Hídember, avagy a probléma áthidalása

Irina Latchina (Crescentia) és Eperjes Károly (Széchenyi István) A nemzeti kultúra fogalmával még csak elboldogulunk valahogy, valamennyien kellő áhítattal tiszteljük és becsüljük, mindannyian konszenzuálisan óvjuk, őrizzük és védjük, természetesen ösztönösen óvakodva a fogalom tartalmi meghatározásától, mert addig szent a béke, amíg pimaszul nem tolakszik elénk a nemzeti kultúra valamelyik konkrétabb megnyilvánulása, követelve, hogy foglalkozzunk vele és fejtsük ki bővebben, miről ismerszik meg nemzeti jellege. Itt van például a Nemzeti Színház, amely – amíg fizikai valóként nem létezett – klasszikus platóni ideaként a vizek fölött (vagy a szférák között) lebegve épp annyi tartalommal volt megtölthető, hogy maradéktalanul megfeleljen mindenféle nemes szándéknak, kifinomult ízlésnek és üdvös elképzelésnek. Ki-ki a Saját Képzeletbeli Nemzetit építgette magában, de miután a Duna folyó partján felállíttatott egy konkrét épület, hamarosan kiderült, hogy az idei parlamenti választásokig Magyarország élén álló kultúr- és egyéb politikusok által kiemelt támogatásra ítélt, „protokollárisan” nemzeti műintézmény kirajzolódó kontúrjai közé nem ártana némi kulturális, netán egyenesen színházi tartalmat is bevinni. Mitől lesz nemzeti a Nemzeti? És mitől lesz nemzetibb az ugyanazon ország ugyanazon fővárosában működő többi – rendszerint ugyancsak a magyar nyelvet beszélő színészeket foglalkoztató, a nemzeti és nemzetközi drámairodalom élő és halott, klasszikus és modern szerzőinek darabjait bemutató – színháznál? Nos, erről vélemények sokaságát lehet hallani, így persze várható, hogy az igazgatói poszt betöltésére – némi habozás után – kiírt pályázat keretében különböző, a vegyes műfajú tömegszínháztól az egy irányzathoz, esetleg egy karakteres rendezői személyiséghez kötődő ínyencszínházig, a tiszteletteljes hagyományőrzéstől a legmeghökkentőbb kísérletezésig terjedő skálát képviselő koncepciók csapnak össze. De előre borítékolható, hogy egyik pályázó sem fog eleve „nemmetietlen” tervezettel előrukkolni...

A „nemzeti film” definícióját keresve hasonló gondokba ütközünk. Ám ez a kérdés sajnos mégsem kerülhető meg, hiszen a nemrég felújított budapesti Uránia mozi már néhány hónapja Nemzeti Filmszínházként emelkedik ki az egyszerű fővárosi mozik szürke tömegéből, így hát mi sem természetesebb, mintsem az, hogy ezen a különleges megjelölésű helyen csupa nemzeti – vagy legalább a nemzet által egyetértéssel fogadott – filmalkotás vetítődik majd. Vajon elég nemzeti-e az a film, amely az adott nemzet nagyjairól, köztiszteletben álló jeles fiairól-lányairól, illetve a nemzet történelmére kiemelt módon hatást gyakorló, a nemzet sorsát meghatározó eseményekről, a nemzet tagjainak egyénileg, illetve csoportosan véghez vitt cselekedeteiről (ld.: Gesta Hungarorum) szól? A választ nem célszerű elhamarkodni, hiszen a forgatókönyvből kiolvasható nézőponttól, a rendezői hozzáállástól függ, hogy az amúgy kimondottan nemzeti fajsúllyal bíró téma filmfeldolgozása nem sikerül-e végül nemzetietlenre, sőt nemzetellenesre! Egy szó, mint száz: ha valaki igazi nemzeti filmet szándékozik forgatni, biztosan nem hibázik, ha előzetesen ismeri, illetve idejében megtudja (vagy legalább megsejti) az ab ovo mindig a nemzet javát akaró, a nemzet felemelkedésén töretlenül munkálkodó és a filmforgatás anyagi alapját képező költségvetési támogatást tartalmazó trezor kulcsait őrző illetékesek ide vonatkozó álláspontját. Ezenkívül fontos tudni, hogy a hon tiszteletét kivívott személyiségek életrajzában és pályafutásában, valamint a jelentősebb történelmi eseményekben fellelhető (manapság esetleg kínosnak bizonyuló) kanyarok és ellentmondások csak fölöslegesen megzavarnák a potenciális mozinézők lelki nyugalmát – sőt, ami még ennél is roszszabb, esetleg magát a filmforgatást és (főleg) -finanszírozást elodázó hosszú töprengésre késztethetnék a nemzeti filmművészet éppen hivatalban lévő támogatóit –, ezért minden valamire való nemzeti film messziről elkerüli a komolyabb vitára okot adó részleteket.

