A közös indulás

Az MKP több vezetője, sajtója, támogatói folyamatosan hangoztatták, hogy a Hidat gazdasági érdekek hozták létre, és azok mozgatják. Továbbá olyan pártként jellemezték, amelyik megbízhatatlan, pillanatnyi érdekeinek megfelelően változtatja álláspontjait és szövetségeseit. A vele való összefogás így bukásra van ítélve éppen az olyan állhatatosságot igénylő kérdésben, mint a magyar kisebbség jogainak kivívása. 

A Híd rugalmatlan, alkalmazkodni képtelen szervezetnek mutatta be az MKP-t. Évekig szélsőséges pártként láttatta, amelyik elszakítaná a Hidat szlovák partnereitől, és elriasztaná tőle szlovák választóit. Nélkülük pedig nem volna képes megugorni a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt.

A Most-Híd szerint az MKP a magyar kormány meghosszabbított karja, így Szlovákiában elszigetelte magát. Izolációban pedig legfeljebb hangoskodni lehet, ám semmi nem érhető el. A két párt együttműködése őket is ide húzná. Az MKP-nak sokáig tartott, amíg kikeveredett ebből a hálóból. Ezt a regionális koalícióinak, az Igor Matovičtól felkínált választási összefogásnak, valamint a Híd növekvő szlovákiai elutasítottságának köszönhette.  

Az MKP-ban pedig többen olyan pártnak tartják a Most-Hidat, amelyiknek egyes vezető politikusai a szlovák kormány befolyásos köreitől függnek. Ezért a vele való összefogás több bizonytalanságot hordoz. Például a mostani közvélemény-kutatási eredmények azt mutatják, hogy a következő kormány alig pár fős parlamenti többségen múlna, így ha néhányan tábort váltanak, más kormány alakulhat.

A válság

A mostani helyzet egy régóta húzódó, mélyülő válság megjelenése. 1989 után két stratégiát alkotott a magyar kisebbség. Az egyik abban állt, hogy a magyaroknak aktívan be kell kapcsolódniuk az ország demokratizálásába. Alkotóan kell részt venniük a kommunista rendszert megdöntő forradalomban, majd szlovák demokratákkal összefogva tevőleges szerepet kell vállalniuk a demokratikus rend felépítésében. A folyamatba természetszerűen beilleszthetők a magyarok sajátos jogai és egyéb elvárásai, hiszen egyébként a demokrácia is ingatag marad.

A másik stratégia lényege abban állt, hogy a magyarok sajátos jogait és egyéb fontos céljainak elérését ki lehet kényszeríteni. Ha központilag irányított rendbe szervezik őket, akkor otthoni nyomásuk összekapcsolva Magyarország segítségével valamint az Európában fejlődésnek induló nemzeti kisebbségi joganyaggal bármelyik szlovák kormányból ki tudja préselni azt, amire a magyaroknak szükségük van.

Ám sem az egyik, sem a másik, sem pedig a kettő kombinációja nem hozott áttörést. Kisebb-nagyobb eredményeket elértek ugyan, hol az egyik, hol a másik stratégia eszközeivel, ám a magyarok megmaradásának alapvető kérdéseiben lényegi változás nem történt.  

Az elmaradt eredmények pedig torzítani kezdték a szlovákiai magyarok politikai értékrendjét és képviseletét. Sikereket olyan politikusai tudtak felmutatni, akik nem a magyarok megmaradásának alapkérdéseire összpontosították az erejüket, hanem olyan területekre, amelyek illeszkedtek a szlovák nemzetállam aktuális működési elveihez. Gazdasági érdekeket érvényesítettek, adminisztratív ügyeket intéztek, a kormány és a közigazgatás egyes pozícióit foglalták el, kulturális támogatásokat felügyeltek stb. Sőt, az elsőrendű szempontok közül idővel a demokráciaépítés is kikerült.

A másik felfogásban pedig egyeseknél megjelent a szélsőjobboldal eszmeisége. Ez az irányzat nem abban látja a hibát, hogy a NATO-ban és az Európai Unióban nem létezhet olyan fenyegetés, amelyiktől jobban tart a szlovák fél, mint a feltételezéstől, hogy a magyarok az ország egységét és integritását veszélyeztetik. Hanem a hibát a még nagyobb központosítás elmaradásában látja.  

