Megosztottság helyett magyar lista, valódi tartalommal

Zászlós Gábor Elkerülhetetlen a változás és a változtatás – Magyar választási blokkot vitaindító írása április 6-án jelent meg, erre reagál Mózes Szabolcs.

Külön vagy együtt? Hogyan és kivel? Ezek lesznek a következő hónapok kulcskérdései a szlovákiai magyar közéletben, pedig a bajok sokkal mélyebben gyökereznek. 

Ha most kerülne sor a parlamenti választásra, egy magyar párt sem jutna be a törvényhozásba. Ha egy hónapja szavaztunk volna, szintúgy. A szemünk előtt zajló események az újdonság erejével hatnak, miközben csupán a hosszabb távú trendek értek be. A szlovákiai magyar választókat megszólító két párt közül az MKP hiába tudott az utóbbi évtizedben stabil 100 ezres szavazóbázist a háta mögött, ez csak 5% alatti eredményre volt elég – és azóta sem látszik, hogyan tudna ebből kitörni. A Híd támogatottsága pedig a párt első, 2010-es parlamenti választása óta csökkenő tendenciát mutat: a 2016-os 6,5% volt a mélypont, az akkor kötött smeres, SNS-es koalíció pedig kódolta az erőteljesebb amortizációt. Egy ilyen koalíciót nem lehet túlélni horzsolások nélkül, ám a további csökkenés trendjét már a koalíciókötés előtti választási eredményből is kiolvashattuk. Akkor a párt szavazóbázisának hozzávetőlegesen a fele már szlovák volt, a magyarok között pedig főként az idősebb és alacsonyabb iskolázottságú szavazókat szólították meg (lásd a Focus ügynökség nagymintás exit-polljának eredményeit). Innen nézve nem meglepő, hogy az MKP mellé a Híd is beért az 5% alattiak klubjába, az egyedüli meglepetést az jelenti, hogy ilyen későn. Bizonyos szempontból viszont épphogy időben, hiszen, van még egy szűk év a legközelebbi választásokig. 

Mivel az 1989 utáni időkben most először van valós és nagyon komoly veszélye, hogy parlamenti érdekképviselet nélkül marad a magyarság, logikusnak tűnhet – már csak a túlélési ösztönök okán is –, hogy 2020-ra kiegyezik vagy megegyezik a két párt. Az egyezség legnagyobb kerékkötőjének a személyi kérdések tűnnek, ám a probléma sokkal összetettebb, a magyar közélet válsága sokkal mélyebb, mint amilyennek első látásra tűnik. 

Szlovmagy 1.0

A hazai magyar politika nem csak személyileg, legfőképpen tartalmilag üresedett ki, évek óta nulla innovációs potenciállal rendelkezik. Nem volt ez mindig így, sőt, a 30 évvel ezelőtti rendszerváltás idején pont a honi fiatal magyar közéleti elit számított progresszívnek. A szlovák forradalmárok visszaemlékezései alapján kisebbségi magyar kollégáik sokkal felkészültebbek voltak, olyanoknak tűntek, mint akik tudják, mi fog következni. 

Most nem tudjuk, mi fog következni, csak elszenvedői vagyunk a történéseknek. Mindez egy hosszú folyamat eredménye, mely során a felvidéki magyar politika – informatikai szakkifejezéssel élve – leragadt az 1.0-ás verziónál, és nem tudott frissíteni. A kommunista rendszer kisebbségekkel szembeni intoleráns negyven éve után a 90-es évek generációja lerakta az alapokat: magyar településnevek, kisebbségi nyelvhasználati jogok, „ovátlanítás” lehetősége, magyar keresztnevek hivatalos használata satöbbi, a stabil magyar parlamenti érdekképviselet kiépítése. Ezek olyan szolid alapok voltak, amelyek önmagukban nem biztosították a magyarság megmaradását, ám építeni lehetett rájuk. Pontosabban építeni lehetett volna. Ám a nullás években elmaradt a dimenzióváltás, a szlovmagy 2.0 szoftver telepítése, a tízes évek pedig a 2009-es szakítás után reménytelenül elvesztek számunkra. 

