Fába vésett üzenet a jövőkornak

Pózoktól mentes, őszinte ember. Valódi művészlélek. Művész sorsot kapott, annak minden gyönyörűségével és gyötrelmével együtt. Fát farag, a világot formálja. Mégis leginkább gyermekkorom egyik kedvelt történetének mesebeli favágójára emlékeztet, aki minden kivágott fáért elmondott egy imát, és minden kidöntött fa helyett egy újat ültetett. Az ilyen cselekedetekben benne foglaltatik a lényeg: tisztelet Isten minden teremtménye iránt; alázat mindazzal szemben, amit reánk mértek; gyermekien tiszta hit és ha kell, könnyek között is valódi derű. Kegyelem, Isten által. Ünnep közeledtével számomra igazi ajándék, hogy tolmácsolhatom az Erdélyben élő fafaragó művész gondolatait, szavait.

Balázs István azt mondja, azért dolgozik, hogy munkái által az elkövetkező időkre megmaradjon az üzenet. Hogy miért éppen fából alkot? A válasz kézenfekvő: a fa mindig él. Mindörökké élő üzenet, egy halandó keze által. Az alkotó úgy véli, mindez azért jöhet létre, mert Isten jól rendezi az ő sorsát. Amikor megáll egy 5-6 méteres fa előtt, bizony gyakran megremeg és felteszi a kérdést: lehet? Nos, a felelet odafentről mindig ugyanaz: hagyatkozz rám! Mily egyszerűnek tűnik, ám csak keveseknek van kellően kifinomult hallása az efféle válaszokra, és elegendő bátorsága a megvalósításra. Nem, ne gondolják, hogy ez egyféle kiváltság. István sem „hallott” mindig tisztán. Hosszú éveken át küszködött önmagával, környezetével, mert a mellőzöttség és a pénztelenség állóvizében vesztegelve hiába várta a messzire repítő, áldásos szelet. Ekkortájt a gyermekkorától benne lappangó tehetség szunnyadni kényszerült. A nehéz időkben volt műanyaghegesztő, böllér, dolgozott a bukaresti palota díszítő faragójaként, egyik dologban sem lelve a megoldást. Tíz év szenvedés után, 1990-ben, végül a remeteséget választotta, mint mondja azért, hogy ráhangolódjék Isten hullámhosszára. Elvonult ősei 200 éves házába, szalmán aludt, báránybőrrel takarózott és szüntelenül elmélkedett. Termékeny másfél évet élt meg a világtól elvonultan, hiszen megtalálta azokat az igazságokat, amelyek segítették tovább élni. István korábban számtalanszor megélte már a „lelki szárazság” fojtogató időszakát, amikor nem tudott már sem imádkozni, sem mindenek felett hinni. Magányában azonban rádöbbent, hogy az élet akár a kiismerhetetlen tenger, olykor hullámzik. Ám ha történetesen hullámvölgybe kerülünk, az sem véletlen. Ilyen a világ sodrása. De tudni kell, hogy éppen akkor vagyunk Isten oltalmában, amikor a legnehezebb időket éljük. A legfontosabb dolog mindannyiunk életében, hogy képesek legyünk átadni magunkat a szeretetnek. Mert mindaz, ami világi, az örök törvényszerűségnél fogva menthetetlenül elmúlik. Minden próba a szeretet próbája, és a kitartásról szól. Hosszan helytállni pedig, már csak azért is érdemes, mert a kegyelem felé vezető utat kövezzük ki ezáltal, a saját magunk számára. A remetelét végére István lelkében sok minden megváltozott. Megértette, hogy minden Istentől származik. Emberként létezve a legnehezebb dolgunk az, hogy el tudjuk fogadni az életünket úgy, ahogy kaptuk, mindennek tudatában pedig békét kell teremtenünk önmagunkban. A hosszas elmélkedés nem volt hiábavaló, hiszen ennek nyomán „felébredt” az addig kétségek között szendergő művész. Azóta keze nyomán a világ több pontján számos gigantikus munka született, leginkább domborművek. A mélyről fakadó, fába metszett mondanivalót örök emlékeztetőnek szánja és ehhez mért hittel bocsátja útjára a mester. Emlékmű az erdők kiirtása ellen, az abortuszszal meggyilkolt gyermekekért, a kiveszőben lévő szeretetért és egyházművészeti alkotások sora került ki a keze alól. Minél hatalmasabb a megfaragott mű, annál kisebb porszemnek érzi magát a faragó. Alázat, állhatatosság, ahogy ő mondja: „amit elkezdtem, meglegyen”. És az önmaga által folyton-folyvást megkérdőjelezett tehetség, amelyre feleletként mindig egy újabb feladat érkezik. Bár István azt mondja, érzi, amint az elfogyó évekkel szökik az életerő is, mégis olykor több munkán is dolgozik egyszerre. Néha elegendő meglátnia a fát, máris kirajzolódik gondolataiban annak további sorsa, máskor még várnia kell az ihletre. Ezért mindig figyel, keres, könyvekben, múzeumokban, templomokban, lelke mélyén vagy mások arcában. Szüntelenül képezi magát, igaz, ahogy ő mondja, a fafaragásról „csupán” Isten adta végzettsége van. Egyébiránt szívesen tanítana. Jó tanár lenne, hisz lénye olyan, akár a parázs: egyetlen szikrával tűzbe hozza a tanulni vágyót. Konok férfi lévén azonban csak odamegy, ahova hívják. Hajthatatlansága egyfajta erő, olyan emberé, aki saját maga járta ki az útját. Manapság már nem akar mindenkinek megfelelni. Ha elvégzett egy munkát, máris a következőre gondol, arra, hogy az még jobb legyen. Vallja, hogy mindezt Isten nagyobb dicsőségére teszi. Esztergom belvárosában már látható a Balázs István által fából faragott betlehem, a kisded Jézus szüleivel. Mellettük a három bölcs pásztor, nagy bajusszal, jelképesen a magyarságra utalva. Az alkotó úgy érezte, István király is az üzenet része kell hogy legyen, az ő alakját angyalok fogják közre. Advent idejében járunk. Kívánom, hogy valamennyien képesek legyenek töltekezni, és őszinte hittel készülni az ünnepre, Isten kegyelméből.