Már másodszor száll ringbe az Oscar-díjért

Miloš Fikejz felvételeNem sokkal később Kuckók című filmjével is díjazott lett Sydneyben, legfrissebb munkájával, a Hanyatt-homlokkal (Horem pádem) azonban ismét az Oscar-jelölésért küzd.

Korábbi munkáitól eltérően, amelyek a távolabbi és a közelebbi múltban játszódnak, új filmjének cselekménye a mából merít. De őszinte, szeretetteli komédia ez is. Nincs benne nosztalgikus felhang, inkább megállapítás. Hogy „tessék, ilyenek vagyunk!” Milyen motívumok segítették a film létrejöttét?

Először is Prágába látogatott egy régi cseh barátom Los Angelesből. Elmesélt egy történetet, amely kötődött az emigrálásához. Annyira izgalmas volt és annyira fellelkesített, hogy sajátos töltetet adott az akkor készülő forgatókönyvünkhöz. Aztán megloptak egy prágai gyorsétteremben, és ez is elindított egy szálat a történetben. Egyszer pedig azt hittem, hogy megloptak, de kiderült, hogy tévedtem. Tehát ez a három dolog, a kinti barátom sztorija, meg az én két esetem fontos szerepet játszott a film megszületésében. Az élet tragikomikus elemei mindig nagy hatással vannak rám. Nyilván Shakespeare-t és Csehovot is ezek inspirálták. Tehát nem a szappanbuborékszerű, hanem az igazságtartamú humor.

Udvari forgatókönyvírója, Petr Jarchovský mivel indított?

Látott egy riportfilmet az embercsempészekről, s megmaradt benne egy epizód: a menekülő házaspár kiskorú gyermeke elveszett az úton. Pontosabban: ott felejtették egy autóban. Petr Jarchovskýt anynyira szíven ütötte a történet, hogy ez is az egyik kiindulópontja lett a miénknek. Új filmem ugyanis egyszerre szól a migrációról és az emigrációról, széteső és újra összeálló családokról, baráti kapcsolatokról, a világban zajló hatalmas mozgásról. Nem véletlen, hogy a történet legelején balkán fúvósok zenéjét hallja a néző egy cigányokból álló szerb zenekar előadásában.

A balkáni muzsikában mindig rengeteg a fájdalom, a keserűség, még azokat a dallamokat is szomorúság járja át, amelyek egyébként tüzesek és ropogósak.

A Hanyatt-homlok bemutatója óta nekem is sokan megjegyezték már, hogy ez a reménytelenség filmje. Szerintem a Kuckók sem egy megnyugtató film, az is szomorú hangokat üt meg, csak mivel az az időszak már rég mögöttünk van, nem fáj annyira. A Pupendo ugyanez az eset. Már azt is könnyebb szívvel vette tudomásul a néző. Pedig mindkét film szereplői rettenetes éveket élnek egy szörnyű rendszerben. Ezzel ellentétben, szerintem, a Hanyatt-homlokban ott a remény. Csehország itt már egy normális helynek tűnik, hiszen elmúltak a sötét évek, vége a diktatúrának, a kommunista uralomnak. A Hanyatt-homlok hősei már nem is panaszkodnak annyit a külső körülmények miatt. Korábban mindig volt kire mutogatniuk: a fasisztákra, az oroszokra, a kommunistákra... itt már mindenben csak magukat hibáztathatják.

Ez az első filmje, amely itt és most játszódik. Kollégáinak többsége inkább azt az utat járja, amelyről ön is csak most tért le: a közelmúlt eseményeiről beszélnek, mert a jelen mindig zavarosabbnak tűnik számukra, mint a múlt.

A következő filmem is a mában fog játszódni, ez már biztos. Tapasztalatból tudom: a nézők jobban szeretik a mai történeteket. És engem is érdekel a jelen, annak minden negatívumával. A kilencvenes évek elején sokkal gyorsabban változott a valóság. És nemcsak nálunk, Lengyelországban és Magyarországon is. A bolsevizmus idején nagy volt a mozdulatlanság. Úgy istenigazából semmi sem változott. A rendszerváltás óta tizenöt év telt el. Ez a tizenöt év elég hoszszú idő ahhoz, hogy az ember bizonyos kérdésekre tiszta, egyértelmű választ adhasson. A közönség pedig kíváncsi ezekre a válaszokra.