Persze, olyan eset is lehetséges, hogy a vitát épp ez a kihagyás gerjeszti.

A Bereményi Géza rendezte Hídember (címszerepben: Eperjes Károly) eklatáns példája annak, hogy kívánságra a hősből áradó pozitívum minden – akár a lehető legnagyobb mértékig leegyszerűsített – körülmények között érvényesül. Csak kár, hogy a „legnagyobb magyar” egész életpályáját ábrázoló, állítólagos történelmi hűségével is büszkélkedő műalkotás valóságkezelési módszere erősen az életem iskolás éveihez kapcsolódó, rendszeres időközönként kötelező jelleggel megtekintendő „szovjetfilmek” dramaturgiáját idézi. Mert attól, hogy egy film pozitív üzenetet hordoz, még nem mindegy, mi a közvetített pozitívum tartalma – és kiket (miféle eszméket) igazol. Nem tudom, mit szólna a Hídember című filmhez maga Széchenyi István, feltehetően örülne, hogy Magyarországon is elterjedtek már a külhonban régóta működő, a (színes és dolby digital technológiával hangosított!) mozgóképek vetítésére alkalmas, ráadásul többvásznú (multiplex!) házak, ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy az Eperjes Károly által egyébként mesterien megformált grófi figurát, cselekedeteinek indokait, céljait és történelmi környezetét illetően valamelyest hiányérzete támadna...

A Hídember, azaz a Lánchíd építéséhez szenvedélyesen – a későbbi elmebajt előrevetítendő helyenként már-már eszelősen – ragaszkodó Széchenyi István gyerekkorában (atyai intelemnek engedelmeskedve) megcsókolja egy öreg, a nagycenki kastély ebédlőjében megszeppenve ülő parasztember kezét. Jegyezzük meg jól a bácsi arcát, mert ha nem csalódunk, a Hídemberben ő az istenadta nép első és utolsó képviselője. A filmben szerepel a Wesselényi által vezetett jó, némi buzdításra akár a pozsonyi diétán is magyarul megszólalni hajlandó nemesség, látjuk a hagyományos kiváltságaikhoz ragaszkodó, adózni nem óhajtó, de még a hídvám fizetését és mindenféle egyéb nyugati találmányt is bizalmatlanul fogadó mágnásokat, valamint a Kossuth Lajos hatására radikalizálódó polgárságot. Széchenyi központi terve, az egyénieskedő „rigolyás” gróf többé-kevésbé magányos akciójának (hóbortos álmának) tűnő hídépítés egy darabig azért nem tud megvalósulni, mert a metternichi alakban olykor felbukkanó Bécs (amely egyúttal a mindenféle nem-magyarok örökös áskálódásának színhelye) természetesen keresztbe akar tenni, ezzel is valóra váltva a „divide et impera” birodalmi jelszón alapuló abszolutista politikáját. De a bécsi udvar nem lehet Széchenyi igazi ellenfele, hiszen Metternich nemigen tart tőle, inkább lenézi. Odahaza Magyarországon viszont semmi nem utal arra, hogy a legnagyobb magyar kortársai – fáradhatatlanságának, anyagi áldozatainak elismerése mellett tulajdonképpen miért is idegenkednek a maga korában egyedülállónak számító „Széchenyi-tervtől”. A Hitelről egy mellékmondatnyi említés hangzik el, a Világról és a Stádiumról egyetlen szó sem. A Hídember nézője semmit sem fog megtudni Széchenyi azon nézetéről, mely szerint a modern európai fejlődés alapjául erkölcsi indíttatásból megteremtendő nemzeti egység (amelynek előfeltételei: a jobbágysors gyökeres, pozitív irányú megváltoztatása, a „kiművelt emberfők” számát szaporító nevelő és felvilágosító munka) legfőbb akadálya az elavult előjogokat konzerváló, s ily módon a „nemzetet szétdaraboló” Werbőczi-féle nemesi alkotmány, továbbá a múlt túlzó dicsőítése. A mozivászonra meredő közönség nem fog értesülni a két alapvetően ellentétes felfogás harcáról, a szűknek és kisszerűnek kikiáltott múlttól a megérdemelten szép jövőig ívelő Széchenyi-féle „pesszimista program” és a korabeli közmagyar tömegek számára lényegesen vonzóbb, a jelent erővel tápláló dicső „délibábos” múltnak az „ázsiai nosztalgia” későbbi elburjánzásáért okolható fantáziaképén alapuló – Horvát István nevéhez kötődő – „optimista” ideológia viaskodásáról.

