Az uniós tagság csak egy lehetőség, amivel élni kell

Minden mozdítható EU-s pénzt meg kell szerezniSomogyi Tibor felvételeSzlovákia gazdasági növekedésének üteme az elmúlt egy évben felgyorsult, a növekedés jelenleg az 5 százalékot is meghaladja, s ezzel párhuzamosan a külföldi beruházások jelentős növekedése is tapasztalható. Fenntartható lesz-e majd a jelenlegi dinamizmus?

A temérdek jogos kritika ellenére is közép- és hosszabb távon a jelenlegi kormány alapozta meg Szlovákia gazdaságának fenntartható növekedését. Országunk európai uniós tagsága nem más, mint egy esély, egy lehetőség, amivel vagy élünk, vagy nem. Szlovákiára, hasonlóan a többi új EU-tagországhoz, nagy feladat vár: meg kell teremtenie a működőképes intézményi és személyi hátteret, s csak e lépések megtétele után várható érezhető gazdasági és társadalmi előrelépés. Kiemelném az uniós intézményekbe kerülő képviselők felkészültségi szintjének szerepét. Rajtuk nagyon sok múlik majd. Hiszen tőlük is függ, mennyit tud kis országunk „markolni” a nagy közös kalapból.

Ön szerint az ország gazdasági versenyképessége miként fog alakulni az elkövetkező években?

Óvatosan optimista vagyok. Tudatosítani kell, hogy az ország gazdasági ereje korlátozott. Tekintettel az ország nagyságára és egyéb adottságaira a GDP jelenlegi 5%-os növekedését hosszú távon várhatóan két- háromszázalékos növekedés fogja felváltani. Meg kell értenünk, hogy meghatározó erővel csak a több tízmilliós nemzetek bírhatnak, ők tudják majd az események menetét lényegesen befolyásolni. Egy kis országnak, mint Szlovákia, arra kell törekednie, hogy a nagyobb államoknál ügyes lobbizással érvényt tudjon szerezni elképzeléseinek, hogy javuljon az életkörnyezet. Áldoznunk kell a tudásalapú gazdaság feltételeinek megteremtésére. A közép-kelet-európai országok polgárainak tudatosítaniuk kellene, hogy az EU nagyjainak is számos gazdasági-szociális problémával kell nap mint nap szembenézniük. Ezek a kormányok elsősorban hazai gondjaik megoldására összpontosítsanak. Természetszerűleg az új EU-államok csak a második vonalban kezelhetőek. Az itteni kormánynak nagyobb figyelmet kellene szentelnie a leszakadó, elszegényedő rétegek súlyos társadalmi helyzetének. Észlelnie kéne, hogy rendkívül sok embernek van megélhetési gondja, a társadalom kevésbé képzett rétegei a rendszerváltás során perifériára kerültek. Az államnak nagyobb érzékenységgel kellene kezelnie a szociális ellátórendszerek reformját, az oktatásban és az egészségügyben kialakult helyzetet. Bármennyire is optimistán nyilatkozott a sajtóban politikusaink többsége a belépés előtt, meggyőződésem, hogy a kormányzatnak most már erre a kérdéskörre is megfelelő figyelmet kellene fordítania. Létkérdés, hogy a kormány valós információkat közvetítsen a lakosság felé arról, hogy az esélyen belül csak rendkívül kemény tanulással, felkészüléssel és munkával lehet érvényt szerezni azoknak a lehetőségeknek, amelyeket az uniós tagság biztosít. Végül is a verseny, a konkurencia óriási.

Hogyan látja Szlovákia EU-csatlakozásának gazdasági és társadalmi hatásait középtávon?

EU-tagságunk társadalmi lecsapódását tekintve az első fázisban lesz negatív élmény is a pozitív mellett, de hosszú távon versenyképességünk növelésének eredményeképpen a megnőtt piaci mozgástér áldása valamennyi állampolgár számára érzékelhető lesz. Meglesz a gyümölcse a mostani böjtnek. 5-6 éven belül gazdaságunk felfelé ívelése nemcsak makroszámokban lesz érzékelhető, hanem a mikrovilágban, a mindennapokban is.

Az európai uniós tagság új fejlesztési lehetőségeket teremt Szlovákia számára. Ön szerint a magyar kisebbség által lakott terület számára milyen konkrét fejlesztési lehetőségeket kínálnak az EU alapjai? Képes lesz-e lehívni az európai fejlesztési forrásokat a déli határmente?

