Még mindig táncol, ha hívják

Minden elmondható róla, ami egy kivételes tehetségű balerinának sajátja. Rendkívüli muzikalitás, színészi erő, koreográfusi véna. Uhrik Dóra a legendás Pécsi Balett szólistája volt, később balettmestere lett, majd a Pécsi Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium táncművészeti igazgatóhelyettese.

Mindent megkapott, amit szólistaként megkaphatott. Főszerepek hosszú sorát, Liszt Ferenc-, Kossuth- és életműdíjat, érdemes művész címet, de bármilyen nagy szakmai elismerésben részesült, egyetlen percig sem ült a babérjain. Annál sokkal nyughatatlanabb és kíváncsibb természet. Műfaji korlátokat sem ismer. Musicalek, prózai művek, filmszerepek bátor bekebelezője. Spiró György Csirkefejének Vénasszonyát, Göncz Árpád Magyar Médeáját, Csokonai Karnyónéját ugyanazzal a belső erővel, átlényegüléssel mutatta meg, mint bármelyik táncszínpadi nőalakját. És akárhány évet számol is össze, teste-lelke ma is energiával teli, ez sodorja újabb és újabb színészi feladatok felé, de még táncol is, ha korának megfelelő szereppel bízzák meg. Mint pár évvel ezelőtt a k.Rushban Frenák Pál, vagy legutóbb Bozsik Yvette A hattyúk tava új feldolgozásában.

Válogatásra jött Pécsről Budapestre. Nekem ez nagyon rokonszenves. Ahelyett, hogy otthon kötögetne, vagy akár tenne-venne, jön és beül a sor végére. Mi hajtja ennyire?

Iszonyatosan kíváncsi vagyok. Ilyen a természetem. Van is ennek sok pozitív hozadéka. Ez visz előre. Ez tart életben. Ha bármit hallok, s netán kétségeim vannak felőle, azonnal utánanézek a neten. Mindent tudni szeretnék. Azonnal és pontosan. Az évek múlásával akár tompulhatna is bennem ez a fajta vágy, de nem! Egyre több információra van szükségem. Nem zárkózom be. Ellenkezőleg. Nyitott vagyok. Minden résen belesek. Maja Pliszeckaja is sokáig táncolt. Már a hetvenen is túl volt, de még mindig a legcsodálatosabb haldokló hattyút hozta. Én is táncolok még, ha hívnak. Bozsik Yvette a herceg anyját bízta rám A hattyúk tavában.

Mennyire vette igénybe a szerep?

Fizikálisan bírtam. Pali, a férjem, Lovas Pál kapta a varázsló szerepét. Mindkettőnket olyan méltósággal mozgatott a koreográfia, hogy remekül tudtunk kijönni belőle. Yvette rendkívül jól kezeli a karaktereket. Saját korunknak, tudásunknak megfelelő lépéskombinációkat kellett megcsinálnunk. Csavaros lett a történet. A gonosz varázsló volt a régi szerelmem, és a herceg volt a közös gyerekünk. Színészi feladat is volt mindkettőnk számára. Fiatal táncosok vettek körül bennünket, de Yvette koreográfiáját végig testhezállónak éreztük.

Mennyit enged a test, ha már kisebb fordulatszámra állt?

Nem, azt már nem tudja végrehajtani, amit régen. Nagy vonalakban sok mindent képes vagyok megmutatni még most is, de a tüdő már közbeszól olykor. Pliszeckaja is azért volt olyan csodálatos haldokló hattyú, mert az egészet rá találták ki. Lehet, hogy azt még én is el tudnám táncolni. Sem forgás, sem ugrás nincs a koreográfiában. Semmi olyan fizikai megpróbáltatás, amire csak egy fiatal test képes. Persze az egész spiccen volt. Láttam múltkor egy hatvannégy éves táncosnő utolsó fellépését. Tüllruhában végigszaladt a színpadon, aztán beállt egy pózba, majd felemelték és lerakták. Ennyi volt. Egy képzett test nem felejt. Örökre megjegyez minden mozdulatot. Hogy már nem tud dupla Lutzot ugrani vagy spiccen piruettezni, attól még gyönyörűen táncolhat. Frenák Pálnál sem kellett lábakat dobálni, pörögni a k.Rushban. Nem kellett meggyötörnöm sem a szívemet, sem a tüdőmet. A személyiségem kellett a darabhoz. Azt kellett megmutatnom. De ugyanennyire fontos az is, hogy ha egy hatvanas néző idősebb táncost lát a színpadon, akkor azt mondja, Atyaúristen, érdemes élni!

