Kinek és minek kell az összefogás?

Persze van, amiben szilárd egyetértésnek kell uralkodnia: a párt életének alapkérdéseiben. A különbözőség egyetértését azonban nem könnyű elérni. Méghozzá nemcsak a legfontosabb kérdésekben, hanem a legkülönfélébb konkrét ügyekben is. 

A párton belüli egyetértést általában két ismert módon érik el a felek. Az egyik a kényszerítés. Az erősebb csoport rákényszeríti akaratát a másikra, az pedig védekezik. A felek felhasználják sajtójukat, külső támogatóikat, mindent, amit mozgósítani tudnak. Az összetűzések a nyomásgyakorlás logikája szerint persze nyilvánosságra kerülnek, méghozzá a mozgósító propaganda szabálya szerint ideologikus formában. Így saját ellentéteiket támogatóik ellentéteivé szélesítik. 

A kényszerrel elért egység előnye a hatalommal egységesített pártmagatartás. Ám az egyik hátránya azoknak a választóknak a kérdéses viselkedése, akik saját elvárásaik képviseletét látják megsemmisülni. Az ő elvesztésük a mi esetünkben veszedelmes lehet a párt egészére nézve. Jócskán meggyengítheti, de akár a parlamentbe jutását is megakadályozhatja. A másik a nyilvánossá váló hatalmi harc taszító hatása mindazokra, akiket az együttműködés helyreállása vonzott a párthoz.

Az egyetértés elérésének másik, a kényszernél kevésbé erőszakos formája a kompromisszum. A felek engednek a saját álláspontjukból, mindegyikük feladja korábbi álláspontja több elemét a párt egységéért. Ezáltal egyik fél álláspontja sem semmisül meg. Így demonstrálhatja követői előtt a megmaradt részét. A feladott céljainál pedig a pártegység fontosságára hivatkozik. Ennek a megoldásnak a legfőbb gyengéje, hogy a felek gyakran éppen eredeti álláspontjuk élét csorbítják odáig, ahol már alig vág. (Ilyesmire céloz Tokár Géza.) Márpedig mások is készen állnak, és mostanra tapasztalatokat, ismereteket is szereztek a magyar választókról. A másik, hogy a kompromisszumok egy része nyomásgyakorlással érhető el. A tömegpolitika szabályai szerint ebbe is bevonják a nyilvánosságot.

Mindkét előbbi egységesítő eljárásnál megjelenhetnek olyanok – a párton belül és azon kívül –, akik újabb szakítást szeretnének. Jól tudják, egy befelé veszekedő, marakodó párt képe gyengíti a belé fektetett választói bizalmat. Az eddigi tapasztalatok alapján az egyes táborok sajtója és publikáló támogatóik is nagy vehemenciával ugornának egymás torkának esetről esetre.

Ám elképzelhető egy harmadik megoldás: a nézetek és az álláspontok összehangolása. Látszólag nem éppen könnyű megoldás. Ám színvonalas munka révén az eredmény olyan álláspont, majd döntés, amelyik összekapcsolja a korábbi álláspontok előnyeit és megszabadul a gyengéiktől. A politikában többször is sikerrel alkalmazták. A legismertebb éppen az alapértékek, a modern politikai eszmeáramlatok kombinálása volt. Azaz a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus mindegyikét kombinálták mindegyik másikkal. De megjelent ez a közpolitika mindegyik területén úgy, hogy a másik erényeit a magukéhoz illesztik.

Nos, ennek az elképzelésnek a sikeres alkalmazása esetén mindegyik fél a saját sikereit villanthatná fel támogatói előtt, és nem azt kellene magyaráznia, miről kellett lemondania, illetve hol tudott kényszerrel, zsarolással elérni ezt-azt. Olyan álláspontok és döntések születhetnének, amelyekben mindegyik fél és támogatóik zöme is megtalálhatná önmagát.

Ám ehhez akarni kell az ilyen döntést, de nem elég akarni, képessé is kell válni rá! Mostanáig azonban nem ez jellemezte a szlovákiai magyar politikai életet. De az országosat sem.

