Az értelmezés örök jelen ideje

SZARKA LÁSZLÓ

Az értelmiség interpretációs kételyeinek nyitottságával, definíciós hatalmának magabiztosságával ír a nekünk rendelt időről, amelyet saját életünk foglal törékeny keretbe. Mert a dolgok értelmét vizsgáló ember képes megérteni és nevén nevezni a történelemhez foghatóan bonyolult összefüggéseket. Ügyes-bajos dolgainkat, reményeinket, a köröttünk és bennünk zajló folyamatokat. Mindez a megértő és leíró hatalom persze akkor érhet valamit, ha múlékony részérdekektől, tünékeny ideológiai délibáboktól, nemzeti csőlátástól mentesen tesz sokadszor is kísérletet a dolgok egymás utáni rendjének tisztázására.

A kerekre szerkesztett tanulmánykötet záróköve az az interjú, amelyet A spontán multikulturalizmustól a visegrádi eszméig címmel Tóth Ildikó és Hizsnyai Zoltán másfél évtizeddel ezelőtt, hasonlóan jeles évfordulón készített a szerzővel. Rudolf Chmel, a magyar–szlovák kapcsolatok ügyében kifejtett tevékenysége tapasztalatait összegezve Don Quijoténak mondta magát. Mert hogy számtalanszor kellett megtapasztalnia a szándékok és tettek közötti távolság botrányos magától értetődöttségét. Mert már akkor is meghitten ismerte a népek barátságáról szőtt álmok és a valóság között húzódó szakadékokat. Irodalomtörténészként, diplomataként, miniszterként, parlamenti képviselőként, szerkesztőként napi feladványok formájában szembesül a kölcsönös megértést visszhangzó félreértések, értékítéletnek álcázott előítéletek csapdahelyzeteivel.

Tudomány és politika vegyes zónájában

S minthogy a most 75 éves Rudolf Chmel immár negyedszázada tudomány és politika vegyes zónájában verte fel élete fősátrát, az átlagembernél jóval gyakrabban kell szembenéznie azzal, milyen kevésen múlik a szlovák–magyar kapcsolatokban, a közös múlt és a megosztott jelen alapkérdéseiben, hogy merő jószándékból ismételten kudarcközeli konfliktushelyzetekbe navigáljuk magunkat. Látnia és tudatosítania kellett, milyen irdatlan állhatatosságra és meggyőző erőre lenne szükség ahhoz, hogy produktív munkára legyenek foghatók a magyar–szlovák viszony és iszony szélmalmai.

Egyre többen vagyunk, akik a két parton közlekedve, küszködve óhajtanánk a természetes közép-európai egyensúlyt. S épp ezért egyre nehezebben éljük meg a mifelénk már-már természetesnek tűnő tartósan rendezetlen állapotokat. Rudolf Chmel könyvének első harmada a rendezetlenségében konstans magyar–szlovák viszonyról szól. Arról az ezer szállal összekapcsolódó és csupán néhány tucat kérdésben elválasztó nexusról, amelyből minden diplomáciai, kulturális, emberi erőfeszítés ellenére máig hiányzik az eredendően közös érdekeken, kölcsönös meggyőződésen, értékközösségen alapuló természetes közelség.

Miniszterként szokta mondogatni, nacionalista magyar és szlovák barátai egymást túllicitálva, a nemzeti, nemzetállami érdekekre hivatkozva valójában az etnokrácia gondolatvilágába zárkóznak. S naponta tesznek valamit azért, hogy megnehezítsék ennek a két, természet és kultúra által öszszekapcsolt nemzetnek az európai formátumú közeledését.

Az új kötet négy fejezetbe sorolt – közel fél évszázadot felölelő – tanulmányainak gondolatai közül egy-két történeti alapozású tételt szeretnék kiemelni. A történelmet vállaltan a jelenből és a jelen számára értelmező pozíció egyszerre jelzi a rendszerváltás óta eltelt harmadfél évtized közép-európai folyamatainak, döntéseinek gyakori esetlegességét. A politikai, kulturális, tudományos elitek felelőssége a jó és rossz alternatívák kiválasztásában nehezen hárítható át másokra. Rudolf Chmel amúgy szereti paradoxonként kiélezni azokat a döntéshelyzeteket, amikor a nép, a nemzet nevében születnek nagy elhatározások. „Akik ma (…) régiónk nemzeteit, államait fenyegetik, azok – ők maguk!” – írta az Egy érzelmes (közép-)európai címmel 2008- ban megjelent második Kalligram-könyvéből a mostani kötetbe is átemelt tanulmányában. (Az első kötet Nagykövet voltam Magyarországon címmel jelent meg 1997-ben.)