Tudja, kik a nézői? Van valamiféle áttekintése arról, hogy a moziba járó közönség melyik rétegét vonzzák a Hřebejk-filmek? Jiří Menzel ugyanis azért nem forgat már jó ideje, mert azt állítja, az ő hívei már nem járnak moziba.

Én úgy érzem, épp az ő nézőit örököltem. Hogy az én filmjeimre elsősorban azok járnak, akik korábban az ő munkáit szerették. Ezzel persze nem akarom kisajátítani őket, hiszen egy percig sem hiszem, hogy az én filmjeim ugyanazon a polcon sorakoznak, mint Menzel úr alkotásai, amelyeket én is rajongva néztem, s nézek mind a mai napig. Látom én jól a különbséget kettőnk között. Az ő stílusa annyira eredeti, hogy a világon nincs párja. Legfeljebb az emberek iránt érzett felelősségtudatunk és a humorunk hasonlít bizonyos fokig. Talán épp ez ad magyarázatot arra is, hogy akik többször megnézték az ő filmjeit, azok a Kuckókat vagy a Pupendót is képesek újra és újra megnézni. De jönnek már azok is, akik eddig nagy ritkán mentek moziba, és akkor is a legújabb Svěrák-filmre. Én itt nem látok generációs kérdést, hanem inkább egyfajta kényelmességi szempontot. Ma már sokkal nehezebb kimozdítani az embereket otthonról, és becsalogatni a moziba, mint régen. A televízió rengeteg csatornát kínál, a videotékák már a lakótelepeken is jelen vannak, és egyre többen vesznek DVD-készüléket, mert egy új film sem kerül annyiba, mint négy mozijegy a multiplexbe. A régi rendszerben, amikor a televízió a kommunista propagandát hirdette, valósággal menekültek az emberek a moziba. Filmeket akartak látni. A hatvanas évek végén ezért is hódított akkora tömegeket a cseh új hullám. Tehetséges rendezők kínálták tehetséges munkáikat. Aztán jöttek az amerikai filmek, ez lett a „szellemi kábítószer”. De Az én kis falum vagy a Sörgyári capriccio, hogy csak két Menzel-filmet említsek, nem veszett el a kínálat sűrűjében. A nézők a hamuban is megtalálják a gyémántot. Petr Šabach könyvei alapján nekünk is sikerült olyan filmeket létrehozni, amelyek családi kedvencek lettek. A Süvölvényéveket például először a kamaszok nézték meg, aztán ők küldték el a moziba a szüleiket. A Kuckókra már közösen ment a család, a Pupendo és most a Hanyatt-homlok már az unokák, a szülők és a nagyszülők filmje. Az intelligens humoron ugyanúgy szórakozik a tízéves gyerek, mint a az idős nagymama.

A Hanyatt-homlok forgatása előtt azt mondta: formáját tekintve olyan film lesz ez, mint a Tom Cruise főszereplésével készült Magnolia.

Szerkezetében hasonlít egy másik filmhez is. A Titkok és hazugságokhoz. Itt is több sors fonódik öszsze. Ezzel persze nem azt állítom, hogy ugyanolyan jó, mint a Titkok..., de remélem, hogy ugyanolyan élvezetes.

Ha már az amerikai film is szóba jött... Jan Svěrák a Kolja Oscar-díja után számtalan ajánlatot kapott Hollywoodból. Ön az Élet mindenáron kinti sikerét, Oscar-jelölését követően hány felkérést vett fontolóra?