Példaként lássuk a mostanáig legvitatottabb kérdést, amelyben össze kellene hangolni a felek álláspontjait: a szlovák politikához fűződő viszonyt. Az a kép, amelyet a pártszakadáskor megfestetettek, mára megfakult. Kiderült, nem az a dilemma, hogy az egyik fél politikai együttműködésre törekszik, a másik pedig erőt mutatva konfliktusokat szít, hanem az, hogy ki kivel akar együttműködni, kivel nem, valamint, ki kivel igyekszik összetűzni a szlovák térfélen. Van, aki a mostani és van, aki a korábbi kormány pártjaival, politikusaival.

Az eddigi két legjelentősebb stratégia azonban korábbi formájában is kevésnek bizonyult. A politikai együttműködés nem vezetett lényegi változáshoz, az erővel való kényszerítéshez pedig nincsen elég erő. Ma immár torzulásaikkal együtt hatnak. Tehát azokkal is szembe kell nézni, nem csak elégtelenségükkel.

Nos, e stratégiák fő gyengéje nem alkalmazhatóságukban áll, nem is abban, hogy alkalmazni kell őket. Az érdekegyeztetés, valamint a nyomásgyakorlás a politika természetes eszközei. Ám együtt is kevesek akkor, ha az adott nemzet identitása a nemzeti konfliktus szükségszerűségén alapul. Ha a nemzet tagjainak nagy része úgy hiszi, a szomszédjához, sőt potenciálisan bármelyik nemzethez fűződő viszonyát elsősorban konfliktusaik sikeres megküzdése mozgatja, akkor ez a hit bárminemű igyekezetet korlátok közé zár. A korlát az adott nemzet vezetőinek félelmeiből, erejéből és pillanatnyi érdekeiből tevődik össze. Ebbe pedig a bizalmon és a nemzeti összekapcsolódáson alapuló szlovák–magyar viszony nem fér bele. Így a kisebbségi magyarok nemzeti egyenlősége és szabadsága sem. Engedménynek tartott kisebb lazítások időnként lehetségesek, de a lényegi változtatás megengedhetetlen.

Ha pedig az újonnan egyesült magyar párt nem lesz képes irányt mutatni ennek a csapdahelyzetnek a feloldására, akkor rövid idő múlva a belé vetett remény is fogyatkozni kezd. Aligha nehéz elképzelni, hogy egyik következménye a párton belül ismét kirobbanó ellenségeskedés lesz. A felek megint egymás fejére olvassák a másik stratégiájának gyengéit, torzulásaikkal fűszerezve és a propaganda szabályai szerint erősen eltúlozva, miközben a maguké is kudarcos. Érdemi választ a sajátjukat érő kritikára sem képesek adni.

A magyar politikai reprezentáció előtt álló kérdés ma az, hogy akar-e és képes-e változtatni ezen az állapoton. Tovább tudja-e fejleszteni azokat az eszközöket, amelyeket eddig használt, és ki tudja-e őket egészíteni a huszonegyedik század feltételeiből indító újakkal?

A szerkezet

A felek jelenlegi vitáinak alighanem a legfontosabb területe az új párt szerkezete. Látszólag az a kérdés, kinek mekkora teret enged a szerkezet. Ám csak látszólag. A kérdésnek úgy kellene hangoznia, hogy melyek azok a szervezeti keretek, amelyek a leghatékonyabbá tudnák tenni az adott csoportot. Méghozzá oly módon, ahogy az a párt egésze számára is hasznos. Nem másképpen. Ám ehhez olyan teljesítményt kellene nyújtaniuk, amellyel potenciális támogatóik minél nagyobb körét tudnák maguk mellé állítani. Maguk és persze pártjuk egésze mellé. Ehhez meg kell tartaniuk korábbi önállóságuk olyan részét, amelyikkel ez lehetséges. A platformok rendje alkalmas szervezeti forma lehet, ha sikerül jó választ találni az előbbi két kérdésre. Az első az egyes platformok hatásköreinek és a párt egységének az összehangolása. Ha ugyanis az egyes platformok közt rendszeressé válnak az összetűzések, akkor az a párt működőképességére és a népszerűségére is súlyos hatással volna. A másik a teljesítményük. Anélkül mit sem segít a szerkezet.  

