Berényi Miklósra különösen nem lehet panaszom

„Velem is előfordul, hogy elhamarkodottan cselekszem, és első dühömben igazságtalanul bántok meg másokat”Somogyi Tibor felvételeAhhoz túl jóképű, és amikor már épp elveszítené a rokonszenvünket valamelyik kifogásolható húzása miatt, akkor örökbe fogad egy gyereket, megmenti volt szerelmét brutális udvarlójától, vagy csak belenéz a kamerába, olyan „berényimikisen” és azonnal mindent megbocsátunk neki. Szőke Zoltán csak mosolyog ezen, ha valaki, akkor ő igazán ismeri a figura titkát, hiszen sok tekintetben maga is hasonlít rá.

Az újvidéki színművészeti főiskola diákjaként is álmodott arról, hogy Magyarországon lesz ismert színész, vagy ha nincs a délszláv háború, máig a Vajdaságban játszik?

Az osztálytársaim kinevettek, amikor kijelentettem, hogy én Magyarországon szeretnék dolgozni. Nem mintha úgy éreztem volna, hogy a vajdasági magyar színházi élet nem kínálna elég érvényesülési lehetőséget, de engem még kamasz koromban teljesen elbűvöltek a Rockszínház előadásai. Mivel hasonló zenés produkciókra a Vajdaságban akkor még nem volt példa, megfogadtam, hogy egyszer még ennek a csapatnak a tagja leszek. Időközben a Rockszínház felbomlott, én elvégeztem a főiskolát és nagyon jól éreztem magam az újvidéki társulatnál. Hozzáállásban és mentalitásban is teljesen más a délvidéki színjátszás, mint a magyarországi, sokkal földhözragadtabb, nyitottabb, pozitív értelemben szárazabb. Nincs művészkedés, inkább a délvidékre jellemző szókimondó, hétköznapi ember elevenedik meg a színpadon, és ez nekem nagyon imponált. Végül a háború kényszerített döntési helyzetbe. Akkor már nem a művészi ambícióim kiteljesítéséről volt szó, hanem arról, hogy vagy visznek ágyútölteléknek, vagy eljövök otthonról. Az utóbbit választottam, és végül, ha kerülő úton is, de magyarországi színész lett belőlem. Arra mindig ügyeltem, hogy ne szalasszam el a lehetőségeket, mert ebben a szakmában létezik egy íratlan szabály: amikor hívnak menni kell. Engem pedig hívtak, és jöttem.

Pedig Zalaegerszegre hívták és nem Budapestre.

Halasi Imre, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház akkori igazgatója vendégrendezett Újvidéken, amikor végzős főiskolás voltam és már akkor felajánlotta ezt a lehetőséget. Azonnal nem éltem vele, de amikor a katonai behívó elől menekültünk a barátnőmmel, aki azóta már a feleségem, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Hollandiában, ahol Anikó szülei dolgoztak zenészként, nem akartunk maradni, úgyhogy felhívtam Halasit, érvényes-e még a meghívás. Azt mondta igen, és mi azonnal el is indultunk Magyarországra. Tulajdonképpen három csodálatos dolog történt velem 1991 nyarán: elvégeztem a főiskolát, megnősültem és két nappal az esküvő után aláírtam a szerződést a zalaegerszegi színházban.

Mint aki kifogta az aranyhalat. A továbbiakban is ilyen kívánságműsor volt a pályája?

Hát nem, mert nagyon nehézkesen indult. Mint a színészek általában, volt egyfajta belső meggyőződésem, hogy nekem milyen szerepek járnának és ezek valahogy nem akartak megtalálni. Én pedig egyre többet gondolkoztam azon, miért van ez így, ha egyszer hívtak, és lassan már úgy éreztem, hogy kezdem elfelejteni, amit a színészmesterségről tudtam. Kis feladataim, persze voltak, folyamatosan dolgoztam, csakhogy az én hatalmas egóm ennyivel nem érte be. Állandó elégedetlenségben, a mellőzött tehetség sértett magába fordulásával éltem meg az első éveket. Ma már tudom, hogy ha nem járom végig a színészi szamárlétrát, akkor most nem ülök itt, de akkor ezt egyáltalán nem így láttam.

Lehet, hogy Halasi Imre jó pedagógus volt és pontosan tudta, hogy az ilyen nagytermészetű, lobbanékony alkatot fokozatosan kell terhelni, szoktatni az alázatra, hogy majd a sikert is fel tudja dolgozni?

Lehet, bár mi erről soha nem beszéltünk. Ahhoz, hogy visszanyerjem régi önmagam, újra csodának kellett történni. Ez a csoda volt az első fiam megszületése és egy évre rá rögtön követte őt a másik fiam is. Azóta érzem úgy, hogy enyém a világ és nem létezik számomra lehetetlen dolog, megoldhatatlan feladat. Ebből a lelkesedésből érezhetett meg valamit Halasi Imre is, mert azonnal rám osztotta a Grease főszerepét. Bezárult tehát a kör: a Rockszínházba vágyakozó kamasz fiú színészként először valóban egy musicalben mutathatta meg Magyarországon, mit tud.