Csakhogy sem az eredeti stratégiák, sem pedig torzulásaik nem változtattak lényegileg a magyarok nemzeti alárendeltségén. Nem változtatták meg az ország vezetésének államfelfogását, és ami a legfontosabb, nem alakították át a szlovákok magyarságképét. A magyarlakta régiók elmaradottsága nem fordult át, a kormányzás idején megszerzett pozícióik inogni kezdtek, amint a magyar képviselet kikerült a végrehajtó hatalomból. Olyan átfogó kisebbségi törvényre már nem futotta, amelyik ellenzéki helyzetben is szavatolta volna döntő szavukat a saját ügyeikben. A nyelvi jogok terén kisebb javítások történtek ugyan, de a magyar továbbra is alárendelt szerepre van kárhoztatva. A magyarok szimbólumai sem kerültek be az ország szimbolikájába, ünnepein nem teszik tiszteletüket az állam legfőbb méltóságai. Kisebbségbe kényszerültek az ország közigazgatási egységeiben. Az alkotmányhoz pedig nyúlni sem lehetett, noha preambuluma másodrendű szerepbe tolja a nemzeti kisebbségeket, és a jogaikat taglaló szöveg erősen hiányos.

A magyarok persze fogyni kezdtek. A folyamat a szlovákiai magyar intézményrendszer egyre nagyobb részét érinti. Az iskolákat a negatív beiratkozási előrejelzésekben. Sőt, a gyengébbeket megszűnéssel fenyegeti. A sajtót olvasóik fogyásában. Különösen a fiatalabb újságírók gondolkodhatnak el, mit is fognak tenni 10–20 év múlva. A pártokat pedig választóik elfordulásában. 

A program

Nemcsak az a kérdés ma, hogy összefog-e a szétszakított szlovákiai magyar politikai képviselet, hanem hogy képes lesz-e a huszonegyedik század elejének körülményeire és lehetőségeire építő, sikert ígérő elképzeléssel előállni. Nem kommunikációs trükkökből összeállított „vízióval” (magyarítva: ábránd, jövőkép, látomás). Nem is csak taktikai elemekből összeragasztgatott, naponta változó manőverezgetéssel. De nem is álmokkal. Hanem igazi programmal. Olyannal, ami a siker valós esélyét kínálja, amelyik felemel és méltóságot ad, olyannal, amelyik túlmutat a puszta érdekérvényesítésen, így elkötelezett, ha kell, áldozatot vállaló személyeket is magához vonz.  

Egyébként egy új magyar parlamenti képviselet is csak a régi maradhat. Beleragad ugyanis a megörökölt ellentmondásba. Sem erővel, sem pedig politikai érdekegyeztetéssel nem lesz képes megállítani választói bázisának a fogyását. A folyamat pedig tovább erősíti torzulásait, hiszen értelmét veszíti el. A kommunikációs manőverekről, „image” képzésről, karizmáról ugyanis kiderül, hogy tartalmatlanok, vagy más tartalommal bírnak, mint amit a világnak mutatnak. (A tartalom fontosságát hangsúlyozta Mózes Szabolcs.)

Az új reprezentációnak arról kellene meggyőznie a magyarok zömét, hogy amit kínál, az nem a romlás folytatásának finomított változata, hanem valós esély. Csodát nem tesz, de esélyt ad. Ilyen helyzetben mozdulhat meg a magyar társadalom. A diákok, az értelmiség, a több száz társadalmi szervezet java része, a kulturális intézmények. És persze a vállalkozók, de nem csak egyes érdekcsoportjaik.

