Közélet

A felvidéki magyar politika és az énvédő torzítás

Zászlós Gábor vitaindító írásának megjelenése óta, amelyben a szerző széles körű nyilvános diskurzust kezdeményez a magyar választási blokk kialakításáról, többen kifejtették már, mi kínálhatna igazi esélyt politikai képviseletünkre.
A. Szabó László

2019. július 21. 09:52

- Somogyi Tibor felvétele

Időközben viszont lezajlott a felvidéki magyarság számára súlyos fiaskóval végződő EP-választás, amely a politikai kultúrának fittyet hányva egyik magyar érdekeltségű pártban sem járt személyi következményekkel, mára pedig a túlélésre összpontosító előre menekülés jegyében a politikusok között is megkezdődtek az egyeztető tárgyalások. Főképp az ezekről kiadott közlemények (vagy még inkább a kiszivárgott információk) motiváltak, hogy én is hangot adjak véleményemnek, illetve felsoroljak néhány alapvető kérdést.

Manapság már egyre többen érzik, hogy 2020-ban a szlovák politikában és a közéletben új időszámítás kezdődik, és hogy e téren az elkövetkező években milyen szerep jut a magyaroknak, illetve hosszabb távon milyenné formálhatjuk mindennapjainkat, az elsősorban attól függ, milyen formációban, milyen módon és milyen kondícióban vágunk neki a parlamenti választásnak.

Intő jelből az utóbbi időben volt már épp elég, ezekből okulva, a kincstári optimizmust és a pótmegoldásokat félretéve, valamint elsősorban a közösség hangjára figyelve kellene stratégiát és egyszerűen kommunikálható jövőképet alkotni. 2019 különböző voksolásai ugyanis kellő bizonyosságot szolgáltattak arról, hogy a magyar politikai képviselet súlya, ha mindenki külön méretteti meg magát, egy (főképp az északi régiók révén megnyilvánuló) magasabb arányú választási részvétel esetén gyakorlatilag a nullával egyenlő, és jelenleg csupán arra volna elegendő, hogy az egyes pártokra leadott szavazatok arányában járó állami támogatásból egy ideig még elvergődjenek a pártközpontok.

A helyzet tehát több mint aggasztó. Az se tévesszen meg senkit, hogy mindössze pár száz szavazat hiányzott az MKP EP-képviseletéhez, hiszen a parlamenti választás során a májusban elért eredményhez képest nagy valószínűséggel még legalább nyolcvanötezer (!) voksra lesz szükség a mandátumszerzéshez.

Szlovákiában jelenleg négy olyan politikai tömörülés működik, amely magyar nyelven is megnevezi és definiálja önmagát. Ennek fényében érdemes picit elidőzni a tapogatózó tárgyalások alapján körvonalazódó helyzet kapcsán. Kissé leegyszerűsítve: a Most-Híd (egyelőre) ragaszkodik a párt szlovák pilléréhez, a Magyar Közösség Pártja kitart a nevében meghatározott törekvés mellett, vagyis etnikai alapon képzeli el a politizálást, a Magyar Fórum elutasítja a kormánypárttal való multietnikus együttműködést, illetve a Híddal kötendő magyar–magyar megállapodás felelősségét az MKP-ra hárítja, az MKDSZ pedig bárkivel hajlandó megegyezni, ha helyet kap a listán.

Ehhez hozzájön még, hogy a kaotikus konstellációt a szlovák pártok is megkísérlik kihasználni, és főképp az újonnan alakult képződmények, mint ahogy 1989 után is jellemző volt, igyekeznek majd megtalálni a saját „díszmagyarjaikat”, akikkel megpróbálnak lehetőleg minél nagyobb részt kiszakítani a magyar nemzetiségű választók táborából, esetleg magyarok híján szélsőséges vagy épp progresszív ígéretet tesznek mondjuk (átvitt értelemben) a kenyér árának csökkentésére. (Tegyük hozzá: akivel egyszer már elhitették, hogy nem számít a pék nemzetisége, könnyebben hitelt ad annak, hogy a képviselő anyanyelve sem mérvadó...)

Sajnos, az elmúlt esztendők árokásása a pártjaink és azok szimpatizánsai között olyan intenzívvé vált, hogy már a választók sem hisznek az őszinte, barátságos párbeszéd lehetőségében, az esetleges megegyezés mögött pedig alantas hátsó szándékot feltételeznek.

Ha különböző korábbi választások előtt voltak is kísérletek az MKP és a Híd együttműködésére, de ezek folyamatosan fiaskóval végződtek, miért gondolnák, mi alapján feltételeznék, hogy ezúttal másképp lesz?

Eközben pedig minden újonnan alakuló párt, mozgalom vagy kezdeményezés az összefogást hirdeti, mégis létéből adódóan eleve megoszt. A közösségi média az egyik legjobb fokmérője annak az elutasításnak, amely mára az egyes politikusokkal és az ő hirtelen összeborulásukkal kapcsolatban kialakult.