Egyet sem. Nem mintha olyan sokan kerestek volna, mint Svěrákot. Az Élet mindenáron szép köröket futott Amerikában, de korántsem volt akkora kasszasiker, mint a Kolja. Az ilyen típusú filmek odaát is sokkal népszerűbbek, mint egy zsidófiút bújtató házaspár története. Nem is várhattam olyan komoly ajánlatokra, mint a Good Will Hunting volt Svěrák esetében. De jött azért szép számmal forgatókönyv nekem is, csak nem tudtam mit kezdeni velük. Engem egy hollywoodi kalandfilm egyáltalán nem érdekel, egy komolyabb anyaghoz pedig gyér az angoltudásom. Svěrák, hozzám képest, tökéletesen beszéli a nyelvet, mégsem vállalkozik kinti rendezésre. Ahhoz ugyanis, hogy egy számára izgalmas mai témához adja a nevét, hosszabb ideig kint kellene élnie, állítja. És igaza van. Šabach vagy Jarchovský történetét sem tudná hitelesen filmre vinni egy amerikai rendező. Az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-novellát európai rendezőknek is felkínálták, mégis mindenki visszautasította. Szívem szerint én Kusturicára bíztam volna, hiszen ő a nyelvet is érti, mivel itt tanult Prágában, és ismeri jól a cseh viszonyokat. De nem hiszem, hogy igent mondott volna a felkérésre. Engem azért sem vonz Amerika, mert én itt, Csehországban érzem jól magam, és azok a történetek foglalkoztatnak, amelyekhez lelkileg is közöm van. Megrendelésre amúgy sem tudnék dolgozni, nekem az jelent megnyugvást, elégedettséget s örömet, hogy az én sugallatomra született anyag általam nyeri el végső formáját, én készítem elő, én harcolom ki a pénzt rá, és legelső sorban mondanivalóm van vele.

Termékeny rendező. Alig pár hónappal a Pupendo bemutatója után már el is kezdte a Hanyatt-homlok forgatását. Nem tart hosszabb szünetet két film között.

Szeretem a folytonosságot. Az egyik munkából épp hogy kijövök, már megyek is a másikba. Bunuel és Bergman is így dolgoztak, ráadásul ők a forgatókönyvet is maguk írták. Kollégám, David Ondříček maga írja a forgatókönyvet, és mint producer a pénzt is maga gyűjti össze. Én könnyebb helyzetben vagyok. Nekem vagy Šabach, vagy Jarchovský írja meg a történetet, és producerem is van. Egyedül a forgatásra kell koncentrálnom. Van egy csapatom, amelyik remekül működik.

Bolek Polívka, Jaroslav Dušek, Miroslav Donutil, Eva Holubová, Petr Forman és Jiří Macháček mellett Václav Havel is szerepel a Hanyatt-homlokban. Őt mivel sikerült rábeszélnie, hogy játsszon el egy (epizód)szerepet?

Azzal, hogy önmagát játssza. Jan Tříska, aki szintén jelentős figurája a filmnek, vállalta, hogy közvetít kettőnk között. Az ő közbenjárására sikerült elérnem tehát, hogy Havel úr két órát töltött a stábbal. Kijött a forgatásra, odaállt elé a történetbeli két disszidens, ő pedig önmagát adta – mint köztársasági elnök. Számomra ugyanis ő maradt az ország első embere.

Két játékfilm között reklámot is forgat még. Legutóbb például egy finom joghurt köré szőtt szellemes kis történetet. Ennyire szereti ezt a zsánert?

Inkább a tejtermékeket. Reklámfilmet azért szeretek forgatni, mert az érte kapott összegből megvehetek magamnak olyan luxustárgyakat, amelyekről egyébként le kellene mondanom. A joghurtreklámért mellesleg ugyanannyit kaptam, mint az Élet mindenáronért. Az előbbit pár napig, az utóbbit jó pár hónapig forgattam.

Ha jól láttam a könyvet a felesége kezében, akkor...

... igen, most éppen krimit olvas. Csak úgy falja a detektívregényeket.

Nem áll fenn az a veszély, hogy önt is megfertőzi, és...

... krimit fogok forgatni? Aligha! Nem mintha lenézném ezt a műfajt, csak nincs hozzá kötődésem. Egyáltalán nem érdekel. Én még egyetlen Agatha Christie-könyvet sem olvastam.

A Hrabal-regény megfilmesítésének lehetősége már vagy két éve az ön kezében van. Hogyan döntött, ha döntött egyáltalán?