A hatalom

A párton belül megszerezhető hatalom annyit ér, amennyit az elmúlt évtizedben egymástól eltávolított magyar választói csoportok elfogadnak. Őket ugyanis darabokra szakították a sikertelenség révén kialakult új politikusi függési viszonyok. Más-más a viszonyuk az egyes szlovák politikai erőkhöz, valamint eltérő az álláspontjuk a magyarországi politikai élet vitáinak kérdéseiben. A különböző érdekek és nézetek mostani szövevénye alighanem az egyesülésbe is elkísér több politikust és szervezeteiket. Ami pedig fenntartja a kísértést, hogy megpróbálkozzanak az egész párt feletti dominancia megszerzésével, ha pedig nem sikerül, akkor is erővel szerezzenek érvényt érdekeiknek. Csakhogy így ahhoz a döntésmódhoz térnének vissza, amelyik már hozzájárult a magyar politikai képviselet feldarabolódásához. Programbeli és személyes okok úgyszintén közrejátszottak benne, de a döntés módja nemkülönben.
Tehát olyan programra, vezetőkre és a kollektív döntéshozatal olyan módjára volna szükség, amelyek nemcsak összeérnek, hanem a huszonegyedik század elejének lehetőségeire építve össze is fonódnak. Olyan személyekre, akik betartják e rend írott és íratlan szabályait, valamint olyan szabályokra, amelyek a politikai siker korábbinál jobb feltételeit kínálják nekik. És persze olyan programra, amelyik céljai, eszközrendszere és megoldásai a korábbiakat messze felülmúlja mind kidolgozottságában, mind konkrét javaslataiban, mind pedig stratégiájában. Ám elsősorban korszerűségében.

A mostani egyesülésnek még a régi viszonyrendszer adja a szabályait. Tehát az együttműködés korábbi konfliktusos módjai, a dominancia álma, valamint a nyomásgyakorlás legkülönfélébb praktikái. Általa pedig még a legfontosabb kérdéseket is belengi a bizalmatlanság sűrű levegője. A mostani közeledés elsősorban nem célok és programok, hanem a parlamentből való kihullás kényszere köré szerveződik. A felek, ha nem is kizárólag, de főként amiatt tárgyalnak pártjaik egyesítéséről, mert immár semelyikük sem lehet biztos benne, hogy maga képes lenne a parlamentbe jutási küszöb átugrására, és azt is tudják, hogy ehhez mindegyik számottevő politikai erőre szükség van. Ez a szempont azonban az értékrendi összefogás lehető legkisebb minimuma.

A felek ez ideig az együttműködés egyetlen értékelhető formájáig jutottak el. Közösen léptek fel néhány olyan konkrét ügyben, amelyikben az általuk delegált szakértők és bizonyára politikusok is meg tudtak egyezni. Számottevő előrelépés ez, ám az összetartozás meggyőződésének megszületéséhez kevés. Ahhoz a jövő közös képe kellene, olyan jövőé, amelyikben mind a választópolgárok, mind a politikusok egyes csoportjai el tudják képzelni magukat, és amelyiket egymással együtt képzelnek el.  
Ma nem éppen ilyen a helyzet. Továbbra is vannak, akik ellenzik a további közeledést. Az eddig nyilvánosságra került álláspontjaik az alábbiak:

1. Az MKP-nak továbbra is arra kell törekednie, hogy fokozatosan felszámolja a többieket. Az egyesülés lehetőséget kínál rá, idővel a platformokat meg lehet szüntetni.

A Híd egyes politikusai az egységes pártot csak túlélésre használnák. Valós céljuk a maguk gazdasági és egyéb érdekeinek érvényesítése. Ezért nem szabadna közösködni velük.

A Magyar Közösségi Összefogás pedig olyan szervezet, amelyik csak egy szűk csoport politikai karrierjét szolgálja. Csak annyit szabad adni nekik a közösből, hogy tényleges befolyáshoz ne juthassanak.