Ebben a kontextusban örömmel tapasztaltam, hogy olyan komoly és higgadt civil kezdeményezések láttak napvilágot, amelyek nagyon helyesen látják, hogy nem a politikusok titkos megállapodásaira, hanem elsősorban a polgárok összefogására van szükség.
Jelenleg ugyanis még mindig csak ott tartunk, hogy mindegyik politikai szubjektum dominálni akar, a célja érdekében a másikra kényszeríteni akaratát. Csakhogy egyre kevesebb idő van, hiszen várhatóan idén novemberben le kell adni az indulók listáját.
Ráadásul a politikusok szemszögéből gyakorta másképp jelenik meg a szándék és a vágy (vagy talán csak rosszul kommunikálják?!), mert nemegyszer azt tekintik célnak, ami normál esetben csupán eszköz a céljaink eléréséhez. Így voltak anno néhányan pl. a komáromi egyetem létrehozásával, nemrég a kisiskolák helyzetének „rendezését” szabályozó törvénnyel (azóta is egyre-másra kapjuk a híreket, hogy mely településeken szűnnek meg az iskolák, és válnak feleslegessé a pedagógusok...), és kicsit más dimenzióban, de így vagyunk most a honi magyarság parlamenti képviseletének kérdésével is, amely ugyan tényleg rendkívül fontos, ám valójában csupán az egyik lehetséges eszköz a célok eléréséhez. Persze, gyorsan tegyük hozzá, hogy ehhez az eszközhöz viszont most gyakorlatilag minden áron hozzá kellene jutnunk, mert annak hiánya rendkívüli következményekkel járhat.

Nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy ezért mekkora kockázatot vállalhatunk. Közös lista nélkül marad-e parányi esély a felvidéki magyar érdekképviseletre? És ki-ki hogyan képzeli el a közös listát?

Ha a pártközpontokra marad a jelölés, és elérkeznek a névsor összeállításához, akkor kezdenek sorjázni igazán (a teljesség igénye nélkül) az újabb kérdőjelek. Milyen kulcs alapján készüljön a lista? Legyenek-e egyáltalán bármilyen elvek? Elfogadják-e feltétel nélkül egymás jelöltjeit? Hangoztassák-e egymás vélt vagy valós vétkeit, esetleg a cél érdekében szemet hunyhatnak felettük? Kezdjenek-e személyválogatásba, bélyegezzenek-e meg egyeseket, akikkel nem kívánnak együttműködni? Játsszanak-e zsigerből agresszív kiszorítósdit? És bármilyen végkifejlete legyen az ügynek, cseppet sem lényegtelen: a választók alávetik-e magukat bármilyen párthatározatnak?

Ha más oldalról közelítjük a problémát, és a pártok helyett a közösségre testáljuk a célmeghatározást és az előválogatást, a legnagyobb gondot akkor is minden bizonnyal a jelöltlista összeállítása okozza. Egyáltalán ki kezdeményezheti az összefogást? Hogyan alakítható ki egy konszenzusos lista? Ki lenne jogosult rá, hogy jelöljön? Milyen kritériumoknak kellene megfelelnie egy képviselőjelöltnek? Hol és hogyan kérdezzük meg a választókat arról, hogy kik lennének elfogadhatók? Milyen módon nyilváníthatnánk róluk véleményt? Ki döntheti el, hogy végül kik élveznek bizalmat és kik alkalmatlanok? Mely polgári társulások vagy szakmai szervezetek kapcsolódhatnának be, és ki garantálná az ő pártsemlegességüket? És így folytathatnánk a sort...

Zászlós Gábor Magyar választási blokkot című vitaindító írása, melyben a szlovákiai magyar parlamenti képviselet jövőjéről értekezik, április 7-én jelent meg. 

A vitában azóta Mózes Szabolcs, Tokár Géza, Mészáros András, Petőcz Kálmán, Hunčík Péter, Gál Zsolt, Csonka Ákos, Tárnok Balázs, Rigó Konrád, Bárdos Gyula és Öllös László szólalt meg. 

Ráadásul ez a folyamat kizárólag a pártok önkéntes háttérbe szorulásával képzelhető el, ami viszont normál helyzetben nehezen feltételezhető és minden politológiai alapelvnek ellentmond, hiszen egy párton belül a legfontosabb döntések a pártelnök megválasztása, a képviselőjelöltek kiválasztása, valamint a politikai program meghatározása.

Nagy valószínűséggel tehát patthelyzet alakulhat ki, amiből legnagyobb eséllyel csak a már mások által is felvetett preferenciaszavazatok jelenthetnének kiutat. Ennek sikerét talán előmozdíthatná még egy regionális előválasztás, amely révén biztosítható lenne, hogy ne sérüljön se a szakmaiság, se a területi képviselet elve.

És ez politikai vonatkozásban még mindig csak az újratervezés kezdete lenne. Sok társadalmi és ideológiai kérdést kell ugyanis megválaszolni, hiszen nem mellékes például az ország külpolitikai irányultsága, de ezúttal a lényeg sokkal inkább a határokon belüli érdekérvényesítés mikéntje és minősége. Most fontosabb, hogy lesz-e egyáltalán, aki a törvényhozásban hallatja hangját a specifikus magyar szükségletek és elvárások kapcsán. Lesz-e valaki, aki a nyelvhasználat vagy a kultúra támogatása, esetleg az oktatási programok terén érdemben léphet? Lesz-e olyan személy, aki a déli országrészek infrastrukturális fejlesztéséért lesz felelős? És ami a leglényegesebb:

Lesz-e végre az államigazgatási posztokon és a személyes kapcsolatokon túl intézményes és jogi garancia olyan kisebbségi gyarapodásra, amely meghaladja a status quót?

