„Az államnak be kellene ismernie a tévedését”

„Energiám egy részét másra kell fordítanom, mint szeretném, mivel gyerekes vádaskodások nehezítik a munkámat”Mi késztette arra, hogy belépjen az MKP-ba, és minek tulajdonítja ezt a gyors előrelépést?

Amíg egyesek anyagias világunkban csak a saját mikroszférájukkal törődnek, én a javak gyűjtése mellett próbáltam beleszólni a személyemet közvetlenül nem érintő problémákba is. Ennek a belső késztetésből fakadó társadalmi kismunkának, ha sikerrel is végződött, „a kívülről jövő vélemény nem kívánatos” alapon nem volt úgyszólván semmi foganatja. Ezzel a felismeréssel zártam le ezt a korszakot. Talán ennek köszönhető, hogy 34 évesen kitöltöttem a belépő nyilatkozatot. A belépésem utáni hónapokban bizalmat megelőlegező kéréssel fordultam a pozsonyi tagsághoz, amit meg is szereztem, és most erre a megelőlegezett bizalomra szeretnék rászolgálni.

Volt-e valamilyen konkrét eredménye a párttagság előtti „kibic” éveknek?

1994 táján azon kevesek közé tartoztam, akik aktív szereplőként lehettek jelen Európa legprogresszívebb részvénypiacának, a még közös csehszlovák projektként induló RMS-börzének a létrejötténél. A létrehozott rendszer lehetővé tette, hogy akár otthonról, számítógép segítségével adni-venni lehetett bármit, esetünkben részvényt, úgy, hogy a rendszer pénzt vagy részvényt biztosított a lebonyolítás alatt. Már ott tartottunk, hogy osztrák részvények is megjelennek a rendszerben, és esetleg összekötik az osztrák és az RMS részvénypiacot. Sajnos a hozzá nem értő politika felrúgta a törékeny, csupán kereslet-kínálat alapon működő, tiszta kereskedelmet biztosító rendszert.

Említene egy példát?

Amíg például 900–1000 korona közötti áron kereskedtünk a Slovnaft-részvényekkel, addig a vagyonalap 500 korona alatt szabadult meg a részvénycsomagjától. Ettől a pillanattól kezdve az egész komolyságát vesztette. Az akkori politika továbbment: létrehozott egy 30 milliárd korona nagyságú értékpapírcsomagot, a vagyonalap-kötvényt, olyan feltételrendszer mellett, amely szembeállított egy kis létszámú, exkluzív vásárlási lehetőséggel rendelkező csoportot a 3 millió darab kötvényt eladni akaró lakossággal. Az így kialakult túlkínálat 4000 koronára verte le a 10 000 korona névértékű kötvény értékét. A kivételezettek csoportja pártszponzorként erősíthette az akkori kormánypártok pozícióját a részvénypiac segítségével. Több alkotmánybírósági beadvány született, amelyek próbáltak rámutatni az ilyen feltételeket biztosító törvény alkotmányellenességére. Én is megfogalmaztam egy beadványt, amelyet átadtam az Együttélés gazdasági ügyekben jártas parlamenti képviselőjének, akinek sikerült összegyűjtenie a szükséges számú képviselői aláírást a beadványhoz.

Ha jól emlékszem, volt egy Demokrata Unió által benyújtott beadvány is, ez azonban elbukott. Az Együttélés beadványának igazat adva 1997–98-ban leállították a becstelen feltételekkel működő kereskedelmet.