Most, hogy hosszú vívódás után visszaadtam a forgatókönyvet, már tudom: a „köszönöm, mégse!” nagyobb szemtelenséggel járt a részemről, mintha például Jiří Menzel helyett én forgattam volna le a filmet. Lemondani egy ilyen Hrabal-anyagról sokak szemében biztos, hogy őrültség. Én erre mégis azt mondom: Šabach elbeszélései közelebb állnak hozzám, és éppen ezért sokkal szabadabban dolgozom velük. Hrabaltól nem lehet annyira elrugaszkodni. A Pincér is rengeteg kötöttséggel jár. Annyira költői és helyenként olyan szürrealista képeket állít egymás mellé, hogy vannak jelenetek, amelyek szerintem egyszerűen filmre vihetetlenek. Kihagyni viszont szentségtörés lenne, hiszen a néző joggal kíváncsi rájuk. Az előbb azt mondtam, Kusturica meg tudna birkózni az anyaggal. Kérdés persze, megtalálná-e a kellő kulcsot hozzá. Ami ott van Menzel úr kezében. A legjobb Hrabal-filmeket ugyanis ő forgatta. Az Őfelsége pincére voltam azonban a legnehezebben adaptálható Hrabal-novella. Ugyanis olyan, mint egy vers. Ezért lesz majd irdatlan nehéz dolga annak, aki végül is igent mond rá. Hitchcock teóriája jutott most az eszembe, miszerint a Bűn és bűnhődést azért nem kell és nem is lehet filmre vinni, mert nincs mit hozzátenni. Az úgy tökéletes, ahogy van. Azt csak elrontani lehet. Szerintem az Őfelsége pincére voltam is pontosan ilyen alkotás. Ahhoz sincs mit hozzátenni.

Pár hónappal ezelőtt Budapesten járt, hogy találkozzon Koltai Lajossal. Látni akarta, hogyan készül a Sorstalanság.

Kertész Imre könyvét ugyan még nem olvastam, de már annyi sok jót hallottam róla, hogy kíváncsi voltam, miképpen lesz film egy Nobel-díjas regényből. Hogy milyen eszközökkel lehet filmre vinni egy ilyen nemes anyagot. Koltai Lajos zseniális operatőr, ismerem a filmjeit, elsőrendű rendezőkkel dolgozott, akiktől rengeteget tanult. Biztos, hogy nagyszerű alkotást hozott létre. Európai anyag amerikai precizitással. Csak erre tudok gondolni. Schlöndorff filmje, A bádogdob jutott most eszembe, amely Günter Grass regénye alapján készült. Vagy Forman Amadeusa, amelyet Peter Shaffer írt. Itt is, ott is a páratlan európai anyag és a tökéletesség amerikai módszere. Drukkolok Koltainak. Kellemes, rokonszenves ember benyomását keltette. Emlékezetes napot töltöttem a társaságában. Ez is úgy marad meg bennem, mint az a nap, amikor Woody Allent láttam forgatni New Yorkban.

Hol?

A 91. utcában. Ott állt melegítőben, műanyag táskával a kezében, én szerettem volna hallani egy-két instrukcióját, de nem jutott el hozzám semmi, mert olyan halkan beszélt. Rendkívül szabadnak láttam őt, ahogy a színészeit irányította. Odajött hozzá a felesége a gyerekekkel, mert ott laknak a szomszéd utcában... Woody Allen elment a gyerekekkel a közeli játszótérre, a felesége szóba elegyedett a stábtagokkal, az asszisztensek végezték a dolgukat... mintha egy nagy család életébe lestem volna be. De a nagy család alatt nem egy száztagú forgatócsoportot kell érteni. Lehettek vagy húszan. Meséltek a munkamódszeréről. Forgat, forgat, aztán megvágja a felvett anyagot, majd két-három hétig újraforgat bizonyos jeleneteket, változtat azon, amit korábban jónak érzett, majd ismét vágóasztalhoz ül, és napokkal később ott folytatja a forgatást, ahol a vágás előtt abbahagyta. Speciális módszer. ĺgy dolgozik egy élő legenda, akiről egy New York-i vendéglőben húsos szendvicset neveztek el. Megkóstoltam. Finom volt.

Ön hogy forgat? Nagyon másképp, mint Woody Allen?

Furcsán hangzik, tudom, amit most mondok: nem! Ezen én is elcsodálkoztam. Az én stábom is olyan, mintha egy nagy család lennénk. Nálam is mindenki pontosan tudja, mi a dolga. Ja, és még valamit Woody Allenről! Nagyon sok remek rendezőt ismerek a világban, de olyat, mint ő, egyet sem. Woody Allen ugyanis még sosem forgatott hülyeséget. Most mondjam azt, hogy szeretem? Nagyon szeretem!