Innen visszanézve miként látja: a határon túlról érkezett magyar fiatalember gátlásai is benne voltak abban, hogy nem tudott rögtön kibontakozni?

Egyáltalán nem vagyok gátlásos és azzal sem foglalkoztam egy pillanatig sem, hogyan fogadnak majd a magyarországi kollégák és mit szólnak a vajdasági tájszólásomhoz. Biztos, hogy nem ez fogott vissza, mert én a kezdetektől tisztában voltam azzal, hogy Magyarország más világ, mint a Vajdaság és hiába beszélünk egyformán magyarul, az itteni emberek mentalitása is más. Nálunk természetes volt, hogy az ember kimondja, amit gondol és én ezt a tulajdonságot magammal hoztam ide is, de egy idő után rájöttem, hogy bizonyos mértékig alkalmazkodni kell. Mást soha nem mondok, mint amit gondolok, hazudni nem, de hallgatni már megtanultam. Évek kellettek ahhoz, hogy valóban beilleszkedjek, megtaláljam a helyem és megtanuljam, mit hogyan kell értelmeznem, de kevesebbnek soha nem éreztem magam, mint az itteniek, csak másnak, és ez már így is marad. Tizenharmadik éve élünk itt, megszoktam és megszerettem Magyarországot, de ha a feleségemmel azt mondjuk, hogy megyünk haza, akkor vagy Hollandiára gondolunk, ahol az ő szülei élnek, vagy a Vajdaságra.

Amikor Zalaegerszegen már válogathatott a jobbnál jobb szerepek között, miféle kíváncsiság vitte el a Barátok közt szereplőválogatására?

Pont a kíváncsiság vitt oda. Néha igenis nekünk kell megtennünk az első lépést egy-egy szerepért, és akkor ez a szappanopera műfaj még annyira új volt a magyar televíziózásban, hogy úgy gondoltam, jó lenne ott lenni a kezdeteknél. Az már az elején kiderült, hogy nem annyira az a fontos, hogyan tudunk eljátszani egy bizonyos embertípust, hanem hogy mennyire egyezik a karakterünk valamelyik figura jellemével. A harmadik próbafelvétel után Kalamár Tamás, a Barátok közt producere közölte velem, hogy nagyon hasonlítok arra a Berényi Miklósra, akit ő elképzelt, és enyém a szerep.

Valóban annyi a hasonlóság kettejük között?

Ami a lobbanékonyságot, határozottságot, olykor vakmerőséget illeti, biztosan. A módszereit illetően vannak fenntartásaim, de az velem is előfordul, hogy elhamarkodottan cselekszem, és első dühömben igazságtalanul bántok meg másokat. Olykori megingásaimat sem szívesen hozom mások tudtára, és nehéz helyzetekben néha felteszem magamnak a kérdést, vajon Miklós ezt hogy oldaná meg? Megtörtént már, hogy ez segített továbblépnem.

Miklós jellemének alakulásába mennyire szólhat bele? Kérhet a forgatókönyvírótól némi pozitív fordulatot, amikor már elege van a cselszövésből?

Nincs nagy beleszólásunk, mert ha mindenki csak egy kis módosítást kérne, szétesne a történet. A producer és a forgatókönyv szerzői látják kívülről, mitől működik az egész, és ma már a szereplők karakterei adják a lehetséges variációkat. Egy bizonyos típus csak bizonyos módon vagy módokon viselkedhet, és ha valami meglepőt tesz, annak is oka van. Berényi Miklósra különösen nem lehet panaszom, ez nagyon hálás szerep, mert lehet úgy alakítani, hogy szeressék és úgy is, hogy utálják. Nem a fehér és a fekete között mozog, rengeteg színe, arca van – csak egy biztos, ő az örök túlélő. Egy ilyen férfit pedig sokan irigyelnek, még akkor is, ha ezt nem vallják be. Éppen úgy működik ez, mint az életben és azt hiszem, ez a sorozat sikerének is a titka, hiszen tükröt tartunk a nézők elé: nézzétek, ilyen a mai magyar társadalom, ilyen gondjaink, örömeink vannak és így tudunk megbirkózni velük.

Vagyis Berényi Miklós sikeréből kiindulva, elég ha egy pasi kellőképpen sármos és máris minden bűnét megbocsátjuk?

Ez is így működik az életben, Vagy nem?

A színházi szakmában sokan fanyalognak a televíziós sorozatok felett. Amikor döntött, hogy vállalja Berényi Miklós szerepét, ezzel is számot vetett?