Nem értik a célt 

A politikai érdekképviseletből nem csak az innováció, de sokszor az egyébként egyértelműnek tűnő tartalmi célok megértése is hiányzik. Szemléltető példaként nézzük a vizuális kétnyelvűséget, amelynek fontossága elsősorban civil aktivistáknak köszönhetően tört utat a köztudatba. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia nagy sikerű akcióinak eredménye volt, hogy a pártok a kérdést kiemeltebben kezelték programszinten, ám valódi változás az utóbbi években sem történt – elsősorban a probléma tudatosításának hiánya miatt. 

2017-ben egy belső minisztériumi rendelkezésnek köszönhetően kikerült pár tucat vasútállomásra a magyar helynévtábla, ezzel viszont le is zárult a folyamat – ki lett pipálva egy cél. Miközben a cél valójában nem ez volt. Ha a kedves olvasó elmegy például az érsekújvári állomásra, mit fog tapasztalni? Lát egy „Nové Zámky – Érsekújvár” feliratot az állomás épületén, ám a peronokon csak szlovák nyelvű táblák találhatók, a késésekről csak szlovákul informálnak, a hangosbemondó szlovákul tájékoztat, a jegyárus, ha akar, nem kommunikál magyarul, a sor tetszőlegesen folytatható. 

A vonatállomások megnevezésének kétnyelvűsítése egy mélyebb változás első és szimbolikus lépcsőfoka kellene, hogy legyen – ami értelemszerűen a vasúton túl kiterjed az élet minden területére –, ám az aktuálisan kormányon lévő magyar politikai elit számára ez egy záróakkord volt. Kitették és ezzel részükről le is van zárva a történet, többet senki se akarjon, mert az telhetetlenség és provokáció. Ez egy alapvető mentalitásbeli problémát mutat, a feladat mélységének és szerkezetének meg nem értését vagy tudatos tagadását – véleményem szerint az előbbiről van szó. 

Az elmúlt harminc év világosan megmutatta, tűzoltással, tili-toli apró betűs változtatásokkal, a koalíciós társak által szűken szabott részeredményekkel semmit sem érünk el. Ha a cél a megmaradás és a fejlődés, akkor ütemet kell váltani, teljesen más dimenziókban kell gondolkodni. 

Ezen a ponton meg kell említeni az értelmiség felelősségét is. A közbeszédből kikoptak a magyarság megmaradásával, fejlődésével kapcsolatos témák és viták, helyette sokszor pótproblémákkal foglalkozik a köz. Az egyik oldalon például a Szlovákiában sosem volt migránsokkal, a másikon az „orbáni diktatúrától” való rettegéssel vagy a putyini dezinformációval. Hány nyílt levél vagy vitairat fogalmazódott meg az elmúlt években a magyarságot érintő ügyekről, s mennyi olyan parciális témákban, amikre már most nem emlékszünk? Tévedés ne essék, az értelmiség feladata, hogy reagáljon a körülöttünk zajló eseményekre, ám ha saját problémáinkat sem tudjuk megfelelően artikulálni, az minimálisan aránytévesztést jelent. 

Dezillúzió 

Az utóbbi évtized egyik dermesztő tendenciája a csökkenő magyar szavazókedv. Az egyre kevesebb magyar közül egyre kevesebben mennek el szavazni. Ennek oka nem csak az elmaradó politikai ritmusváltásban keresendő, a csökkenő választási részvételre az 1989-es rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági változások is hatással lehettek. A tartalmi megrekedést egyebek mellett a felvidéki magyar társadalom dezillúziója is erősíthette. 

