Emberséges emberi közösséget

„Több jelét látom a megindult pozitív együttműködésnek a hívek között gyülekezeti szinten, mint felsőbb szinten.” Dömötör Ede felvételeToleranciára, egyetértésre tanítja az embereket. Elégedett?

Nem, de vannak eredmények, amelyek örömmel töltenek el. Ha valaki akár csak egy kicsit is jártas a Bibliában, akkor tudja, hogy a másik ember tiszteletére, megbecsülésére fantasztikus példázatok vannak. Jézus azt mondja az elesett nyomorultra és gyermekre, hogy ha csak kis jót tettetek is vele, bizony mondom, velem tettétek. A személyes istenhitből adódik, hogy minden kereszténynek nyitottnak kellene lennie a másik emberrel szemben, csak megbecsüléssel és segítőkészséggel szabadna egymásra gondolni.

Feltételes módban beszél, vagyis mindez a gyakorlatban nem így van...

Bizony nem mindig valósul meg. A program, a cél adott, melyet meg kell valósítanunk a magunk eszközeivel, és ha lehetőség van az egyházi kereteken is túl tenni valamit, akkor is ugyanerre kell törekedni, jó példát mutatni és mondani. Mert akármennyire devalválódott is az emberi szó, mégis csak egyike a megfejthetetlen óriási csodáknak, hogy néhány betűből szavakat, mondatokat képezünk, melyeknek sokszor hihetetlen hatásuk van. Ezért bár a tettek rendkívül fontosak, mondani, szóval is hirdetni kell a jót.

Az egyházak tudnak jó példát mutatni az embereknek? Zavartalan-e az egyetértés, van-e tolerancia az egyházak között?

Valóban ez lenne a legjobb példa, és megint kénytelen vagyok feltételes módot alkalmazni, mert még nem kész a nagy mű – hogy Az ember tragédiájának a szellemét idézzem. Az egyházak között hihetetlenül sok a tennivaló. Vannak már eredmények: állandó megbeszélések folynak, egyeztetünk, az élet bizonyos területein képesek vagyunk együtt lépni. Ez óriási dolog, hiszen évszázados, ha nem évezredes, rossz beidegződéseket kell leküzdeni.

Például?

A diakónia területén Albert Schweitzer tudósnak, orgonaművésznek, misszionáriusnak, lelkésznek köszönhető, hogy napjainkban már sok helyen tudunk együtt lépni a szeretetszolgálat gyakorlásában és a segítésben. A missziókban is tapasztalhatók pozitív jelek: megosztás és megosztottság nélkül tárják a jót, a szentet az emberek elé, amit a keresztények között Jézus Krisztus testesít meg.

A katolikus és református egyház viszonyát hogyan értékeli?

Kimondom, még ha ellenkezést vált is ki: több jelét látom a megindult pozitív együttműködésnek a hívek között gyülekezeti szinten, mint felsőbb szinten. Ott ugyanis állandóan deklarálják az együttműködést, de az csak hivatalos jellegű, míg a konkrét, emberséges megnyilvánulások a terepen, a hívek között figyelhetők meg. Mondok egy másik területet is – mely a világ számára kevésbé megfogható, de én fontosnak tartom: hogy ha a diakóniában már tudunk együttműködni, akkor nagy szükség lenne az évi egyetlen ökumenikus imahéten kívül konkrét, a felekezetek közötti közös imaéletre is. Mert az igazi megbecsülés, tolerancia és felebaráti szeretet azzal kezdődik, hogy tudunk másokért imádkozni. A házasságban is így van. Akkor hiszem el igazán, hogy szeretik egymást a családtagok, amikor már tudnak egymásért imádkozni. Ez az együvé tartozás, egymás iránti felelősség legbensőségesebb megnyilvánulása. Legyenek közös imaközösségek és nagyobb tempóban műveljük együtt a karitatív diakóniai szeretetszolgálatot!

A karitatív szolgálattal kapcsolatban felmerül a kérdés: az egyház mennyire tud napjainkban vigaszt nyújtani és segíteni az elesetteknek?