2. A Híd számára az MKP szövetsége eddigi kapcsolatainak feladását jelentené. Korábbi kormányzati kapcsolatait elveszítené a párt, és egyes politikusai még inkább kitennék magukat annak a veszélynek, amit a mostani kormány jelent számukra.

A Hídnak inkább egy szlovák párttal kellene szövetkeznie, mivel az egyesült magyar pártban a magyarországi hatalmi küzdelmek kérdésében a magyar kormány oldalára kerül. (Beke Zsolt)

3. Az Összefogás egyes képviselői szerint a Híd közösködése a korábbi kormány pártjaival a múlt továbbéltetését jelenti. A párt az összefogásért alakult, de a kudarcos szlovákiai magyar politika megfiatalításáért is. Ez pedig mind a Híd, mind az MKP idősebb politikusait érintheti.

4. Az MKP és Híd önkormányzati politikusainak egyes csoportjai nem akarnak megegyezni a másikkal, eddigi helyi konkurenseikkel. Szembenállásukat nemcsak a pártjaik korábbi konfliktusa, hanem a helyi vetélkedés is okozza. A helyi politikai közösségek pluralizmusa is természetes, ezért mindenképpen a felszínre fog törni. Akár független képviselők, vagy más pártok formájában. A függetlenek száma amúgy is folyamatosan nő az egész országban.

Az egyesült magyar pártnak ajánlatos megoldást találnia a helyi többszínűségre mindenütt, ahol nem veszélyezteti a magyar politikai képviseletet. Többféle megoldás lehetséges. Annyi persze már most leszögezhető, hogy a parlamentbe jutás, valamint a kormányzati részvétel az önkormányzatok lehetőségeit is megnöveli.

Az egyesülés folyamatában az összes felmerülő problémát meg kell válaszolniuk a feleknek. Az eddigi felvetések többségére (de nem mindegyikére) lehetséges az olyan megoldás, amelyik a felek álláspontjait oly módon kapcsolná össze, hogy az előnyeik domborodjanak ki. Persze erős politikai szándék és szakértelem kell hozzá.

Világos hát, hogy a lehetséges konfliktusok köre számos. Megelőzésük, oldásuk főként a politikai vezetők és pártjuk tagjainak a kezében van. De a közélet szerepe is jelentős lehet, ha valóban szán ilyet magának. Politikai közösségünket együtt alkotjuk.  

A program

Ahol a nem a párton belüli hatalom a mindent maga alá gyűrő, uralkodó szervezőelv, ott elsősorban a párt programjára épül a szervezet. Ezt előre kell bocsátanunk.

A pártprogram tekintetében az egyesülő felek egyetértésének minimális alapja az úgynevezett kisebbségi minimum lehet. Valamint persze azok a szakpolitikák, amelyeket a társadalom mostani életének egyes területeiről dolgoznak ki a szakemberek. (Tokár Géza)
Ám nemcsak ezek. Mivel kevesek immár. A magyarkérdésben lényegi változás ugyanis akkor érhető el, ha megváltozik Szlovákia nemzeti értékrendje. Csakhogy ehhez a korábbi módszerek egyike-másika kevés, sőt kombinált alkalmazásuk sem elég. Az állam alapjait érintő változások keresztülvitele a történelem során csak egy esetben vált megvalósíthatóvá és stabilan fenntarthatóvá: ha nemcsak az intézmények, a szerkezet s benne a jogszabályok, hanem a velük kapcsolatos értékrend is megváltozott. A politika tömegpolitikává válása óta pedig ezen nemcsak a vezetőréteg, hanem a nép értékrendjének a megváltozása is elérendő, hiszen a modern politikai közösséget együtt alkotják. Nos, az előbbiekből következik, hogy esetünkben a szlovák közvélemény jelentős részénél a magyar kérdéshez fűződő alapértékeknek kellene átalakulniuk ahhoz, hogy lényegi változás történhessen.

Ám korunk több mindent kínál. Az érdekek még sohasem értek össze annyira, mind most. A többnemzetiségű állam elméletének kidolgozottsága és működtetésének gyakorlata minden korábbinál magasabb szintre ért. Továbbá, immár több régebbi nemzeti ellenség baráttá és szövetségessé válásának is vannak átvehető példái.