A szembenállás, a bezárkózás tendenciája

Mivel az ön- és közveszélyes etnocentrizmus – a nemzeti érdek félreértett és szűkkeblű stílusgyakorlataiként – ma is gyakran tűnik fel exkluzív politikai állásfoglalásokban, programokban, érdemes ezt a Rudolf Chmel által látszólagos paradoxonnak nevezett jelenséget s annak negyedszázados jelenlétét komolyan vennünk. Tény például, hogy az európai és a közép-európai föderalizmust sokan ma már a szalonképtelen f-betűs szavak közé sorolják. Jól jelezve, hogy nem a nemzeti és a nemzetek feletti egyeztetések iránya a meghatározó, hanem a bezárkózások, a szembeállások tendenciája.

Amikor anno Chmel ezt a diagnózist papírra vetette, még reménykedni lehetett a közeljövő racionális, európai képleteiben. Cseh-Szlovákia majd Jugoszlávia önfelszámolásával, az oroszok új euro-ázsai birodalomépítésével, Nagy-Szerbia, Nagy-Románia nyugatalanító képleiteivel és persze a Nagy-Magyarországnak nevezett kiméra megjelenésével azonban elkezdődött a neonacionalizmusok valóságshow-ja. Ráadásul ezek az irrealitás talaján megfogalmazódó tévtanok egyidejűleg kriminalizálni próbálják „a civilizációk küzdelmében” kontinensünk egyik utolsó esélyét, a közös felelőséget előtérbe állító integrációs törekvéseket.

Chmel legújabb könyvének is fontos vonulata a nemzetállamok kisebbségi dimenzióinak újragondolása: a jórészt meddőnek bizonyult többségi-kisebbségi kategorizáció meghaladásának az esélyét kínálná az integrált tér, de mintha minden oldalon igyekeznének félreérteni ezt a lehetőséget. Pedig a kisebbségi kérdésnek a magyar–szlovák viszonyban játszott megosztó szerepét átalakítani csak abból az alapállásból lehet, amit 22 évvel ezelőtt a szerző megfogalmazott.

A kérdés közös és kölcsönös rendezésének elmaradása Rudolf Chmel szerint az államközi viszonyok balkanizálódásának konfliktusait rejti magában. Ezzel szemben az etnokráciát csakis az a demokratikus alternatíva válthatja fel, amely a kritikus helyzetértékelésből kiindulva a megegyezés és megoldás szintjén egyaránt az érdekegyeztetésre, a partneri viszony kialakítására és az alkotmányos együttműködésre épül. Bár tűnhet ez is szélmalomharcnak, sokkal inkább racionális program, amely nélkül megjósolhatóan még évtizedekig nem lesz, nem lehet előrelépés a magyar és a szlovák kisebbségpolitika összehangolásában.

Irodalmi romantika:

a megértés kulcsa

Ahogy a kisebbségi helyzetértelmezés fogalmi kereteit feszegető írásai, akként az 1970– 1980-as években a magyar– szlovák kettős irodalmiságról, illetve az irodalmi romantika magyar és szlovák sajátosságairól készült két tanulmánya is sok szempontból máig feladatkijelölő és inspiratív. A magyar és a szlovák nemzet- és államépítés szolgálatába állított modern nacionalizmusok átfedéseinek, közös és sajátos vonásainak megértéséhez Rudolf Chmel fontos értelmezési kulcsot kínál a két- és többnyelvű olvasóközönség által párhuzamosan olvasott historizáló nemzeti nagyregények elemzésével.

A két, sok tekintetben különböző nemzetépítés a maga történeti önképét a heroikus, romantikus történeti mítoszokra alapozta. Eötvös József történeti realista koncepciója a kortársi megítélésben Jókai árnyékába került, és a történelem erkölcsi dilemmáit kutató Kalinčiak művei sem lehettek olyan népszerűek, mint a történelmet példatárnak tekintő Svetozár Hurban Vajanský regényei. S ezt nevezhetjük a Chmel által megragadott másik paradoxonnak: a két nemzeti közösséget leginkább az egymás kizárását favorizáló koncepciók teszik egymáshoz hasonlóvá. Vagy miként azt máshol írja: bennünket a legtartósabban éppen – az egyoldalúan, erőből nem megoldható – konfliktusaink kötnek össze.

