Megpróbálom kifacsarni a valóságot

Á, nem tudtam, mi akarok lenni. Gyerekkoromban biztosan átmentem a szokásos – kukás, tűzoltó, stb. álomfoglalkozások korszakán is. Viszont, amire emlékszem, hogy mozdonyvezető szerettem volna lenni. Amikor már minden osztálytársam látott vonatot, meg vonatozott, én még nem. Aztán egyszer megszántak a szüleim, és elvittek Pestre vonatozni. De akkor nagyot ugrottam a többiekhez képest, mert bejutottam a mozdonyba, ami külön érdekes volt, mert gőzmozdonnyal utaztunk. Sőt ha jól emlékszem még szenet is dobtam a kazánba, és meghúztam a gőzkürtöt.

Társaság középpontja volt már gyerekkorában is?

Egyáltalán nem. Visszahúzódó voltam, nagyon nem szerettem szerepelni. Minden osztálybulin a sarokban álltam és azt figyeltem, hogy az osztálytársaim hogyan érzik jól magukat.

A főiskolát Esztergomban végezte, de nem akart sem tanító, sem könyvtáros lenni, pedig ezt tanulta. Miért?

Igen, tanító-művelődésszervező szakon végeztem, majd még a könyvtáros szakot is abszolváltam, de egyik foglalkozás sem fűtött különösebben. Egyértelmű volt, hogy ide jelentkezem, mert nagyon lusta vagyok, ezért nem akartam kollégiumba menni, zoknit mosni, nyolcágyas szobában aludni.

Diplomaosztó után ott állt egy papírral a kezében...

...és nem tudtam, mit akarok csinálni. Egy évig Sziklai Amadeus sofőre voltam, mert nem volt jogosítványa. Árubeszerzőként hetente háromszor jártunk könyvekért a kiadókhoz, és a nyomdákba – meleg könyvet hozni, az volt a legjobb. Aztán katona is voltam egy évig. Ez érdekes történet volt: fél nappal a bevonulás előtt még nem tudtam, hogy visznek katonának. Felmentést akartam valamilyen egészségügyi ürüggyel, de az nem jött össze. Nem merték megmondani, ezért csak az utolsó pillanatban tudtam meg. De egyébként egyáltalán nem volt rossz, sőt, valójában jó móka volt. Csornán és Győrben voltam határőr. 1994-ben szereltem le, később nevelőtanár voltam Esztergomban, a Makarenkó Lánynevelő Intézetben.

Fiatalon lányokra kellett ügyelnie? Nem volt túl nagy kihívás?

Szerettem ott dolgozni, érdekelt, hogy mi történik a lányokkal. Azonban csak másfél évig bírtam, másképp gondolkoztam bizonyos dolgokról, ezért inkább váltottam.

Hogyan került ilyen előzmények után a rádió a célkeresztbe?

Időközben az Esztergom Rádióban is dolgoztam.

Mint...?

...mint olyan ember, aki reggel bemegy, aztán csinál, amit akar.

Mindezt társadalmi munkában?

Mondhatjuk annak is. A fizetésre nem emlékszem pontosan, azt tudom, hogy egyszer vettem egy nadrágot abból, amit ott kaptam. Körülbelül összesen annyit kerestem.

Ehhez képest nagy váltás volt a Danubius.

Abból a szempontból, hogy ott lett pénz – igen. Ennek egyébként az volt az előzménye, hogy beiratkoztam az ELTE és a Magyar Rádió által szervezett médiaszociológia szakra, mert úgy gondoltam, hogy a rádiót, meg a művelődésszervezést tovább lehetne vinni. Akkor még a Magyar Rádiót jó helynek tartottam, egyfajta szellemi műhelynek. Az ELTE épülete a Bródy Sándor utca sarkán volt, így fizikailag is közel voltam a rádióhoz. Jó tanáraink voltak, még ha nem is tanulást tartottuk legfontosabbnak. Például Popper Péter is tartott előadást, és amikor könyvet írt, akkor az előadás arról szólt, hogy tegnap éppen mit fejezett be. Persze ebből is sokat lehetett tanulni.

Hogyan talált önre a Danubius?

A kilencvenes évek elején megijedtek az országos sugárzású rádiók, hogy az alakuló helyi médiumok konkurenciát jelentenek. Féltek, hogy túl nagy szeletet hasítanak ki a tortából. Járták az országot, figyelték, hogy hol mi van, mit, hogyan csinálnak, milyen zenét játszanak. ĺgy jutott el Kálmán Zsuzsa – aki akkor a Danubius főszerkesztője volt – Esztergomba, és akkor éppen én voltam bent. Megmutattam neki mindent. Valamivel később teljesen véletlenül összefutottunk a Magyar Rádió folyosóján. Éppen a Monteverdi kórus tagjaként jártam ott – egy ideig énekeltem a kórusban – a Danubius pedig akkor még abban az épületben székelt. Megmutatta a rádiót, és elkezdődött a kapcsolat. Bejárogattam, később hagytak dolgozni, majd elkészült az első anyagom, amit újabbak követtek. Érdekes egyébként, hogy a műszaki személyzetnek köszönhetem, hogy dolgozhattam. Szimpatikus voltam nekik, és nem mondták azt – mint sok más embernek –, hogy menjek haza, mert útban vagyok.