A magyar közösség igazi jövőjének építése ugyanis csak ezután kezdődhet. Ezután (és nem az etnikai politizálás elutasításával) kell megtalálni majd a megfelelő szlovák partnereket is, akikkel szimbiózisban fejleszthető az élet minden területe. Hiszen a többség támogatása (vagy legalább tűrése) nélkül soha nem lehet kézzelfogható érdemi sikereket elérni, de ha már egy közösségen, elsősorban a politikai érdekképviseleten – akár párton vagy parlamenti frakción – belül nem csupán a sajátosságok kidomborításáról, hanem még az anyanyelv használatáról is le kell mondani, ott lényegesen nehezebb eredményeket produkálni, nehezebb megértetni a sajátos tartalmi célokat. (Jól szemlélteti ezt a Mózes Szabolcs által idézett példa a vasútállomások megnevezésének kétnyelvűsítése kapcsán, amely a téma menedzselése során végül nem az első lépcsőfok lett, hanem a záróakkord, mert az újabb és szélesebb körű igényeket egyesek már telhetetlenségnek vagy provokációnak veszik.)

Végül, de nem utolsósorban, van még egy probléma, amellyel szembe kell nézni, és amelyre megoldást kell találni, ha sikerül a közösségi összefogást megteremteni, ez részben megoldódik. Ez pedig egyrészt a magyarság fogyása, másrészt a szavazókedvének csökkenése, ami veszélyeztetheti a politikai képviseletet. E téren pedig különösen sajnálatos, hogy ennek az apátiának javarészt a fiatalok körében tapasztaljuk a legmarkánsabb jeleit.

Országunk egyetlen magyar tanítási nyelvű magángimnáziumának alapító igazgatójaként is látom, hogy a középiskolás tanulók jelentős részét egyre kevésbé érdekli a politika, ebből fakadóan (a társadalomismereti tananyagot leszámítva) sokszor alapvető ismereteik hiányoznak. Ha nem serkentjük őket a közügyek iránti érdeklődésre, ha nem teszünk meg mindent az objektív tájékoztatásukért és mozgósításukért, éppen a legfogékonyabb réteget veszíthetjük el az aktív és legitim, demokratikus akaratnyilvánítás (ezzel együtt a felvidéki magyarság képviseletét zászlójukra tűzök) számára. Jómagam elsősorban az oktatás területén mozgok otthonosan, ezért a felvidéki magyarság lehetőségeit és kilátásait is ezen az optikán keresztül szoktam láttatni. Ezért állítom, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a közoktatási statisztikákat, hiszen azok rendkívül beszédesek a tekintetben, mennyi magyar identitású polgárt „termel ki” a társadalom (családok, iskolák, egyéb közösségek), és kik, illetve milyen számban alkothatják majd az érintett politikai szubjektumok leendő szavazóbázisát.

Tájainkon jó ideje mindenféle választás általában nem racionális, hanem érzelmi kérdés. A magyar választót, ha nagyobb arányban járult az urnákhoz, eddig leginkább a félelem motiválta. Most ezen is változtatni kell!

Pozitív jövőképet kell adni a közösségnek, erre pedig csak felkészült, hiteles személyek képesek.

A pszichológia énvédő vagy elhárító torzításnak nevezi azt a folyamatot, amikor eredménytelenség vagy egy konfliktus során nem veszünk tudomást a valóságról, szerepet játszunk, közben másokat hibáztatunk saját kudarcaink miatt, és részvétet remélünk. Az EP-választás ékes bizonyítékát adta annak, hogy politikusaink milyen magas fokon művelik ezt a tevékenységet. Az egovédő mechanizmusnak persze vannak előnyei is, de gyakran csapdát jelent. Most pedig egy ilyen kelepce előtt állunk.

A jó hír, hogy az énvédő mechanizmusok mindegyike a politikában is felszámolható. Ehhez főképp rendszeres önvizsgálatra, helyes önértékelésre, őszinteségre, pozitív gondolkodásra, bátorságra, empátiára és alázatra van szükség. Ezt kell elérni társadalmi nyomással. Olyan személyekre kell bíznunk a jövőnket, akik erre képesek. Tegyünk érte minél előbb! Nehogy végül csak az egymásra mutogatás maradjon...

A. Szabó László
Dunaszerdahely város alpolgármestere

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

A PS magyar platformja

A legjobb idővel került a döntőbe a szlovákiai kajak négyes

Bugár Béla videóban magyarázza a találkozását Kočnerral

Csak a hulladékelhordást bíznák külsős cégre Párkányban

Gelle csak magára számíthatott, de így is olimpiai kvótát szerzett

Vonzóbbá tennék 
a felsőoktatást

Legfrissebb galériák
Olvasta már?