Az új Chmel-kötet centrumában található a hét éve készült Štúr-tanulmány. Ez egyszerre jelzi a szerző történelemfilozófiai, kritikai-filológiai munkásságának egyik tartóoszlopát és a modern szlovák nemzeti önszemléletnek – Štúrral kezdődő és ugyancsak ővele, a ruszofil pánszlávizmus csapdájába szorult szlovák nemzetépítés apostolával az önfeladásig eljutó – megoldhatatlannak látszó dilemmáit. Chmel Štúr-elemzésében szembesülhetünk azzal a paradoxonnal, amely a magyar és a szlovák modern nacionalizmusok egymásról kialakított (ellenség)képét jelöli meg történeti konfliktusaink, fóbiáink és előítéleteink közös eredőjeként.

A magyar rendi nacionalizmus nemzetállami nacionalizmussá való átlényegülésével 1848–1849-ben, majd a kiegyezés után elfogadott nemzetiségi törvény osztatlan politikai nemzetkoncepciójával – a Magyar Királyság nem magyar felét alkotó nemzetek számára – nem kínált kielégítő, mindenki számára elfogadható és az ország egységét hosszú távon garantáló megoldást. Ekkor kezdődött a szlovákok, rutének, románok, szerbek, horvátok Magyarországon kívüli politikai alternatíváinak a keresése, s vele együtt a Monarchia Kossuth által megjövendölt felbomlása. Palacký nálunk is sokszor idézett Ausztria-definíciója mellett Chmel joggal idézi a forradalom utáni Ľudovít Štúr jóslatát: „Egész Ausztriában az a legszomorúbb, hogy nem lesz senki, aki könnyet ejtsen a sírja fölött.”

Rudolf Chmel szerint Štúr, Hodža és Ján Čarnogurský, illetve Kossuth, Jászi és Antall József többé-kevésbé egyformán jelölte ki a szlovák és a magyar nemzet- és államépítés 19–20. századi göröngyös különútjait, zsákutcáit. A két, egymáshoz közel álló, mégis az elmúlt kétszáz évben más irányba közlekedő kompnemzet geopolitikai önértelmezéseiben egyformán tetten érhető az erőtlenség, a kisnemzeti ellenérdekeltség és a kiszolgáltatottság. Mindez nem mazochizmus, hanem tanulság. Egyfajta kulcs a felemás Kelet-Közép-Európa nemzeti fejlődéstörténetek megértéséhez. Miért nem sikerülhetett Kelet és Nyugat, pravoszlávia és latinitás, turanizmus meg dán, belga, helvét minták között a tartós közép-európai identitást kialakítanunk.

Jószándékú intés, termékeny provokáció

Rudolf Chmel munkássága, amelyet minden közép-európai rokonlélek büszkén vallhatna magáénak, kedvderítő inspiráció 21. század eleji helyzetértelmezéseinkhez, feladatkijelöléseinkhez. S mindahhoz, ami a felföldi emberhez legközelebb álló két nemzet kapcsolatrendszerében kézenfekvően és magától értetődően rokon, másrészt viszont konfliktusokkal és félreértésekkel telített.

Rudolf Chmel 1968-tól máig ívelő, jelen idejű, lendületes és józan tanulmánygyűjteménye, a Jelen és történelem, egyfajta értelmiségi meglepetés. Filológiai és politikusi csecsebecse. Egyszerre kínál higgadt, időtálló értelmezéseket és abszurdba hajló helyzetgyakorlatokat mindarról, ami a két egymással (szemben) felnevelkedett nemzet kapcsolatrendszerében segíthet kölcsönösen magunkra ismerni.

Az új könyvéből hiányzó, de a magyar barátaival kiegészített képzeletbeli tabula gratuloria tagjaiként nyilvánosan is megköszönhetjük Rudolf Chmelnek a magyar–szlovák nexusban kifejtett mindenféle rangú-rendű munkáját. Jószándékú intéseit, termékeny provokációit, elegánsan könnyed kritikáit, s ezt a mostani gyűjteményes kötetet. Az őszinte és kritikus múltértelmezést. A két nemzet, két kisebbségi közösség megoldatlan ügyeinek vigasztalan, máskor meg éppen szórakoztató leltárát. Adjon a Gondviselés neki és nekünk még sok ilyen munkára alkalmat!

Rudolf Chmel: Jelen és történelem. Kalligram, 2014.