Ezekből lehet meríteni, sőt még többől. Persze nem zárható ki, hogy megint kedvezőtlen irányba fordul a történelem. Ámde azt sem, hogy kedvezőbe. Ha a mostani állapot hosszabb ideig fennmarad, akkor a közeledés lehetősége is tovább él. A lehetősége! A kommunikáció huszonegyedik századi fejlődése, a vámhatárok eltűnése, a szabad mozgás sosem volt eszközöket ad azok kezébe, akik új lapot kívánnak nyitni a két nemzet párbeszédének történetében. Ugyanis már nem korlátozhatnák kevesek vitáira, hanem össze lehet kapcsolni a két nyilvánosságot. Ám ehhez erős szándék kell! Politikai is!  

A pártszakadás során megfogalmazott egyik érv úgy hangzott, hogy egy szlovákokat és magyarokat egyaránt tömörítő párt mindenkinek jó, hiszen általa elérhetővé válik egy olyan választási eredmény, amelyik gyökeresen fordulatot hoz magyarok és szlovákok kapcsolatában. A régebbi másik pedig olyan egységes szervezetet ígért, amelyik fegyelmezettséggel hatékonyan lép fel minden fontosnak ítélt kérdésben. Nos, a magyarok helyzetének lényegi megváltoztatásáig egyiket sem sikerült elvinni. Az egységes magyar párt várt hatékonysága alapvető változásokat nem hozott. A magyar–szlovák párt pedig úgyszintén leragadt az érdekérvényesítés addigi módjánál. Szlovák része a szlovák közvélemény értékrendjének megváltoztatásáért alig tett valamit. (Tóth Barnabás Felicián) A legfontosabb nemzetiségi konfliktusok kezelése legtöbbször megállt a róluk való hallgatásnál. A feszültség ezzel látszólag csökkent, ám a problémák többsége megmaradt. Különösképpen a legjelentősebbek.

A magyar politikai reprezentáció egyes csoportjainak kétségkívül voltak a magyarok életét befolyásoló eredményei, ám az alkotmányos változások közelébe sem értek. Az alkotmányos változásokat megalapozó közvélekedéssel pedig nemcsak nem jutottak semmire, hanem megváltoztatásáról eddig részletes programelképzelés sem született.

Az új párt programjának tehát többnek kell lennie az eddigieknél! Nemcsak célokat kell megfogalmaznia. Reményt is kell kínálnia! Reményt a szlovákiai magyarok sorsának lényegi változására. Arra, hogy nemzeti alávetettségük megszüntethető, és a magyar–szlovák viszony új történelmi fordulatot vehet. 1989 után ebben reménykedett a kisebbségbe szorult magyarok zöme. Bizonyára más-más módon képzelték, de a várt eredményt egyikük elképzelése sem hozta el. Most az új pártnak új reményt kell adnia, ez hozhatja vissza bizalmat iránta az elveszített választói szemében. (A választók fogyásáról lásd Gyurovszky László – Baki Attila 2020. kézirat)
Az álláspont, mely szerint a magyarok nemzetileg nem egyenrangúak, és ebből következően egyenjogúak sem lehetnek, továbbra is domináns nézet maradt. Az egyik, de csak az egyik következménye, hogy amint az emberekkel az ország legfőbb szervezőelvében – esetünkben a nemzeti elvben – megteremtett, egyenlőtlenség által vezérelten bánik az államhatalom, az mintaként másutt a többségi társadalommal való bánásmódba is átcsorog. Megváltoztatása ezért mindenkinek, a nemzeti többségnek is a javára válna.

Persze egynél több nyilvánosan védhető érv fogalmazható meg. Ám az argumentumokhoz politikai hatékonyság is kell. Hatékonnyá pedig csak akkor válhatnak a felek, ha ismét képesek lesznek a magyar választók egyesítésére, majd meg is tudják tartani mindegyik számottevő csoportjuk támogatását. A rendszerváltás korszakának faltörő közhangulatát nem lehet megismételni. De megépíthető és láthatóvá tehető egy új kapu. Le kellene hát nyomni a kilincset!

Öllös László