Farsangi mulatozások Pozsonyban

A középkorból fennmaradt feljegyzések főleg a köznép táncmulatságairól számoltak be, leggyakrabban a céhekbe tömörült iparosok összejöveteleiről, az inasok táncáról a városatyák előtt, a céhek ünnepén. Az inasok táncáról egy 1516-ban hozott rendelet is megemlékezett, de egészen más vonatkozásban: „Az a cipészinas, aki tisztességes nők jelenlétében lakodalmon, vagy bárhol másutt tréfából vagy komolyan hajadonnal táncol, fertály bort fizet a céhnek és a városi bíróságnak.”

A XV. századi krónikákból tudjuk, hogy a németek lakta területeken szokásos ún. Sunabentfewer-t, amely Szent János ünnepére, a napéjegyenlőség napjára esett, Pozsonyban is minden évben megtartották. Olyankor a polgárság a főtérre vonult, ott mulatott késő éjszakáig. Az ünnepség csúcspontja a tűzátugrással egybekötött közös tánc volt: tulajdonképpen rontásűző varázstánc, amelyet nemcsak a halál és a betegségek ellen, hanem a termékenységért, a szerelmi élet sikeréért is roptak az összefogódzkodó táncosok.

A középkori Pozsonyban a zsidó közösségnek is volt egy táncháza, Tanzhaus néven említik a krónikák: itt tartották azokat az ünnepségeket (Purim stb.), amelyek tánccal voltak egybekötve.

Még a pestis alatt is

Akadtak, akiknek még a pestisjárvány alatt sem ment el a kedvük a tánctól. Egy 1713-as feljegyzés szerint 16 forintra büntették a lakodalmát tartó Kastner halászmestert és násznépét, mert vidáman táncra perdültek. Az a védekezés sem segített rajtuk, hogy a járvány ellenére a plébános engedélyezte az esküvőt. Az esküvőt igen, de a táncot nem – mondták ki a szentenciát a városatyák, és nem volt mit tenni, fizetniük kellett, hisz a pestist Isten büntetésének tartották, amikor táncnak, mulatozásnak nincs helye, annál inkább a bűnbánatnak és a vezeklésnek.

Királyi bálok

A legfényesebb mulatság mindig a királyi bál volt, ezt már csak a koronázást követő táncünnepség múlta felül. A korábbi évszázadokban a királyi bálokon csupán egy pár táncolhatott, a többiek pedig nézték. Az első tánc mindig a királyi párt illette. A királyi bálon az ország területén élő nemzetiségek táncai is bemutatásra kerültek. Ezeket azonban nem az alsó rendbeliek táncolták, hanem a nemesek, akik az adott régióban éltek, és a napi érintkezés során alkalmuk nyílt alaposan megismerni a birtokaikon élő más nyelvű közösségek szokásait, táncait. Az a virtuóz pásztortánc, amelyet a fiatal Balassi Bálint mutatott be nagy sikerrel 1572-ben a várban, a Rudolf pozsonyi koronázását követő bálon, valószínűleg a szlovák odzemok elemeire épült. Balassi zólyomi volt, jól ismerte az ottani táncokat. IV. Ferdinánd koronázási bálján, 1647-ben Esterházy Rebekának Esterházy Pállal, a későbbi palatínussal eljárt oláh tánca aratott nagy tetszést.

Fennmaradt Mária Terézia 1764-ben Pozsonyban adott báljának táncrendje, amelyen a következők szerepeltek: lengyel tánc, cickatánc, parolás tánc, körtánc, cipésztánc, lapáttánc, cigánytánc, magyar kontratánc, jaj, jaj, jaj énekelt tánc, gyertyás tánc, tót tánc, régi magyar tánc, táncos mars. Egy résztvevő feljegyezte: „A cigánytáncot egy Jankovich nevezetű szlavóniai követ táncolta. Nagy igyekezetében majdnem elvágódott, ami a királynő kegyes mosolyát váltotta ki.”

1825-ben, a Karola Auguszta pozsonyi koronázása alkalmából szeptember 29-én rendezett bálon különös pár siklott a táncparketten: Széchenyi István gróf Zsófia főhercegnővel táncolt. Ki tudja, felkérte volna-e őt, ha a jövőbe lát, és tudta volna, hogy partnernője Ferenc József anyja lesz?

Fényűzés szalmapapucsban

A legfényesebb bálok Mária Terézia nevéhez fűződtek – nemcsak azok, amelyeket ő adott, hanem azok is, amelyeket a királynő tiszteletére a magyar főurak rendeztek, egymással versengve, ki tud pazarabb, szórakoztató ötletekben gazdagabb mulatságot rendezni. Akkoriban nagy divat volt a kínai tánc, akárcsak a kínai pavilonok építése és a kínai porcelántárgyak gyűjtése. A Pálffy-palotában rendezett bálon, amelyen Mária Terézia is jelen volt, az ifjú arisztokraták kínai öltözetben, kínai módra táncoltak, szalmapapucsban tipegve.

Mária Terézia nagyon szerette összeboronálni a fiatalokat, és az ismerkedésre kiváló alkalmat adtak a táncmulatságok. A bálokat politikai eszközként is használta, ezzel igyekezett megnyerni a magyar nemességet. Leveleiben lányának, Mária Krisztinának – aki a pozsonyi várban székelő helytartó, Albert szász-tescheni herceg felesége volt – is azt tanácsolta, adjon bálokat, és tanuljon meg magyarul, hogy szót tudjon váltani a magyar urakkal. Mária Krisztinát nem kellett unszolni, fényes bálokat rendezett, és férjével együtt szorgalmasan látogatta a főúri táncmulatságokat. Grassalkovich herceg egyik bálján virágáruslánynak öltözve, virágokat kínálgatva jelent meg. A (mai elnöki) palota bálterme piacnak volt berendezve, a meghívott előkelőségek a falusi emberek öltözetét utánzó ruhákban érkeztek, mint gazdák, tejesasszonyok, pásztorok és pásztorlányok. Ezt a pásztoridillt Mária Krisztina nővére, Marie Antoinette hozta divatba Párizsban. Több mint egy évszázaddal később, 1897-ben a Prímási palota tükörtermében rendeztek hasonló bált, richmondi vásár néven. Az ötletet Flotow Márta című népszerű operája adta, amelyben egy előkelő hölgy a komornájával falusi lánynak öltözve elmegy a richmondi vásárra, és ott elszegődik egy vidéki gazdához. A maszkabálokon a Prímási palota pompás karzatáról konfettit és szerpentint dobáltak a lent táncolókra. A régi redut karzata is alkalmas volt a „konfetticsatákra”.