Az ország déli területei számára nagyon lényeges, hogy a helyi, a regionális lehetőségekből merítsenek – azt kell kihasználni, ami bevált. Egyedül azt tudjuk majd eladni a közel 450 millióssá vált piacon. Meggyőződésem, hogy a déli területek nincsenek kellőképpen felkészülve arra, hogy a lehetőségekkel éljenek. Nevezetesen arra, hogy minden mozdítható EU-s pénzt megszerezzenek. Ez sajnálatosan érvényes az agrártárcára is, mint a déli régiók gazdaságában fontos szerepet betöltő mezőgazdaság irányító szervére. Ez számomra annál is inkább fájó, mert az agrárium irányításában a szlovákiai magyaroknak közel két éve döntő szavuk van kormányzati szinten.

A kis- és középvállalkozások a foglalkoztatásban meghatározóak. Ön szerint e szlovákiai vállalkozói szféra mennyire ismeri az EU jogszabályi környezetét?

Szerintem a kis- és középvállalkozásoknak a megváltozott vállalkozási lehetőségekkel kapcsolatos jogszabályi háttérismereteik rendkívül hiányosak. Sajnos, ugyanez elmondható a szlovákiai politikai-gazdasági élet irányítóinak felkészültségéről is. A szlovákiai viszonyokat jól jellemzi, hogy Szlovákiát az Európai Parlamentben véleményem szerint nem éppen a legfelkészültebb képviselők képviselik. Állításom bizonyítására elég egyetlen példát felhozni: a magyarországi európai parlamenti képviselők a szlovákiaiakkal ellentétben a választások végeredménye után rögtön asztalhoz ültek egyeztetni, felvázolni koncepciókat és programokat az Európai Parlament által kínált lehetőségekről. Azt gondolom, a szlovákiai politikai pártoknak rendkívüli hiányossága, hogy csak szólamokat lebegtettek az emberek előtt, ugyanakkor elhanyagolták a személyi felkészítést, a szakmai színvonalat. Jó hír azonban, hogy vannak színvonalas privát törekvések. Sok-sok energia, idő és pénz befektetésével jelentős ismeretanyagot halmozott fel, például a kassai Novitech Rt. Úttörő szerepet vállalva sok érdeklődő számára szolgálnak érdemi információkkal a rendkívül bonyolult, formailag is nagyon igényes EU-s projektek forrásigényének felvázolásához.

Szlovákiában az elmúlt 2-3 évben több ipari park jött létre, többségük azonban elkerülte a magyar kisebbség által lakott régiókat. Miért váratnak magukra a működő ipari parkok az említett területeken?

Bár a sajtó gyakran számol be ipari parkok létesítéséről, a valós kép kissé másképp fest. Ugyanis, ha egy önkormányzat azt mondja egy területre, hogy az egy ipari park, attól az még nem válik ipari parkká. Ipari parkról csak akkor beszélhetünk, miután megjelennek a befektetők, a beruházók, és beindul a termelés. A sajtó megnyilatkozásaitól és a szalagvágásoktól még nem fog az ipari park termelni. Az említettek nélkül ugyan nem megy, azonban a legfontosabb, hogy a terméket el kell tudni adni. Persze ahhoz nélkülözhetetlen a menedzselés – ár, minőség, marketing, szerviz, stb. Tehát a fentiek viszonylatában nem látom annyira sötétnek a déli területek ilyen jellegű fejlesztését. Sőt, a napokban értesülhettünk arról, hogy jelentős kormányzati támogatással megjelent az első fecske a Komáromi járásban.

Ön hogyan értékeli a dél-szlovákiai önkormányzatok beruházásösztönző magatartását?

Az önkormányzatok esetében jelentős eltérés tapasztalható attól függően, hogy városi vagy vidéki önkormányzatról van-e szó. Az előbbiek merészebben és racionálisabban álltak hozzá a lehetőséghez, míg a községek többsége nem. Többször olyan okok miatt, hogy a polgármester nehezen beszél szlovákul, vagy nem szeret a fővárosba vagy a megyeszékhelyre utazni kilincselni. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy nagyon sok polgármester nem elég intenzíven keresi a lehetőséget, hogy hozzájusson különböző forrásokhoz azért, hogy beruházások valósuljanak meg a községében. A polgármesterek többsége nem ismerte fel a külső szakértőkkel való együttműködés lehetőségét sem, akiket havi egy- kétnapos alkalmazásban használhatnának az éppen aktuális forráslehetőségek feltérképezésére. A lehetőségek feltárását a legtöbb polgármester elhanyagolta. Itt nem csak a dél-szlovákiai polgármesterekről beszélek. Arra hivatkoztak, hogy rendkívül átláthatatlan a jogi és a gazdasági szabályozás. A választóközeg is okolható a polgármesterek passzív magatartása miatt, mivel akár háromszor is megválasztják a „kisjánost” polgármesterré, mivel ő a kilencvenes évek elején mozaikkockás járdát csináltatott a temetőbe. Sajnos, sok esetben tovább nem terjed a választópolgárok igénye, ezért is várat magára a község tényleges fejlődése.