Mi volt az első anyaga?

A Törőcsik Marival készítettem egy születésnapi beszélgetést. Telefonos interjú volt, én is vágtam az anyagot – még korábban megtanultam vágni, hagyományos kézi módszerrel. Sokszor úgy néztem ki, mint egy varrónő, a fülem mögött, a nyakamban is volt egy-egy mondat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden mondat egy méter szalag, és azt ragasztottam ide-oda, a szövegtől függően. A Törőcsik Marival készült interjúnál az volt a lényeg, hogy fel merjem hívni. Sokszor meg is kérdezem magamtól, hogy Jézusom, most miért hívtam fel, mi közöm van mindehhez?

És mi köze volt hozzá?

Semmi. De ez egy másik történet. Egyébként Törőcsik Marival kapcsolatban Kálmán Zsuzsa adott egy tanácsot, így tudtam kicsit közelebb férkőzni hozzá. Elárulta, hogy Törőcsik Marinak van egy hétvégi háza falun, és javasolta, hogy kérdezzem meg tőle, mikor volt ott utoljára. Használt a tanács, Törőcsik meglepődött, hogy jé, honnan tud ez erről, és attól kezdve sokkal oldottabb volt a beszélgetés.

Ez több, mint nyolc éve volt, azóta a Danubiusnál dolgozik?

Kisebb megszakításokkal. A tulajdonosváltások idején volt egy-egy nagytakarítás költségspórolás címen, majdnem mindenki repült, és később mindenki visszaszivárgott. Volt egy rövid időszakom a Petőfi rádiónál is. Friderikusznak álriporterkedtem, de később az is félbeszakadt. Jelenleg a Kész átverés show-ban is dolgozom a Jáksó Lászlóval.

Műsorvezetéssel nem kacérko-dott?

Nem. A rádiónál én egy afféle kreatív csapatban dolgozom, ha van egy projekt vagy kampány, amihez ötletek kellenek, akkor bedobunk különböző mondatokat, jelszavakat vagy akár valami hülyeséget. Ebből áll össze a kampány. Ez egy nagyon szabad, laza dolog.

A rádióban egy kis közjátékban különböző elvadult ötletekkel hívja fel az embereket...

Megpróbálom kifacsarni a valóságot. Először találok valami komoly, vagy komolynak tűnő dolgot és megpróbálom más megközelítésből vizsgálni. Ehhez pedig hozzárendelek egy beszélgetőpartnert, akinek fogalma sincs az egészről. Aztán vagy értik az emberek, vagy nem. Legfeljebb értetlenkednek.

Mit gondol a mai rádiózásról?

Elsősorban üzlet, minden ennek van alá rendelve. Számokról van szó és bevételekről. Tény, hogy nagyon felhígult a szakma, borzasztó a ma tapasztalható amatörizmus. Elkeserítőnek tartom a helyzetet. Nem tudni, hogy szakma vagy nem szakma a rádiózás, nem mindegy okosan hülyének lenni, vagy hülyén hülyének lenni.

Mit javasol annak, aki megkérdezi, hogyan lehet a szakmába bekerülni és érvényesülni?

Nem tudom. Nem tudom, hogyan lehet bekerülni, és azt sem, hogy hogyan lehet érvényesülni. Ezt már többen kérdezték, és ilyenkor ideges leszek, mert nem tudom a választ. Ehhez nem elég a szorgalom, nem elég a tehetség, nem a kitartáson és nem is a szerencsén múlik. Nem tudom. Lehetsz akármilyen jó, sőt, nem is lehet jónak lenni. Az a fontos, hogy egyénisége, stílusa legyen az embernek. Elég gyakran járjuk az országot és borzasztó látni, hogy a vidéki rádiókban mindenki Jáksót akarja utánozni. Ezzel hibáznak a legnagyobbat. A rádiózásból csak a nagy rádióknál dolgozók tudnak megélni. Szóval nem tudok megnyugtató választ adni, szerintem nincs is.

Hogyan látja a jövőt?

A magamét vagy általában? Fogalmam sincs. Dolgozok tovább. Egyszer még jó lenne talán Esztergomban jó rádiót csinálni. Egyébként abban bízom, hogy a jövőben megtelnek tartalommal a kereskedelmi rádiók. Egyben biztos vagyok: nem akarok jólfésültté válni.