Ahol megvan a belső készség, ott igenis tud segíteni. Nem csak látványos, központi, nagy karitatív tevékenységre, egyházi akciókra kell gondolni, mert ezek példaértékűek, de nem elégségesek. Létezik gyülekezeti diakónia, tehát minden közösségnek van lehetősége – sőt kell is – gyakorolni a szeretetszolgálatot. Ott, ahol egy-egy község vagy bármelyik felekezet a sajátjait és más felekezet tagjait is ismeri, helyben kellene beindítani ezt a szolgálatot, mely roppant hatékony, mindenre kiterjedő lehetne. A mi egyházunknak ez programja. Hamván felépült – nagy áldozatok árán – egy központunk, ahonnan lehet irányítani. De mit? Éppen azt, amiről beszéltem: össze lehet hívni a gyülekezetek és egyházmegye felelőseit, meg lehet beszélni programokat, és lehet hatékony munkát végezni. A helyiek tudják, kik szorulnak segítségre. Ez az igazi szeretetszolgálat.

Több mint tíz évvel a rendszerváltás után hogyan látja az egyház és az állam viszonyát?

Összehasonlítva a korábbi évtizedekkel: az egyház szabad. Óriási pozitívum, hogy megszűnt a fenyegetettség, a beleszólás a szolgálatba és az igehirdetésbe. Ugyanakkor az élet nagy tempóval halad előre, új kihívások vannak, melyeknek az egyház önmagában, jelenlegi helyzetében még a legjobb szándék mellett sem tud megfelelni, mert ennek anyagi vonzata is van. Ezt az államnak állandóan szem előtt kellene tartania. Manapság nem csak az állam és az egyház kapcsolatáról, hanem egész kapcsolatrendszerről – az állam és az egyes egyházak kapcsolatrendszeréről – beszélhetünk. Adott egy közös, nagy alap, léteznek alkotmányban és törvényekben biztosított jogok, de a kapcsolatok az egyházakkal alakulnak ki. A jövőben nagyon oda kell figyelni, hogy a mindenkori állami vezetés ne preferáljon senkit, egyetlen felekezetet se diszkrimináljon.

Érez diszkriminációt?

Az állam részéről most nem, korábban, a fordulat után voltak jelei. A médiumok napjainkban sem szentelnek egyforma figyelmet a különböző egyházaknak, pedig ez befolyásolhatja a kialakult hangulatot. A római katolikus, a református, a pravoszláv, a zsidó vagy más hitközséghez tartozók egyaránt ennek az országnak a polgárai, mindenkit egyforma esély illet meg. Ha ez így lesz, akkor az Árva megyei polgártársunk is ugyanúgy fog tudni a református egyház karitatív szolgálatáról, mint ahogy mi tudunk az árvairól, a szepességiről vagy a többiről, mert sokszor olvasunk róluk. Gazdasági vonalon sincs minden rendben. Miért esett vissza 20-30 évet az a rész, ahol mi élünk, az északi és a nyugati részekkel szemben? Amikor ezt szóvá teszem, eszem ágában sincs ellenségesen viselkedni, csak az igazságérzetem mondatja ki velem, hogy itt még sok a tennivaló. Reméljük, tenni is fognak valamit az illetékesek.

Az államfő sokéves tevékenységét, magatartását kitüntetéssel díjazta. Hogyan fogadta az állami elismerést?

Egész közösségünk szempontjából és felekezeti határokon túl, magyar közösségünk szempontjából is nagyra értékelem, pozitív jelzés, hogy magyarokat is kitüntettek, bár a szlovák sajtót ez nem igazán érdekelte. Nem felelne meg a valóságnak, ha azt mondanám, eddigi szolgálatom, munkám, az ökumenikus istentiszteleteken tartott prédikációim, a társadalomnak végzett közhasznú munkám nem játszottak semmilyen szerepet, hiszen zsebpénzért feldolgoztam az Andrássy család könyvtárát, saját költségemen megírtam a gömöri klasszicista korszak száz évét; ez nem kimondottan egyházi vagy papi tevékenység. Mindig vállaltam a szolgálatot, például elmentem Kassára, a tolerancia városába, és ha hívnak, mindig elmegyek oda, ahol együtt vannak a különböző felekezetek vagy nemzetiségek, mert az ilyen alkalmakat fontosnak tartom. Azt szeretném, ha végre emberséges emberi közösség alakulna ki, mert ez mindnyájunknak jó!