A mobilitás növekedése világjelenség, a jól működő közlekedés a gazdaság fejlődésének alapvető feltétele. Miként látja ezt a szlovákiai magyarok esetében?

A dél-szlovákiai magyarokról nagy általánosságban azt lehet elmondani, hogy nem szívesen mozdulnak ki a lakhelyükről, kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy röghöz kötöttek. Az elmúlt évtized munkaerő-piaci változásaira nem reagáltak, elutasítják azt, hogy naponta akár 50 kilométert ingázzanak a lakhelyük és a munkahelyük közt. És persze arról is szó van, hogy mi, szlovákiai magyarok nem szívesen költözünk a munka után a szlovák–magyar nyelvhatártól északra eső területekre. Évekkel ezelőtt egy küldöttség tagjaként voltam egy finnországi kisvárosban, ahol egy papírgyár megszüntetése után több mint 2500 munkást bocsátottak el. Érdeklődésemre, hogy vajon hova mentek ezek az emberek, a válasz tömör volt: az utcára került munkaerő egy kis hányadát a szolgáltatás szívta fel, a döntő többségük azonban szétszéledt szerte az országban. El kell azonban mondanom azt is, hogy már nálunk is tapasztalható egy kis elmozdulás a mobilitás felé a fiatalabb és képzettebb munkaerő körében, akik nemcsak az országon belül váltanak lakhelyet, hanem egyre gyakrabban részesei a nemzetközi munkaerőmozgásnak is.

Az elmúlt évtizedben az ország élelmiszer-gazdasága az összeomlás szélére került, az ágazatot általános tőkehiány sújtja. Miként látja a Szlovákia élelmiszer-ellátásának szempontjából stratégiai területet képező Dél-Szlovákia agráriumában mutatkozó innovációkat?

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban tudatos, koncepcionális diverzifikáció történt az élelmiszergazdaságban, az ott végbement folyamatokból egyértelműen hiányzott az innováció. A privatizáció sehol a világon nem volt „vegytiszta”, még Nyugaton sem. Sajnos, mint a többi volt szocialista országra, ránk is jellemző, hogy a tulajdonosváltás a legtöbb esetben a politikai kötődés alapján ment végbe, amelynek során egyes csoportok meggazdagodtak. Véleményem szerint a feldolgozóipar jelenleg azért tart ott, ahol tart, mert az elmúlt másfél évtized alatt a vezetői réteget nem a piaci lehetőségek feltárása foglalkoztatta, hanem a saját zsebeiket igyekeztek megtömni. Az agrárium esete az előbbihez hasonlóan fest. Persze van némi sajátos eltérés. Napjaink szlovákiai mezőgazdaságának legjelentősebb betegségének a még mindig jelentős földterületet megművelő szövetkezetek „antipiacorientáltságát” tartom. Azt, hogy nem a profitra vannak beállítva a vezetőik által, hanem a túlélésre. A szövetkezetek csúcsvezetőségének a keze meg van kötve, nem mernek embereket elbocsátani és ezáltal nyereségessé tenni a vállalatot, hanem még tovább húzzák a túlfoglalkoztatottság terheit. Amíg az agrárszereplők nem tudatosítják, hogy a szövetkezet nem egy szociális ellátó intézmény, addig az agrárium tényleges megerősödése nem fog megtörténni. Ez természetesen feltételezi a világos, hangsúlyai tekintetében tulajdonosi és piaci elvekre épülő átfogó törvényi szabályozást, valamint strukturális és szervezeti váltást. Egyszerűen és világosan, mindenki tegye a dolgát. A traktoros szántson, a fejő fejje meg a tehenet, a vezető pedig törődjön a gazdaság versenyképességének, nyeresége növekedésének fokozásával, a gazdasági közeg biztosította lehetőségek kiaknázásával. De soha nem fordítva. Ezek ugyanis kizárólag szakmai kérdések, melyek sikeres megoldása konkrét elméleti és szakmai kapacitást igényel. Felejtsük el végre a „taggyűlés és ellenőrzőbizottság” áldatlan, idejét múlt szerepét. Működtessük a szövetkezetet úgy, mint egy részvénytársaságot. Valós tulajdonosi magatartást gyakorló közgyűlés vonja felelőségre, ha kell, váltsa le az operatív vezetést. Közhely ugyan, de nem elég ismételni – a gazdálkodás egyetlen kritériuma a profit. Persze más kérdés a szolidaritás. Az előbbi előteremtése nélkül viszont nincs mit elosztani, ugyanis kizárólag azok a javak oszthatóak, amelyeket előteremtünk. Magamban mindig vívódom, hiszen a szívem „szocdem”, de az eszem konzervatív.