Csakhogy ehhez olyan lélek kell, ami túlmutat a mostani hatalmi harcon és a kilátástalanságon. Különben még az az érv is kevés lehet, hogy a magyaroknak nem lesz képviseletük a parlamentben. Egyre többen ugyanis a mostanit sem tekintik a sajátjuknak. Egy pillantást vetve az elmúlt évek választásaira kivehető, hogy a bizalmukat veszítettek száma folyamatosan nő. (Tokár Géza) Az így gondolkodók a képviselet megszűnését csak a képviselők előjogainak megszűnéseként látják. A saját helyzetüket így is, úgy is rossznak tartják. Őket aligha lehet pusztán a közös választási indulással meggyőzni. Főleg, ha még azt is hosszas veszekedéssel, erőszakos nyomásgyakorlással, a másik fél átverésének, felszámolásának lehetőségét megtartva próbálják összekalapálni.

Még többen gondolnák, hogy ezek a politikusok elsősorban és másodsorban is magukkal törődnek. A nép érdemi képviselete számukra sokadrangú. Egyébként is sokan vannak ezen a véleményen, és egy elnyújtott huzakodás csak tovább növelné a számukat.

A megegyezésnek tehát gyorsnak, látványosak kellene lennie! Ám a kedvüket veszítettek jelentős részét ez még nem tudná az urnákhoz csalni. Ahhoz a feleknek hitelesen kellene demonstrálniuk, hogy képesek kivezetni a szlovákiai magyarokat az elmúlt három évtized stratégiáinak alapellentmondásából.

Többen generációváltást követeltek az elmúlt vitában. (Például Tárnok Balázs.) Azok, akik a mostani áldatlan helyzetet előidézték, adjanak teret a fiataloknak. A követelésnek van valóságmagja, ám a generációváltás sem feltétlenül elegendő. Politikájuk tartalomváltása nélkül ugyanis aligha hoz áttörő eredményeket. Feltételezhető, hogy a régiek kevésbé képesek erre, mint az újak, ám semmi sem garantálja, hogy az újak pusztán koruknál fogva megoldást tudnak találni a szorító csapdahelyzetre.  A lényeg: a korábbi stratégiák gyengéit és torzulásait a nevükön nevező és a megoldásukat kínáló programot semmi sem helyettesítheti.

A megállapodás keretei

Egyébként a választási megállapodás formális keretei adottak. Az egyik a pártok választási koalíciója. Így mindegyik koalíciós partner parlamenti párttá válik, megkapja a szavazatokért járó pénzösszeget, ez a jövőbeni működéséhez óhatatlanul szükséges. Követőinek bemutathatja saját erényeit, olyanokat is az urnákhoz csalva, akiknek a másik fél elfogadhatatlan. Ebben az esetben ugyan 7 százalékos a parlamentbe jutási küszöb, ám ez jó programmal és kampánnyal megugorható. Sőt, Gyurovszky László a Fórum Társadalomtudományi Szemle idei 2. számában megjelent dolgozatában azt állítja, hogy a szlovákiai magyarokban számukat tekintve ma is benne van egy 9-10 százalékos eredmény lehetősége.

A másik egy közös választási párt alapítása. A parlamentbe jutás küszöbe így csak 5 százalék. A felek egy közös pártot alapítanak, az kerül a parlamentbe, annak minden jogával. A szavazatokért járó pénzösszeget is a választási párt kapja, ám a felek egyenlően eloszthatják. Ha számolunk, világos: a választási párt megalapítására majd megismertetésére még van idő, ha az egyik fél nem arra játszik, hogy időhúzással ellehetetlenítse.

Fontos leszögezni, az, hogy ha a felek az egyik nagy párt, azaz a Híd vagy az MKP választási listájára mennének fel, az nem jelent sem közös listát sem valós megegyezést. Ez a lista nem közös, hanem a listát adó párté.  Csak ő jut formálisan a parlamentbe. Így a listát adó párt a választás előtt a többiek jelöltjeit le is veheti a saját választási listájáról. Valamint pénzügyileg is kisemmizheti a másikat. (Erre már példa is volt.) Azaz ajánlata a valóságban halálos ölelés. Eközben kifelé azt kommunikálja, hogy ő megtette a megegyezési ajánlatát, azzal számolva, hogy a választók nem értik a helyzetet. A valóságban pedig a másik párt alapos meggyengítésének, esetleg felszámolásának a lehetőségét akarja megteremteni. A trükk bizonyára kemény vitához vezet – egyébként joggal –, ami tovább gyengíti a polgárok részvételi hajlandóságát.