Elvégre hatvan után is van élet.

Van. Csak rosszul éljük.

Ilyen alkattal, ennyi energiával persze minden könnyebb.

Nagyon kemény szakma ez, de legalább formában tart. És életben.

Erős önkontrollal étkezik?

Igen. Még ma is. A reggeli a legfontosabb. Vacsorázni csak a férfiak szoktak. Pali például nem reggelizik, este viszont eszik. Gyerekkoromban százhetvenkét centi voltam, senki nem volt ilyen magas a Balettintézetben. Tizennégy évesen minden sorból kilógtam, mert a többiek százötven centi magasak voltak. Egy balerina, ugye, legyen kicsi, legyen könnyű, legyen könnyen felemelhető. Én meg ott lógtam a hosszú lábaimmal, ötvenöt kilómmal. A klasszikus balett tele van emeléssel. Nem lehet egy férfitáncost arra kényszeríteni, hogy hatvankilós nőt emelgessen. Egy nagy variáció után ott fulladozna a nyílt színen. Ha felvenné a vállára, megszakadna a gerince. Én is folyamatosan arra vigyáztam, hogy ne lépjem túl a megengedett súlyt. Fogytam, ha kellett. Igazából nem is nagyon szerettem enni. Finnyás voltam. Reggelire most gyümölcsöt eszem, aztán ebédelek, majd öt körül találok valami nyamit, de utána már egy falat sem kell. Az ebéd is fél adag. De lehet szinte bármi. Az a lényeg, hogy ne legyen sok. Főzök. Aki olyan, mint én, hogy imád főzni, az megússza a zabálást. A főzésben kiteljesedik. Örül, hogy valami finomat készít, és elég neki annyi, amennyit megkóstol.

Soha nem zavarta mindaz, amit a táncospálya elvárt öntől? A drákói önfegyelemre épülő életmód?

Sosem. Rendmániás vagyok, ami szörnyű tulajdonság. És irtó kritikus, amivel tönkreteszem a környezetemet. Hogy önkritikus is vagyok, az senkit nem érdekel. Nagyon tudom a hibáimat, de az sem ment fel a hibák alól. Nem teszek semmit azért, hogy ne kövessem el újra ugyanazt a vétséget. Például rögtön bököm a megjegyzéseket.

Színész fiában, Kamarás Ivánban mennyire ismeri fel magát?

Semennyire. Egyvalamiben hasonlítunk. Iszonyatosan izgulósak, gátlásosak vagyunk mindketten.

Ilyen gazdag pályával, ennyiféle szereppel a háta mögött még mindig kevés az önbizalma?

Csak a tehetségtelenek nem izgulnak. Nekik ugyanis nincs vesztenivalójuk. Iván is képes halálra izgulni magát. Az én pályámon később jött a nagy fordulat. Nem is tudom, hány éves voltam, amikor az első prózai szerepet kaptam. De amikor a Balettintézetből leszerződtünk a pécsi színházba, rögtön az első évben minden anyám kínjába beállítottak bennünket. Makk, nyak, hullott ránk a sok aprócska szerep. Aztán jött Göncz Árpád Magyar Médeája. Melodráma. Egy óra húsz perc egyedül a színpadon.

Legutóbb mi volt?