Azok fanyalognak, akiknek savanyú a szőlő. Hat év alatt talán bebizonyosodott, hogy erre a műfajra szükség van és szakmailag is komoly kihívást jelent, hiszen egy figura fokozatos fejlődését, változását kell hitelesen epizódról epizódra megformálni. Minőségbeli különbség a színházi és a sorozatban végzett munka között nem létezik, vagy pontosabban a színészen múlik, mit tud megmutatni a képességeiből a kamera előtt. Akik először kerülnek ilyen helyzetbe, azok úgy érezhetik, hogy a rendezők és producerek csak a színészi technikára kíváncsiak, de pont itt kell megtalálni azt a pillanatot, amikor az ember el tudja adni önmagát. Ez hatalmas lehetőség, és meggyőződésem, hogy az első hívó szóra azok is élnének vele, akik fikázzák a produkciót, mert valljuk be, azért nem utolsó dolog naponta főműsoridőben a képernyőn lenni. Ez nem olyan, mint amikor a színházban meghajol a színész a darab végén és hatszázan állva tapsolnak neki. Itt nincs azonnali visszajelzés, de bármikor odaszólnak az utcán, mondják, hogy nézik a sorozatot, autogramot kérnek és egy idő után tudatosul az emberben, hogy ez mind az ő közönsége. Amikor elkezdtünk forgatni, még senki nem tudta, milyen lesz ez, mindent menet közben tanultunk meg, de a csapat hamar összerázódott, és azóta megy minden, mint a karikacsapás.

A sorozat valóban országos, sőt az ország határain túlmutató ismertséget hozott a szereplőknek. Hozott új színészi lehetőségeket is, vagy inkább elvett?

Nem kapkodtak utánam a rendezők, de egy ideig nem is bántam, nagyon jól elvoltam. Sokáig teljesen kielégített a televíziózás és csak hat év után kezdtem úgy érezni, hogy a lelkemben van egy űr, amelyet kizárólag színházzal lehet betölteni. Pont ekkor találkoztunk sok év után Pozsgai Zsolt író-rendező barátommal, aki megkérdezte, lenne-e kedvem Jávor Pált alakítani egy monodrámában. Hát persze, hogy volt, hiszen hatalmas, izgalmas feladat egyedül állni a színpadon és egy színészlegenda lelkének minden rezdülését átélni, megmutatni. Egy éve volt a darab bemutatója, most az országot járom vele és ha minden jól megy, a felvidéki nézők is láthatják a közeljövőben.

A felesége is színésznő. Ő a család kedvéért lemondott a színpadról?

A színpadról igen, de végzős egyetemista a médiamenedzser szakon, és nagyon sok tervünk van. Az első közös munkánk épp a Jávor-turné szervezése.

A fiairól olyan lelkesedéssel beszélt, hogy biztos vagyok benne, sokkal több időt tölt velük, mint Berényi Miklós Tónival.

Minden szabad percemet. Rengeteget játszunk, sportolunk, utazunk együtt. Berényi Miklóst tulajdonképpen nem is ismerik, mert nem nézik a sorozatot. Amikor kisebbek voltak, nehéz volt megmagyarázni neki, miért viszek én ott más nőnek virágot, gyűrűt, most pedig kilenc- és tízévesek, tehát nem érték még el azt a kort, hogy egy felnőtteknek szóló esti mese érdekelné őket.

Több interjúban elmondta már, hogy szeret főzni, sőt úgy gondolja, hogy a férfi nem a hálószobában kezdődik, hanem a konyhában. Tájainkon ez nem túlságosan elterjedt vélemény.

De a Vajdaságban igen. Ezt a mondatot nagyapámtól hallottam ,és ha jól belegondolok, nem is ismerek olyan délvidéki férfit, aki nem találja fel magát a konyhában. Amikor otthon vagyok és főzünk, a világ legtermészetesebb dolga, hogy minden férfi beleszól. A nők hallgatnak, mert ők tudnak főzni és azt is tudják, hogy számunkra ez sokkal több, mint az étel elkészítése – játék, sikerélmény és udvarlás is egyszerre.

Mostanában nem hallani túl jó híreket a Vajdaságból. Amikor hazamegy, észlel valamit abból a magyarellenes hangulatból, amelyről a sajtó beszámol?

Számomra az a vidék mindig a nyugalom szigete volt, hiszen hat nemzetiség élt békében egymás mellett. Nekem is voltak szerb, bosnyák, horvát barátaim és még ma is úgy megyek haza Újvidékre, hogy azt a toleráns várost látom. Persze, nehéz meghúzni azt a határt, ameddig a sajtó csak tudósít az eseményekről és amin túl már maga is generálja az indulatokat, de végső soron minden az ott élő emberek józanságán múlik. Elég félelmet átéltek, erőszakot tapasztaltak már ahhoz, hogy mindennél jobban vágyjanak a békére.