A kommunista rendszerben folyamatosan csökkent a magyarság aránya, a kisebbségi jogok szintje nem biztosította a közösség fennmaradását, északnak több forrás jutott, mint a magyarlakta régióknak. Az elmúlt harminc év egyik legszomorúbb tanulsága, hogy az alaptrendekben nem sikerült változást elérni. Sőt, a fogyás és a lemaradás mértéke még nőtt is. A magyarság eltűnésének üteme 1991-2011 között gyorsabb, mint korábban, a dél-szlovákiai régió gazdasági lemaradása, kiüresedése és emiatt elöregedése, számos mikrorégió pauperizációja sokkal nagyobb mértékű, mint 1989 előtt, és északon továbbra is sokkal több az állami és ennek nyomán a magánbefektetés, mint délen. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer jobb vagy igazságosabb volt, számos változásnak megvan a racionális magyarázata (a szabadság például határnyitással járt, a meglévő gazdasági különbségek miatt pedig érvényesült a Nyugat elszívó hatása), ám a tények ettől még nem boldogítanak. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy ha a magyar érdekképviselet felkészültebb, az adott strukturális keretek között egyáltalán lett volna-e esélye sokkal jobb eredményre? Ezek a negatív változások egybeesnek a szélesebb nyugati és közép-európai jelenségekkel: általános demográfiai válság, a középosztály talajvesztése, a messiásvárásként megélt uniós csatlakozás utáni viszonylag gyors kiábrándulás, a távlatibb társadalmi célok hiánya. 

A fenti negatív magyar mak­rotrendek tudat alatt hatással lehetnek a politikai-társadalmi élet szereplőire is, bénítóan hatva, az alibizmus irányába lökve őket. Ha pedig azt halljuk tőlük, a politika nem tud mindent megváltoztatni, részben igazuk is van. Az elmúlt harminc év egyik lényeges tanulsága pont az lehet, hogy a kisebbségi politika a maga korlátolt lehetőségei miatt – kormányzatban is csak kisebbik koalíciós társként jöhet számításba – nem tud olyan eredményt elérni, ami önmagában garanciát adhatna a magyar közösség megmaradásához. Ehhez szükség van a civil és a gazdasági szektor koordinált és stratégiavezérelt együttműködésére is, kihasználva a mindenkori magyarországi forrásokat. Ennek viszont alapfeltétele, hogy tudjuk, mit akarunk és hogy hogyan, mivel és kikkel lehet azt elérni. 

Utak az egységhez 

A politikai érdekképviselet önmagában nem mindenható, ám a parlamenti részvétel kulcsfontosságú. Most pedig ez került veszélybe. Elméleti szinten három forgatókönyv létezik, ám ezek közül csak egy járhat rövid időn belül sikerrel, s annak is sok a buktatója. A legideálisabb megoldás egy új, a jelenlegi két párt elhasználódott és leszerepelt országos politikusainak többségét zárójelbe tevő mozgalom lenne, ám ehhez nem látszik az emberanyag, kevés az idő, és sajnos, egy párt felfuttatásához források is kellenek. 

A másik lehetőség, hogy a Híd vagy az MKP a következő hónapokban megerősödik, és külön utakon maradva, megugorja az 5%-os küszöböt. Az MKP a 2016-os sikertelenség után rövid időre a klinikai halál állapotába került, ám aztán sikerült megmenteni a pártot és legalább az eddigi regionális eredményeket reprodukálni. Országos szinten viszont most a korábbi 110 ezres bázis megtartása is komoly kihívásnak tűnne, nemhogy a küszöb eléréséhez szükséges legalább 30 ezer pluszszavazat megszerzése. Ennek számos oka van, ám a legszembetűnőbb a tartalmi vákuum. A Híd kilátásairól a bevezetőben már esett szó: nincsenek tartalékok, amik a biztos 6-7%-os sávba szállítanák vissza a pártot. A szlovák választók jelentős része elment, 2020 márciusáig a megmaradtak többsége is elpárolog, a magyarok között pedig hosszabb ideje csökkenő tendenciájú a párt támogatottsága. Mindezekkel párhuzamosan a két brand (MKP, Bugár Béla) ereje is csökken. Olyan környezetben, ahol egyre kevésbé vonzók a klasszikus pártok, nő a gyors és meghökkentő válaszokat kínáló protestmozgalmak népszerűsége. A helyzetet tovább bonyolítja Simon Zsolt új pártjának megjelenése, amely tömegtámogatásra aligha fog szert tenni, ám az a pár tizedszázalék, amit majd elvisz, nagyon fog hiányozni az MKP-nak és a Hídnak. 

