább. Kertész Imre ennek kapcsán idézi fel a kis lámpával dunyha alatt olvasott regényeket, például Dickens világát, a Ritkaságok régi boltját.

Kertész a családi könyvtárban lelt rá a megvilágító erejű dialógusra, a Lakomára is – merül fel Platón szerepe az irodalom mibenlétéről való tudat formálódásában. Majd Szörényi számba veszi, kiket említ meg a magyar szerzők közül tisztelettel Kertész, s rákérdez a kimaradottra: mi a helyzet Babitscsal? A válaszban inkább Babits prózája kerül a középpontba, Petőfi-esszéje és egy esszéje a pannon tájról. Majd felmerül az Asszonyságok díja című Krúdy-regény erős olvasta, mely ezt a regényt mint pokolra szállást mondja újra. Ennek kapcsán arra a dantei világkölteményre kérdez rá Szörényi, melyet az újságírói munkákkal egy időben írt, de nem fejezett be Kertész – kiderül (a könyvből is, egyébként), hogy verses munkáról van szó, mely a tévelygésről szólt, s amelyet nem fejezett be.

Az olvasmányélmények inventáriumává váló beszélgetésben felmerül még Szomory Horeb tanár úr című írása, Camus 1956-os eszszéje – ennek kapcsán az egykorvolt államszocializmus idején a könyvcsempészet módszereiről anekdotáznak élvezetesen a beszélgetőpartnerek –, majd a szigligeti alkotóház kapcsán a kortársakkal való találkozások.

Kertész Imre elmeséli első találkozását Ottlikkal, akivel húsz percet bridzseztek, majd ennek kapcsán egyszer-egyszer találkoztak még. A Lukács Fürdőben kötött ismeretséget Jékelyvel, aki csak a 20. beszélgetés körül jutott el a foglalkozásra vonatkozó kérdésig, s a válaszra – „író lennék” –, Jékely annyit mondott: „Mindig láttam, hogy magában ég valami”, majd többé nem találkoztak. „Dőre ötlet”-ként említi, hogy eszébe jutott egy Bernharddal való találkozás is, de ez nem valósult meg – „szerencsére, mert nagyon kegyetlen ember volt…”

Kis kitérőként szóba kerül az író Bécsről alkotott képe, majd visszatérünk az irodalomtörténethez: Szentkuthyt is emlegeti egy helyen a könyv, s milyen érdekes, mondja Szörényi, hogy a Frivolitások és hitvallások rokon a K. dossziéval, hiszen életrajzi jellegű kötet az is, ez is. Ekkor talán az este legszebb anekdotája következik: Szentkuthy arról a Barcsay utcai gimnáziumról is említést tesz, ahová Kertész is járt, s innen a könyv egyes tanárokat is megidéz: így élmény volt olvasnia, hiszen felidézte a valós alakokat is, többek között egy Magyar nevű, félig zsidó tanárt, aki náluk csak helyettesített. Szokása volt, hogy minden óra elején elénekli a Kis kacsa fürdiket, s az „anyjához készül Lengyelországba” résznél félrenéz, lehalkítja a hangját, s „kiszól”: „de nem mehet, mert ott most a nácik vannak”.

A K. dosszié egyik részletében sorra veszi azokat az írókat, akik hitelesen – vagy nem hitelesen – számolnak be a negyvenes-ötvenes évekről. Ennek kapcsán szóba kerül, hogy nem szerette Déryt, majd a szó A diadalív árnyékában című Remarque-regényre terelődik, melyet Kertész ötször is elolvasott annak idején, pedig – Szörényi László kikereste – a maga korában a regényről csupán egy tíz soros pocskondiázás jelent meg kritikaként. Egymástól kapkodva a szót mondják el a regény történetét, s Kertész arról a spleenről beszél, mely akkor magával ragadta, ma már azonban valószínűleg nem tetszene neki.

Lassan kifogyva, ha nem is a könyvben megemlített szerzőkből, de az időből, az inventáriumot lezárják, s a kanapé másik oldalán eddig csendben ülő Bálint András kap szerepet: Hafner Zoltán hangját a K. dossziéból. A felolvasás után Kertész Imrét egyszer még vissza is tapsolják egy meghajlás erejéig. Remek irodalomtörténeti anekdotákkal gazdagabban térünk haza. (litera.hu)