A magyar nemes urakFotók: Point Film Miután kívülállásának alapvető oka kimaradt a filmből, a címszereplő gróf, szegény, kicsit lóg a levegőben, és kissé túl zaklatottan viselkedik. A gyorsuló történelmi folyamatok láttán hol szorongva és elkeseredve, hol büszke örömmel leszögezi, hogy ami történik, azt mind ő indította el. Filmbéli mozgását és cselekedeteit döntően a későbbi feleségéhez, Crescentiához – előzőleg Zichy Károly gróf hitveséhez – táplált érzelmei irányítják: a romantikus cselekményszál lényegében elfedi (elmaszatolja) a korát megelőző legnagyobb magyar nagyságát és jelentőségét történelmileg igazoló részletek hiányát. De a filmből például nem elég világos, hogy Széchenyi miért óvná az országot a Kossuth vezette forradalomtól (csak azért, hogy Bécsben ne vonják viszsza a nehezen megszerzett hídépítési engedélyt?), majd később milyen reményeket fűz a minisztériumban betöltött szerepéhez. A magyarság különböző rétegeit képviselő Budát és Pestet (s egyúttal a Duna által kettészelt ország egyes részeit) öszszekötő Lánchíd, amely jól jelképezhetné a közszabadsághoz, ezáltal pedig a pezsgőbb élethez és gazdasági fejlődéshez vezető Széchenyi-féle nemzetegyesítő törekvést, csak egyfajta közelebbről meg nem határozott, de mindenáron megvalósítandó álom, részben talán kicsikét magántulajdonnak is, részben valamiféle paternalista gesztussal a köznek átadott ajándéknak tekinthető – de az utolsó lánc beemelését szolgáló művelet során bekövetkezett balesetet ábrázoló csúcsjelenetben rejtjelesen a forradalom kudarcát és Széchenyi István személyes sorsát is előrevetítő – szimbólum szerepét tölti be. Igaz, a hídépítést szorgalmazó Széchenyi gróf egyszer halkan megjegyzi, hogy ha lesz híd, bizony, az ipar és kereskedelem is lesz – de ebből a megjegyzésből még nem rajzolódik ki egyértelműen az egységes nemzetet az értelmes cselekvés felé terelő program szerves részét képező, Magyarország gazdasági központjaként működő saját főváros megteremtésére irányuló törekvés.