Prózában? A Picasso kalandjai. Abszurd játék. Ezer alakban ott voltam. Nagyon jól sikerült. Tündérként szerepeltem a Szentivánéji álomban, a három Isten egyike lehettem a Szecsuáni jólélekben. A Kripliben én voltam az egyik öregasszony. Azt is nagyon élveztem. Nem is kellett magam nagyon átváltoztatni. Volt olyan hónap, hogy húsz este játszottam.

Film is volt nemrég, méghozzá amerikai. A Hat hét, hat tánc Julian Sandsszel a főszerepben. Az milyen emlék?

Rengeteget táncoltunk és sokfélét. Idős nők, fiatal férfiak. Jó volt.

És most ez a válogatás, amely felcsalta Budapestre?

Reklámfilm. Mindig megtalál valami. Most például, hogy a koromnál fogva közalkalmazott lettem, nem taníthatok. Ez nagyon fáj. De legalább alkalmanként kurzusokat tarthatok fiatal táncosoknak. Bemegyek a színházba, és ott vannak a régi növendékeim. A gyerekeim. A Magyar Táncművészeti Főiskola Pécsre helyezi ki a modern táncos-képzést. Abba nyilván beleforgok majd. Szeretem, ha lefoglalnak a teendők. Idén volt először két olyan hónapom, hogy nem volt mindennapos munkám. Szörnyen éreztem magam. Szerencsére a lányom szült nekem két kis unokát. Ikreket. Úgyhogy mentem akkor is, ha nem kellett a segítségem. Mert Anna is olyan, mint én. Szeret mindent egyedül csinálni.

Iván fia, Zalán bekerült az Erkel Színház idei nagy musicalprodukciójába, a Billy Elliotba.

Ötévesen már forgott, ugrott. Iván nem volt ilyen. Szóltam is neki, hogy vigye el a srácot a táncművészeti főiskola előkészítőjébe. Fel is vették elsőre. Már harmadéves. Nagyon jól táncol. Ültünk Ivánnal a Billy Elliot főpróbáján, egymásra néztünk, és könnyeztünk. Három generáció! Különös érzés volt. Ráadásul énekelni is tud a gyerek. Iván részéről ő a kisebbik unokám. Tizenhárom éves. A nagyobbik fia tizenöt lesz.

Nagyszívű, bölcs nagymama?

Nem kell rátelepedni a gyerekekre. Saját életük van. Mi csak kölcsönkapjuk őket. Nem a tulajdonaink.

Tudja már, mivel kezdi a 2017-es évet?

Lesz új prózai szerep. Már megsúgták.

S ha nem lenne?

Jézusom! Az ülés mint pozíció? Nem jó. Nem szeretem. Ha nincs dolgom, takarítok. Nem tudok lustálkodni.

Ki az a táncosnő, akit még ma is ámulattal néz?

Sylvie Guillem. Nincs nála csodálatosabb balerina. Egyszerűen fantasztikus. A klasszikus táncból úgy ment át a modernbe, hogy én még ilyet nem is láttam. És nincsenek kihagyásai. Folyamatosan táncol.

A két szülése után ön mennyi időt hagyott ki?

Ivánnál két hónap után, a lányomnál négy hónap után mentem vissza táncolni. Nem is voltak sérüléseim. Azok a kis kolléganőim viszont, akik egy évet hagytak ki szülés után, nem úszták meg térdszalagszakadás nélkül.

Iván most repült vissza Los Angelesbe. Hol ott forgat, hol itthon. Még mindig nehéz tudomásul venni, hogy vannak hónapok, amikor iszonyú távol vannak egymástól?

Mindennap beszélünk. Nagyon szoros kapcsolatban vagyunk. Nem is tudom, mi lesz vele, ha meghalok. Neki fogok a legjobban hiányozni. Nem is az anyaságom kell neki, hanem a szakmai megértés. Pedig ronda kritikusa vagyok. Közben megértő, szakmai tanácsadója is. Lehet bármilyen messze is tőlem, nem gondolok a kilométerekre. Naponta hallom a hangját. Mintha Pesten lenne. Csak egy kicsit odébb van. Túl az Óperencián.