A turizmus napjainkra az egyik legtöbb embert foglalkoztató, s az egyik legjelentősebb gazdasági ágazattá vált a világ számos országában. Hogyan értékeli Dél-Szlovákia vonzásadottságainak kihasználtságát?

Az elmúlt másfél évtized alatt akadtak a turizmus fejlesztését központilag elősegítendő próbálkozások, ám lényeges eredmények nem születtek, amit elszalasztott lehetőségnek tartok. Ugyan valamennyi politikai párt a programjában érintette ezt a gazdasági területet, hangsúlyozták a turizmus fejlesztésének fontosságát, ténylegesen azonban olyan mostohagyerekként kezelték, mint a kultúrát vagy az oktatást. A régió vonzásadottságainak kihasználatlansága végett azonban nem egyedül a kormányzati szervek tehetők felelőssé, maguk a vállalkozók is okolhatók például a szlovák–magyar vagy akár ausztriai határmente alacsony idegenforgalma miatt. Talán nincs olyan szlovákiai állampolgár, akinek ne lenne számos negatív tapasztalata a hazai idegenforgalmi szolgáltatások színvonalával. Külön figyelmet kellene szentelni a vendéglátóipar alulfejlettségének. E területen szakmai tapasztalatokért elrendelném az itteni fogadósok kötelező magyarországi szakmai gyakorlatát, mivel ott bármelyik faluvégi csárdában még zárás előtt is kiteszik a lelküket a vendégért, míg idehaza a fogadót működtető vállalkozó kevés kivételtől eltekintve sosem tudatosítja, hogy a vendég hagyja ott a pénzét, vagyis a vendégből él. A dél-szlovákiai régiók idegenforgalmi kínálatában nagyobb hangsúlyt kéne helyezni a regionális specialitások kihangsúlyozására, amit az adott régió esetében a termálturizmus, a falusi turizmus és a kerékpár-turisztika jelenthet. Számomra csaknem felfoghatatlan jelenség, hogy Pozsonytól Királyhelmecig csaknem valamennyi étterem kínál pulykamellet, de helyi jellegű ételt csak elvétve, holott a turistákat a szokott „nemzetközi konyhától” eltérő regionális gasztronómiai különlegességekkel is meg lehet fogni, mint ahogy azt számtalan régió esete bizonyítja szerte a világban.

Milyen a magyarországi tőke szerepe Szlovákiában?

Szlovákiában az elmúlt hat évben jelentős pozíciót szerzett magának a magyarországi tőke. A gazdasági élet jelentős szereplőjévé lépett elő a már korábban megjelent német és osztrák tőkebefektetők mellett. Ennek az örvendetes folyamatnak további folytatása várható még az elkövetkező években, de nem szabad elfeledkezni a nagyok mellett egyre szaporodó kisebb magyarországi befektetőkről sem. Az ő számuk napról napra nő, jelenleg a szlovák–magyar vegyes vállalatoknak a száma több ezerre tehető. Ez a jelenség azért is fölöttébb pozitív, mivel az anyagi hozadék mellett segít lebontani a két nemzet közötti előítéleteket. A gazdasági tevékenységük során kapcsolatba került szlovákok és magyarok fejét többé már nem lehet nacionalista szólamokkal elsötétíteni. A piaci kapcsolatok határbontó szerepének jó példája, hogy a Zwack termékeket nem egy dunaszerdahelyi, hanem egy besztercebányai Kft hozza be Szlovákiába; feltehetőleg ő győzött a piaci versenyben. A napi munkakapcsolatok nagyban hozzájárulnak a valós egységes Európa kialakulásához, nélkülözve mindenfajta „alkotmányt”. A mindennapokban való kölcsönös együttműködés biztosítékot nyújt egymás megismerésére és ezáltal ténylegesen segítheti a nemzetek közti békés együttélést a kontinensen. Meggyőződésem ugyanis, hogy nincs ennél kézenfekvőbb objektív módszer.