Egy szó, mint száz: a filmben nem kap elegendő hangsúlyt – sőt, inkább túlontúl összecsúszik – a hagyományőrző és a múlt árnyain túlemelkedő irányzat közötti alapvető különbség. A Hídember alkotói, bár folyton a történelmileg megalapozott, hiteles Széchenyi-képről beszélnek, elfelejtik nyíltan és mindennemű ködösítés nélkül bemutatni egyfelől a magyar társadalom rendi tagoltságának megszüntetését – mint minden további lépés alapját – követelő Széchenyi (kisebbségben maradt) álláspontját, másfelől azoknak a véleményét, akik szerint a múltat nem kell, nem szabad bántani, igenis, épp a múltból kell a ma erejét meríteni, mert a gyökerek jók (legfeljebb itt-ott némi kiigazításra szorulnak), és ami rossz vagy hiányos, az kizárólag a – természetesen Bécs által megtestesített – idegen hatalom műve. A filmbéli Hídembert nemigen halljuk kifejteni Széchenyi fenti álláspontját – és arra sincs nagyon alkalma, hogy a másik oldal nézetei ellen – világosan érvelve – tiltakozzék. ĺgy aztán az sem derül ki igazán, min alapszik az érzékelhető Kossuth-Széchenyi konfliktus (bár annyit fel lehet fogni, hogy a korlátozó ausztriai befolyás ellen tenni akaró radikalizmus és a bécsi udvarral fennálló viszonyt kiélezni nem akaró óvatoskodás konfliktusáról van szó). Nem tudhatjuk ugyanis, hogy az óvatosság nem gyávaság és nem is a gróf pillanatnyi hóbortja, hanem egy átgondolt koncepciót tükröző belső reform megvalósításához szükséges feltételek megőrzését szolgálja.

Az önismerethez vezető rögös és kényelmetlen, várhatóan csalódásokkal járó út – Széchenyi és a kortól-helytől függetlenül mindig törpe kisebbségben lévő szellemi arisztokraták útja – magától értetődően kevésbé vonzó, mint a dicső múlt büszke lobogtatására alkalmat adó, kellemes szédülést okozó „nemzeti önszeretet” állapota. Ez utóbbinak mindig sokkal nagyobb esélye van – és lesz – győzni... Ki tudná ma megmondani, mitől borult el a legnagyobb magyar elméje? És ki tudná ma, csaknem másfél századnyi távlatból megmondani, mi okozta Széchenyi István tragikus halálát? A Bach Sándor belügyminiszter ellen irányuló szatirikus írást rosszalló bécsi kormányzat fenyegetése? A megtorlástól való félelem? A dugába dőlt nagyszabású össznemzeti program miatti elkeseredés? Az idegőrlő kilátástalanság? Valóban öngyilkos lett? A filmalkotók – a történészek heves tiltakozása ellenére – azt sejtetik, hogy Bach kezdeményezésére (a császár jóváhagyásával) orvul lelőtték Széchenyit, akinek az agya épp előtte új erőre kapott, s ezáltal veszélyessé vált. A Hídember forgatását övező pletykák szerint ez a verzió azért született, mert a címszerepet játszó Eperjes – Széchenyi vallásosságára hivatkozva – ellenezte az önkezűséget... De – a történelmi–hűséghez ragaszkodva – mégsem hagyhatták életben. Hiszen mihez is kezdett volna a legnagyobb magyar, ha netán idővel kiengedték volna a tébolydából? A szinte mindenki által elutasított nézeteivel egyedül maradt ember, aki (Gyulai Pál szavait idézve): „meggyalázta a multat, a magyar egyetlen büszkeségét, s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain”.

Ma már tudjuk – vagy legalábbis az azóta eltelt történelmi korszakokból leszűrt tapasztalatok arra engednek következtetni – hogy minden bizonnyal bátran tehette volna az utóbbit, ha előzőleg mellőzi az előbbit. Hát valószínűleg ezért kellett egy mai film számára némileg átszabni a ránk maradt Széchenyi-örökség fazonját. Az ennek eredményeképpen keletkezett Hídember áthidalta a problémát.

Az írás a Prágai Tükör 2002/3. számában jelent meg