EGY KOSSUTH-DĺJ MARGÓJÁRA

A Luxor kávéház ott dísztelenkedett a Körút sarkán, több mint egy évtizedig jellegtelen eszpresszóként húzódott meg a Bizományi Áruház szomszédságában. Ám a hatvanas évek elejétől, amikor ismét művészek kezdték látogatni, megkönnyebbülten fellélegzett, hiszen nagy múlt állott előtte, de úgy is mondhatnánk – amint egyre inkább megtelt az anyagbeszerzők által bohémeknek nevezett egyénekkel –, hogy nagy jövő állott mögötte.

A töredezett márványasztalok még Hunyadi Sándorra, Szomory Dezsőre és Rejtő Jenőre emlékeztek, de egyszer csak, hosszas pangás után, kezdtek visszaszivárogni néhányan a régiek közül: Kassák Lajos, Bokros Birman Dezső, Tamkó Sirató Károly és a kávéházakat falukutatói szenvedéllyel látogató Zelk Zoltán. Magukhoz vonzották a náluk némileg fiatalabb nemzedéket, Devecseri Gáborral, Kormos Istvánnal és még felsorolhatatlanul sok irodalmárral az élen, és azután a még náluk is fiatalabbakat, például Orbán Ottót, Ladányi Mihályt és Galsai Pongrácot. Lassacskán elmaradt a civil közönség, a kávéház belterjes tenyészetté varázsolódott, újságírók, képzőművészek, költők és filozófusok vitatták meg a kor nagy kérdéseit, elsősorban azt, hogy van-e esélye Rizibizinek Rózsalovaggal szemben, az ügetőn. Regényes sorsú, szelíd leányok szolgáltak háttérként, a szerelem tisztességes és jóindulatú iparosai, akik innét indultak el késő esti portyázásaikra. A felszolgálók a Kortársra és az Élet és Irodalomra fizettek elő, s a főpincérnél – a legendás Céh Lacinál – mindig lehetett kisebb kölcsönöket igényelni. A vécés néni Kolozsvári Grandpierre-t olvasott az illemhely előterében.

De én most csak arról az egyetlen társaságról akarok szólni, melynek tagjai hétköznap is be-betértek, ám vasárnap délelőttönként szinte szertartásosan összegyűltek valamennyien; a könnyűnek mondott – valójában a legnehezebb – műfaj lovagjai, nemesei, főhercegei. A teljesség igénye nélkül megint csak fel kell sorolnom néhány nevet: Salamon Béla, Benedek Tibor, a Kellér fivérek, a múlt híres monoklis bonvivánja; Kertész Dezső, a némafilmek első nagy sztárja; a kilencvenedik évét taposó Tordai Ottó, valamint a fejszámoló Pataki Ferenc és a zsebében lapuló kártyacsomaggal Rodolfo. Törzsvendégnek számított még Vadnai László és Lajtai Lajos (a Hétre ma várom a Nemzetinél szerzője). Igaz, hogy Vadnai Los Angelesben élt, Lajtainak pedig Stockholmban volt borkereskedése, de az én legendára hajlamos emlékezetem szerint vasárnap valahogy mindig megjelentek a kötelező összejöveteleken. A fejedelmeknek – ahogy ez már lenni szokott – apródjaik is voltaK, úgy emlékszem, hárman húzódtunk meg az asztal végén. Elsőként magamat említem, akkoriban operettek átdolgozására szakosodtam, a létra jóval magasabb fokán helyezkedett el Kállai Pista, a pipás Kállai – aki akkor már József Attila-díjat kapott Irány Caracas című darabjáért – és végül egy szeretetre méltó halk szavú fiatalember, akit Kertész Imrének hívtak, s habkönnyű zenés vígjátékokkal látta el Fodor Imre angyalföldi színházát. Egy fiú szeret egy lányt, darabjainak általában ez volt a témája, ha netán két fiú szeretett egy lányt vagy egy lány szeretett két fiút, az már strindbergi mélységnek számított nála. Emlékszem egy darabjára, Bekopog a szerelem volt a címe, Horváth Jenő szerezte a zenéjét G. Dénes György – a Zsüti – verseire. Ebben a darabban hangzott el ez a szám: Járom az utam, macskaköves úton... Nem tudom, pontosan idézem-e, de a kor nagy slágere volt, Németh Lehel énekelte hajnaltól napestig. Az író ekkora siker után is ugyanolyan szerény maradt, mint azelőtt, biztosak voltunk benne, hogy egyszer majd – persze sok év elteltével – a Vígszínház kapui is megnyílnak előtte.

Az iskola, amelybe jártunk, ott a Luxor félhomályában, a legvérmesebb reményekre is feljogosított. Én például mindent ebben a társaságban sajátítottam el, a szavak értékét, a rejtett csattanókat, az emberi kapcsolatok szomorú és mégis mulatságos összefüggéseit. Ezért jó egy írónak a kávéház, s nemcsak Kellér Andor szempontja szerint, ő ugyanis úgy fogalmazta meg e hasznos időtöltés előnyét: az ember nincsen odahaza és még sincs levegőn.

Nos, a Luxor, mint minden jó ebben az országban, lassacskán elsorvadt, Kertész Imréről hosszú ideig alig hallottam valamit. Kósza hírek terjedtek róla, hogy nem ér rá darabot írni, mert éppen Nietzschével és Heideggerrel foglalkozik. Mindenki azt csinál, amit akar, gondoltam, bár nem nagyon értettem, hogy mennyivel lehet többet tanulni Heideggertől, mint Kellér Dezsőtől vagy Salamon Bélától. Azután egyszer Spiró György – vele is a Luxorban ismerkedtem meg – felhívta a figyelmemet, hogy van egy regény, amelyet feltétlenül el kell olvasnom, Sorstalanság a címe és Kertész Imre írta.

– Ez ugyanaz a Kertész, aki...? – kérdeztem, és Spiró rögtön rávágta, hogy ugyanaz. Akkor elolvastam a könyvet, s mire a végére értem, a gyönyörűségtől taknyom-nyálam összefolyt, s ha módom lett volna, azonnal felterjesztem Kossuth-díjra, sőt még Nobel-díjra is.

Szó, ami szó, nem akarom hoszszúra nyújtani, végül megadták neki – egyelőre csak a Kossuth-díjat –, kicsit későn, ilyenkor szoktak az írók orvoshoz szaladni, hátha a kuratóriumok tájékozottabbak az egészségi állapotukat illetően, mint ők maguk. Nem is olyan régen azonban találkoztam Imrével, majd kicsattant az egészségtől, reggelenként ötven fekvőtámaszt csinál és két dupla szaltót, nekifutás nélkül.

Minden kétségem eloszlott, a magas kitüntetést – ami elég ritka nálunk – kizárólag irodalmi remekléseiért kapta.

És ha most visszagondolok rá, azért a Bekopog a szerelem is nagyon szép volt...

1997. március 27.