„Egy extravaganciával megáldott dzsentriivadék” emlékirata

Nem gyakori jelenség recenziót írni egyetlen szlovákiai magyar napilapunk hasábjain egy magánkiadásban megjelent kötetről. Az irodalomkritika általában a kiadók és szerkesztőik szűrőjén átesett művekkel foglalkozik, hiszen egy-egy így megjelentetett könyv mögött már néhány szakember véleménye áll. Az alábbi kötet kivétel, a róla született értékelés ugyanis szerzője rámenősségének és erősködésének köszönhető.

Szerfelett egyedi munkának titulálja Cséfalvay Pál Bolondos élet című magánkiadásban megjelentetett kötetét az előszóíró Zirig Árpád, aki az olvasót figyelmezteti arra is, hogy a könyv „alapvetően különbözik az általunk eddig ismert és elképzelt önéletrajzi művektől, hisz szerzője, Cséfalvay Pál nem szépíró, s a célja sem az volt, hogy regényt írjon a saját életéről”.

Az előszó ezzel el is érte célját: felkészített rá, hogy ne érjen meglepetés olvasás közben. Nem vártam szépirodalmat, nem vártam publicisztikát, sem útleírásokat – bár tény, hogy a szerző minderre kísérletet tesz. A műfajilag besorolhatatlan, eklektikus írásmű leginkább memoár lehetne. Tudvalevő azonban, hogy a memoár prózai epikus műfaj, amelyben a szerző az általa is átélt történelmi értékű és érdekes eseményekről számol be, vállalva a szubjektív szemléletet. Nos, a könyv tagadhatatlanul prózai, ám kevésbé epikus, történelmi értékű események ritkán fordulnak elő benne, érdekesek már gyakrabban, ám a stílus nem annyira gördülékeny, hogy igazán élvezhető miniatűrök születhessenek. A szubjektív szemlélet kétségtelen, itt csupán egy ember véleménye, egyénisége dominál az egész szövegben, melynek legfőbb célja, hogy a szerző emléket állítson saját életének. Az Életképek – elbeszélések alcím nemcsak félrevezető, hanem melléfogás is, a kötetben ugyanis nincs elbeszélés, életkép is csak elvétve. Leginkább élménybeszámolókat olvashatunk különböző utazásokról, melyekben a szerző egyforma stilisztikai klisék felhasználásával írja le az általa látott nevezetes helyeket. Ezeket egyedivé leginkább a szexuális jellegű élményleírások teszik: „Akkor mezítelen, olajos testével ráfekszik a férfi testére, és szép lassú mozdulatokkal testének egész felületével dörzsölni kezdi a vendég testét. Ez egészen addig tart, amíg a lány nem érzi a férfin a merevedést. Akkor mosolyogva, mint mindig, tört angolsággal megkérdezi, akarja-e őt a vendég. Hát hogyne akarná! Láttak már férfit, aki álló farokkal nemet tud mondani egy csinos fiatal lánynak? Ha igen, mutassák meg nekem is. A lány ekkor a vendég fülébe súgja a dugás árát, amit az minden alkudozás nélkül elfogad. Ilyen hát a török masszázs, ha arra lesz útjuk, azt ajánlom, okvetlenül próbálják ki.”

Voltaképp múltidéző napló is lehetne ez, dátumjelölések nélkül. Cséfalvay Pál életének eseményei, gyermekkorától a jelenig, időrendi sorrendben következnek, némi logikai bukfenccel kísérve. Az emlékeket számos „erről majd később”, „erre még visszatérek” típusú megjegyzés kíséri. Főként a gyermekkoriakban sok az ugrás témáról témára, epizódról epizódra. Ezekből a feljegyzésekből a korai szocializmus karikatúrája tárul elénk, a későbbiekben viszont a disszidensek világa Nyugat-Európában. Ezután jönnek az útleírásszerű részek, melyeket csábítóbbá tett volna néhány szerzői fotó, ám jellegük így is a képes hetilapokból ismert útleíró riportokra emlékeztet. Ezután újra a szocializmus következik, immár a nyolcvanas évek derekáról, mivel naplóírónk élete újabb vargabetűjéhez ért.

A kötet végén ez az időrend is felborul, mintha a kronológiából kimaradt történeteket sajnálná a szerző végleg kihagyni művéből, ezért bezsuppolja őket az írás végére. Ezek között a „maradékok” között akad elmélkedés, nemzeti-történelmi eszmefuttatás, néhány sikerült portré vagy olyan emlékek, epizódok, melyeket nyugodtan el lehetett volna helyezni a memoár megfelelő szakaszában. ĺgy a kötet utolsó negyedében az eklektikus szöveget lazán összefogó időrend is megbomlik.

Kalandos, színes élet tárulhatna elénk a könyvből, az élményanyag óriási, és avatott író kezében akár feledhetetlen regénnyé válhatott volna. Ám a szerző nem tud láttatni, nem képes az olvasót magával rántani abba a világba, melyben járt, így szinte csak az iskolai fogalmazás szintjén marad Ázsia és Amerika számos varázslatos helye, amolyan „hol nyaraltam idén” stílusú fogalmazványban: „A Yellow Stone park felé vettem az irányt, nemsokára meg is pillantottam a sziluettjét. Olyan volt, mint a délibáb a pusztán, mesébe illő látványt nyújtott a sziklákból kilövellő gejzírek sokasága és a sárga minden árnyalatában pompázó holdbéli táj. Közelebb érve a száraz, kiégett, dimbes-dombos, kövekkel teli sivatagból egy zöld dombra lettem figyelmes. De talán nem is domb volt ez, hanem egy hatalmas, kb. száz méter feletti magasságban húzódó erdő. Leírhatatlan panoráma! Rövidesen beértem a parkba, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek, a vendéglők és a szuvenírboltok körül pedig autók tömkelege volt látható.”

Ami valóban egyedivé és megismételhetetlenné teszi a könyvet, az a szerző egyénisége, egy nyughatatlan, cinikus, önző, vakmerő, mindig új kalandra vágyó férfié, aki számára nincs lehetetlen, és céljainak elérése érdekében mindent megtesz. Élete helyszíneit könnyűszerrel felszámolja, családi kapcsolatait úgyszintén, számára a pénz a fontos, a nők megszerzése és a világ bejárása.

Nos, akinek rokonszenvesek ezek a jellemvonások, az nyilván szórakoztatónak fogja találni Cséfalvay Pál macsós-hencegős könyvét, mely műfaji kavalkádjával, ironikus beszólásaival és az ismeretlen tájak leírásával kiválthatja az ilyen olvasó érdeklődését. Elsősorban azokét a férfiolvasókét, akik bizonyára élvezik majd a hímsoviniszta megjegyzésekkel fűszerezett „dugások” ecsetelését is. A nők valószínűleg nem lelkesednek majd különösebben ezért az írásműért, melyet e sorok írója is csak kényszerűségből olvasott el.

(Cséfalvay Pál: Bolondos élet. Dunaszerdahely, 2006)