Menekülés a virtuális világba

Író is, költő is, műfordító is, de már színműíró is Tóth Krisztina, a kortárs magyar irodalom egyik jeles alakja. Első, felnőtteknek szóló darabját a Rózsavölgyi Szalon felkérésére írta Pokemon go címmel.

Versei, novellái, tárcái és regénye után ezúttal egy groteszk humorral átszőtt családi drámát tár elénk, amely egy kisváros panellakásának nyolcadik emeletén játszódik. Férj, feleség, felnőtt gyerek, nagymama, szomszédok. Átlagemberek. Csúsznak lefelé, de próbálnak megkapaszkodni. Ki ebben, ki abban, ki a virtuális világban. Innen a darab címe, a Pokemon go. Mert van, aki a játékba menekül. El a valóságból.

Megrendelésre írta a darabot. Így gyorsabban ment a munka?

Lélegezz címmel tavaly fordítottam egy anyagot a Katona József Színháznak, a megjelent írásaimból pedig már színdarab is készült Bikinivonal címmel, Takács Kati pedig önálló előadói estet rakott össze, amelyet A szerető álma címen játszottak nagy sikerrel. Ez a mostani, a Pokemon go úgy született meg bennem, hogy az egyik főszereplő, az idős hölgy, a nagymama már megvolt a fejemben. Szinte láttam őt fejben interakcióban, párbeszédeket, helyzeteket komponáltam vele. Még nem tudtam, mit akarok kezdeni a kialakuló anyaggal, de az már biztos volt, hogy lesz belőle valami. Vagy próza, vagy más. A dialógusokra egyébként nagyon érzékeny vagyok. Velem például nehéz filmet nézni. Mint fordító állandóan azt figyelem, mit mondanak a figurák, hogyan írták meg a párbeszédeket. A magyar szinkronok többségében egyszerűen kihullik a szereplők szájából a szöveg. Írói szempontból a dialóg nekem izgalmas terület. És amikor még nem is tudtam, hogy az említett párbeszédeim beilleszkednek-e majd egy hosszabb prózába, sőt már volt egy-két jelenetem a nagymamával, akkor keresett meg Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon művészeti vezetője, hogy volna-e kedvem írni nekik egy darabot. Akkor aztán elkezdtem kiegészíteni, megkomponálni a már meglévő anyagot, és úgy éreztem, igen, ez mindenképpen színpadra való.

Akkor nem a nulláról indult.

Felkérésre különben meglehetősen nehéz írni, főleg, ha az embert belül másvalami foglalkoztatja. Ha nem találkozik a felkérés azokkal a belső problémákkal, amelyek íróilag éppen izgatnak, akkor nem tudom megcsinálni. Nem mondom, hogy soha nem írtam alkalmazott dolgokat, mert ez sem igaz. Főleg filmes anyagot vagy adaptációt, de mindegyiknél éreztem, hogy nincsen olyan érzelmi, indulati fedezet benne, ami egy fontos műhöz szükséges. Itt, ebben az esetben viszont számomra fontos alapanyagról volt szó, és azért is jókor jött a felkérés, mert éppen akkor nagyon nehéz életszakaszban voltam. Az anyag forrt, alakult a fejemben, parttalan ideig elvacakoltam volna vele. A hosszú szöszmötölés közben pedig, én ugyanis tényleg szöszmötölős író vagyok, fennáll a veszélye annak, hogy érdektelenné válik számomra a szöveg. Hogy egyszer csak azt érzem, nincs már hozzá közöm, másvalami foglalkoztat, ez már nem annyira érdekel. Az erős érzelmi töltés a vershez kell a leginkább. Ott nagyon sokat nem szabad várni, mert egyszerűen elillan. De az sem jó, ha nagyon hamar nekiesek. A körvonalakat tisztán kell látnom. Nagyon érzékeny dolog, hogy az ember meddig vacakol valamivel. A Pokemon go nagymamája, hogy visszatérjek a szöveg keletkezésére, nagyon elevenen élt bennem. És ha van egy ilyen erős figura, az hozza a történetet, a környezetet.

Sötét színek, abszurd humor, látlelet a mai magyar valóságról?

Ennyire direkt formában nem mondanám. Akkor nagyon didaktikus művet írtam volna. Látleletről semmiképpen nem beszélnék, nem egy alapgondolat mentén fogalmazódott a darab. Inkább azt mondanám: egy család széthullásán keresztül érzékelünk valamit abból, hogy mi zajlik körülöttünk a világban. A történet nincs lezárva, van vészkijárat, de szörnyű veszteségek esnek közben.