Továbbá az a megállapítás is helyes, hogy a másik párt választóinak tekintélyes része aligha volna hajlandó az eddigi ellenfél pártlistájára szavazni. (Gál Zsolt) A saját pártlista megnyitása ezért a választók számát csökkentené, az elérhető eredményt rontaná, amivel a képviseletet a lehetségeshez képest gyengítené.

Ennél még az az ajánlat is jobb, hogy a két nagytól nem függő Magyar Fórum változzon választási párttá. Először persze jelentős átalakításon kellene átesnie, de az gyorsan kivitelezhető.  

A mostani helyzet más, mint a korábbiak. A másik felet már nem lehet hatékonyan agyonkommunikálni. Sarokba sem lehet szorítani, hiszen a felek egyike sem képes egyedül átugorni a választási küszöböt.

A korrekt koalíciókötés egyik fontos elvévé kell válnia, hogy a felek lemondanak bármiféle leszámolásról. Abba kell hagyni az évek óta ismétlődő karaktergyilkossági kísérleteket, éppen a legszínvonalasabb ellenvéleményt megfogalmazókkal, a legjelentősebb politikai teljesítményt nyújtókkal szemben. Új korszakot kell nyitni, amelyikben minden kreatív képességre szükség lesz. A másik alternatíva az a közhangulat, amely elönti a magyarokat, ha képviselete az Európai Parlament után a szlovákiaiból is kihull. Senki se áltassa magát, ha nem lesz változás. Nyolc hónap a világ.

A bizalom és a program

A felek minimális célként arra törekedhetnek, hogy a megroppant választói bizalom legalább egy részét helyreállítsák. Ehhez azonban látványosan és hihetően demonstrálniuk kellene tényleges együttműködési hajlandóságukat és képességüket. Maximális célként pedig ennek az évszázadnak a körülményiből kiinduló, a korábban még nem volt lehetőségeket számba vevő részletes program megalkotását tűzhetik ki maguk elé. Le kell szögeznünk: a 21. század kínál új lehetőségeket!
Persze, világunkban bármi kommunikációs szlogenné tehető, akár az előbbi gondolat is. Tartalommal azonban így nem tölthető meg. Nem árt hát átgondolni, hány hasonló kommunikációs szlogent nyomott le a magyar kisebbség torkán a szlovákiai magyar reprezentáció egyik-másik csoportja az elmúlt időszakban. Éppen ez az egyik oka a növekvő bizalomvesztésnek. A régi eszközökkel pedig aligha lehet meggyőzni az elfordulókat.

Bizonyára többféle ígéret hangzik majd el különféle személyektől az előttünk álló választási időszakban. Szlovákia választási rendszere a preferenciaszavazatok intézményével a polgárokra bízza annak eldöntését, hogy ki kerüljön a parlamentbe. (Csonka Ákos) A választási koalíció listája tehát valóban belső választást jelentene. Ám éppen ezzel kapna mindenki esélyt! Csakhogy eddig is megvolt erre a lehetőség. De a küzdők közül néhány vezető (fontos leszögezni, hogy nem mindenki) inkább a másik fél politikai megsemmisítésével próbálkozott. Ma az a kérdés, vajon a másik párt kiszorítása-e az elsődleges, a szlovákiai magyarok képviseleténél előbbre valóbb, sőt még a saját képviselőjelöltjeik törvényhozásba juttatásánál is fontosabb cél, vagy fordítva.

Bizalomra volna most szükség! Olyanokét kellene megszerezni, pontosabban visszaszerezni, akikét elveszítették. Ez pedig különösen nehéz. Új program kell az új bizalomhoz. Több új képviselőjelölt, valamint egyenlőségen alapuló gyors, látványos megegyezés is, ám mindenekelőtt igazi esélyt kínáló alapos koncepció, ami kiutat mutat az eddigi stratégiák és torzulásaik gyengéiből, és amit ezért valóban képviselni lehet.

 
Öllös László

(A teljes szöveg a Fórum Társadalomtudományi Szemle idei 3. számában jelenik meg.)