Így hát marad a harmadik lehetőség, egy magyar listára boronálni azokat, akik csak egy kicsit is komolyan gondolják a magyar érdekképviselet 2020 utáni biztosítását – akár társadalmi, akár önös érdekből. A közös lista állítása és a kiegyezés nem új keletű vágya a felvidéki magyar társadalom többségének, ám beteljesülésére paradox módon a legkomplikáltabb pillanatban kerülhet sor. 2012-ben vagy 2016-ban mind a két párt ellenzéki pozícióból, ugyanazokkal a szlovák partnerekkel egy oldalon állva, ugyanazt a Fico-pártot támadva várhatta a választásokat: most a Híd kormányból, az MKP parlamenten kívüli ellenzékből – ami növeli az ütközési felületet –, ráadásul előbbi a Smer–SNS-féle koalíció toxikus örökségével, gyorsan amortizálódó vezető szereplőkkel. A politikai logika azt diktálná, hogy ilyen helyzetben kell egymással szemben indulni, ám a túlélés logikája pont a fordítottját mondatja. 

Ketyeg az óra 

Nem elég egy koalíciókötés vagy közös lista, ha nem lesz mögötte tartalom és új, hiteles arcok. De leginkább tartalom. A felvidéki magyar emberek többsége úgy érzi, az utóbbi bő egy évtizedben az út szélén hagyták a magyar politikusok, akik cél nélküli lődörgést produkáltak a nagypolitikában. A korábbi bizalmat nehéz lesz visszaszerezni. Nem a konkrét pártprogram hiányzik, azt valóban senki sem olvassa, hanem a mondanivaló. A hiteles tartalmi elemek, amik alapján a választó bízhat benne, hogy a formálódó magyar blokk az ő érdekeit fogja védeni a pozsonyi parlamentben vagy a kormányban. Olyan elemek, amelyek nem pótmegoldásokat kínálnak, hanem a felvidéki magyar fejlődés mozaikképét rakják ki. A szlovmagy 2.0 nevű program. 

A május végi EP-választásokig nem várható közeledés a két (három) párt között, ám utána el kell indulnia a párbeszédnek. Ha másként nem megy, a honi magyar társadalom nyomásának hatására. Elvégre a politikusok nem magukat, hanem a közösséget akarják képviselni, akkor meg kell hallaniuk a társadalom hangját, fel kell ismerniük a közösség érdekeit! 

A meg nem egyezésnek és az ebből egyenesen következő 2020-as kudarcnak súlyos hosszú távú hatásai lennének. Az egyik legsúlyosabb, hogy várhatóan egy magyarok nélküli parlamentben sem sérülnének komolyan (vagy egyáltalán) a kisebbségeket érintő jogok. Maradna a status quo, amiből a magyar választók jelentős része azt a következtetést vonná le, hogy nincs is szükség magyar érdekképviseletre. Csakhogy nekünk egyáltalán nem elég a status quo, azzal elfogyunk, a reményt csak a bővülés, a minőségi változás hozhatja el. A vázolt forgatókönyv mellett 2024-ben egy alapvetően megújult, hiteles és vízióval rendelkező magyar pártnak is sokkal nehezebb dolga lenne, mint most a levitézlett társaságnak összefogva. 

Május 25-ike után elkezd ketyegni az óra, az érintetteknek – személyi ellentéteiket, sértődöttségüket, felsőbbrendűségi érzéseiket félretéve – hozzávetőlegesen három hónapjuk lesz az egyezség megkötésére. Akik pedig nem érdekeltek ebben, vagy akik teljesen elvesztették a magyar választók bizalmát, azoknak félre kell állniuk!

Mózes Szabolcs