„Egymást megtagadó és egymásba kapaszkodó emberek vannak a színen” – fogalmaz a rendező, Csizmadia Tibor.

Van itt egy családi struktúra, amely egyben tartja a szereplőket. De amikor a baj érzékelhetővé válik, amikor a lappangó problémákat valami láthatóvá teszi, akkor mindenki a saját megoldási módszerét dobja be.

Hamleti alapkérdés hallatszik ki a háttérből. A lenni vagy nem lenni? itt úgy hangzik: túlélni vagy belehalni?

Ez így még nem hangzott el egyik beszélgetésben sem, de valóban ez itt a lényeg. Túlélni, de milyen áron?

Gyerekeknek is írt már darabot.

Az Évek vándorát a Pécsi Nemzeti Színház játszotta egy évig, nagy sikerrel. Az olyan gyermek Orfeusz-történet volt, amelyben egy kisfiú elveszítette a kutyáját, és elindult, hogy megkeresse. Zenés darab volt, sok mulatságos jelenettel. A dalszövegeket is én írtam.

A Pokemon go hőseit a hétköznapok sűrűjéből emelte ki.

Ismerős környezetből jön mind az öt szereplő. Bárkinek lehet olyan érzése, hogy már találkozott velük. A sötétebb tónusokat feloldja az egy-egy jelenetben megcsillanó humor. A végén vélhetően úgy megy haza a néző, hogy megüli a mellkasát a darab. Ez volt a célom.

Olvastam egy interjújában, hogy íróilag lelki rokonságot érez Mándy Ivánnal.

Bennem is állandóan működik az a fajta embermegfigyelés, antropológiai kíváncsiság, amivel Mándy mindenkit szemügyre vett. Mikrotörténetekben tükröződnek nála a világ nagy jelenségei. Mindig kicsit markolt, és nagyot fogott.

A Pokemon go nem csak a gyerekek játéka, felnőttek is könnyen a rabjává válnak.

Igen, az utóbbi évtizedek legnagyobb függőséget jelentő játéka ez. Egy ausztrál házaspár például elveszítette a gyermekét pokemonozás közben. Kiszáradva találták meg a kisfiút. Olyan jutalmazási stratégiával él ez a játék, hogy felnőtt embereket is képes beszippantani. Félig a valós, félig a virtuális világhoz kötődő szerepjáték ez, amely túlzott használat esetén valóban függőséget okozhat. Azért adtam a darabnak ezt a kicsit elidegenítő címet, mert az irodalmi mű és a színház is úgy működik, hogy fél lábbal a valóságban vagyunk, de féllel ki is lépünk belőle. Jelenlét és kilépés. Az egyik szereplőm az utolsó pillanatig abba kapaszkodik, hogy abban a másik világban, a virtuálisban neki még van helye. A Pokemon go egyébként még azt a hamis vadászélményt is megadja, hogy valaki járkál, kilométereket gyalogol játék közben, tehát nem egy helyben ül, a számítógépnél. Valójában persze nem csinál semmit. A pokemonosok ezen most bizonyára felháborodnak. Felmentem fórumokra, olvasgattam a bejegyzéseket, és azt láttam, hogy meglett korú, családdal, munkahellyel rendelkező emberek osztják meg egymással szenvedélyesen a stratégiai trükköket, amelyekkel többféle Pokemont be lehet gyűjteni, és szintet lehet lépni, még hatékonyabban lehet küzdeni.

Bejár a próbákra, hogy lássa, hallja, hogyan kel önálló életre a szövege?

A Bikinivonalnál kész dolgot láttam, aminek örültem. Csak akkor konzultáltunk Pelsőczy Rékával, a darab rendezőjével, amikor a szövegeket összerakta. A Pokemon go esetében egészen más a helyzet. Az írott szöveg sokkal hosszabb volt, mint a színpadi változat. Húzni kellett az időbeli keret miatt. Alkalmazott elemből pedig több is volt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Létrejött egy színpadi produkció, ami egészen más és több, mint amit én megírtam. Az összjátékban igyekeztem tevékenyen részt venni. Érkeztek is javaslatok a próbafolyamat során, felmerültek bizonyos kérdések, én pedig próbáltam megvilágítani, hogy ennek az anyagnak van egy szövete. Például van egy jelenet, amely a rendező és a színészek szerint nem viszi előre a történetet. Ebben egyet is értettem velük, de annak a jelenetnek nem is az a funkciója, hogy előbbre vigye, hanem hogy előrevetítsen az egyik szereplő számára egy bizonyos élethelyzetet, amitől ő visszariad, és nem is kíván részt venni benne. Azt mondja: köszöni, ő ezt nem kéri. Tehát nem lehetett kihagyni. Ragaszkodnom kellett hozzá.

Ezek a szakmai tapasztalásai nyilván segíteni fogják a következő darab megírásában.

Biztosan így lesz. Minden munkám újabb felismerésekkel jár. Amikor franciából vagy angolból fordítok, már tudom, hogy jó, ha hangosan felolvasom a dialógusokat. Nagyon becsapós tud ugyanis lenni ez a műfaj. Írásban jól nézhet ki egy párbeszéd, de ha az ember hangosan kimondja, felolvassa, akkor döbben rá, mi a különbség a kettő között. Anna Gavalda Szerettem őt című regényének színpadi változatát a Rózsavölgyi Szalon mutatta be.

Györgyi Anna és Szilágyi Tibor játsszák ezt a felkavaró, kibeszélésekkel teli szenvedéstörténetet.

Én fordítottam a regényt, az alapján készült a darab. Van egy rész a regényben, amikor az após elviszi a menyét egy hétvégi házba. Este elköszönnek egymástól. Az egyik a földszinten, a másik az emeleten van. Elhangzik köztük egy párbeszéd. „Leoltottad a villanyt?” A francia erre azt mondja: „Oui.” S akkor leírtam, hogy: „Igen.” De amikor felolvastam, rájöttem, hogy egy magyar nyelven beszélő ember nem azt mondja ilyenkor, hogy igen, hanem azt, hogy le! Írásban ez simán átcsúszik. Ám ha kimondom, azonnal kiderül: a magyar ember igekötővel válaszol. „Leoltottad a villanyt?” „Le!” Ez a különbség az írott és az elhangzott dialógus között. Egy másik darabban, a Lélegezzben, amelyet Nagy Ervin és Pálos Hanna játszanak a Katona József Színházban, elég sok veszekedés van. Azt mind lekiabáltam otthon. Mert egyáltalán nem biztos, hogy egy indulati ívbe az a mondat belefér. Más a dinamikája, a ritmusa, az íve egy mondatnak, ha erős indulati töltés van mögötte.

Azért mosolygok, mert szinte látom, ahogy „lekiabálja a dialógust”.

Azért kell lekiabálnom, hogy kimondható legyen. Ráadásul elég bonyolult vitába bocsátkozik a két szereplő a szénmonoxid-kibocsátásról és a föld jövőjéről. Meglehetősen hosszú és abszurd párbeszédek hangzanak el köztük az ágyban. Ezt elég nehéz egy ilyen intim helyzetben elképzelni, úgy kellett hát megoldanom, hogy megmaradjon a jelenet abszurditása. Ha kiesett volna a szereplő szájából a mondat, akkor semmit nem ér az egész.

Lehet, hogy közben kedvet is kapott már egy újabb darab megírásához?

Azt nem tudom. Csak azt, hogy amit írtam, jól mondható. Hogy ezek a szövegek létező párbeszédek. Működőképesek. Nem papírízű konstrukciók. Itt ugyanis hús-vér figurákat látunk. Sztarenki Pál egy szerethető surmót játszik a Pokemon góban. Hihetetlen, hogy mi mindent gyűjtött össze a figurához. Nagyon gazdag eszköztára van hozzá. Apró megjegyzések, kis kézmozdulatok. Fergeteges! Anélkül, hogy túljátszaná a szerepet.

Szóval lesz újabb darab?

Most másban vagyok benne, más foglalkoztat. Azt nem szabad félrerakni, vagy zárójelbe tenni. De nem tartom elképzelhetetlennek, hogy még valaha ilyesmit írjak. Csak nem most. Nagy fogadalmam, hogy ebben az évben nem fogok magamra vállalni sok mindent. Félő, hogy nem fog sikerülni, de még nincs baj. Az elmúlt egy-két esztendőben ugyanis különböző feladatokra kértek fel, én pedig túl sokat elvállaltam. Nem kellett volna. Teljesen szétforgácsolódott az energiám. Nem tudtam a nekem fontos dolgokra koncentrálni. És most ezt a helyzetet szeretném elkerülni. A saját ötleteimmel, terveimmel akarok foglalkozni.