Hozzá kell tenni, hogy a döntésnek volt egy szépséghibája. Mi nehezményeztük, hogy a törvény taxatívan nevezte meg a kivételezettek csoportjait. Beadványunk szerint egyenlőtlen feltételeket biztosított jogi és a fizikai személyek egyes csoportjai számára. Az alkotmánybíróság – tévesen – elemezni kezdte a csoportokat. Mivel a bérlakás-tulajdonosok csoportját a törvény nem szűkítette le egy kisebb csoportra, a bíróság elemzője az ő esetükben nem talált alkotmányba ütköző többletjogokat. Ezáltal azonban a bérlakás-tulajdonosok előnyhöz jutottak például a traktortulajdonosokkal szemben. A kereskedelem tehát leállt, és csak bérlakás vásárlásánál lehetett felhasználni a vagyonjegyet. Ha az alkotmánybíróság nem hagyta volna érvényben a taxatívan megnevezett csoportot, akkor a kereskedelem felszabadult volna. A felszabadult piaci ár már nem biztosított volna órák alatti biztos dupla nyereséget a befektetett összegre. A politika már nem befolyásolhatta volna a kereskedelmet. Ezt a sikert az utódpárt nem tálalta kellőképpen a lakosságnak.

E kérdésben volt még kapcsolata az utódpárttal?

Később, kérésemre, lehetőséget kaptam az MKP egyik vezetőjétől 30 perces beszélgetésre. Éppen akkoriban folyt a vita a vagyonalap-kötvény kereskedelmének szabályzatáról. Nyílt titok volt, hogy több kis cég különféle előnytelen és garancia nélküli szerződéseket és felhatalmazásokat gyűjtögetett a lakosság körében a vagyonjegyek átvezetésére. Százmilliós értékek voltak már lekötve, amikor a szabályzatot még csak vitatták! Erre hívtam fel a figyelmét beszélgetőpartneremnek. Fontosnak tartottam a dolgot, mert az említett kis cégeknek éppen Dél-Szlovákia volt a kedvenc portyázó területe. A kedvezőtlen anyagi feltételek és a szlovák nyelv alacsony szintű ismerete ideális feltételeket biztosított a portyázóknak. Akadt olyan cég, amely 90 000 szerződéssel várta a kereskedési szabályzat megszületését! Fontosnak tartottam, hogy a szabályzatba ne kerüljön bele olyan lehetőség, amely a vagyonjegy átvezetését pénzátvezetési kötelesség nélkül is lehetővé tette volna. Az alkotmánybírósági sikerrel együtt remek lehetőség lett volna az MKP-nak prezentálnia magát, hiszen ez az ügy közvetlenül 3 millió választópolgárt érintett.

Városi emberként miért tartja szívügyének a földkérdést?

Gyerekkoromban a nyári szünidőt rendszerint a nagyszüleimnél töltöttem Füleken és Egyházasbáston. A básti paraszt nagyapámnál töltött idő nagy hatással volt rám. Nem kell mondani, hogy az ő világképe szemben állt a szocialista iskolarendszer által belénk sulykolt világképpel. Amikor a szőlőnket a básti templomoldalban ledózerolták az ismert érvvel, hogy gátolja a szövetkezetet az effektív gazdálkodásban, osztoztam nagyapám keservében. Szomorú látvány volt az „effektíven” beszántott hegyoldal, miközben éreztem, hogy másokat büszkeséggel tölthet el a homogénnek megművelt domb látványa. A déli harangszónál imádkozó parasztokat a domboldalon felváltották a tervet 100 százalék felett teljesítő szocialista munka hősei. Az egyik értékrendszer felváltotta a másikat. Nem akarom részletezni, milyen most ott a helyzet. Ezért nem szabad csodálkozni, ha elvi kérdésnek tekintem a földtulajdonnal kapcsolatos problémakört. Sajnos 1989 óta nem sokat változott a helyzet a földkérdésben. A belénk nevelt reflexek miatt tízből nyolc ember helyesnek tartja a nagybani földhasználók védelmét az őstulajdonosokkal szemben. Ez meglátszik a törvényeken is. Előszeretettel vadászom olyan precedensértékű és precedenst teremtő, földkérdéssel kapcsolatos problémákra, amelyeknél rávilágíthatok az elvtelenségre. ĺgy bukkantam rá az oroszvári Lónyai birtok problémájára. Oroszvárt a párizsi békeszerződés következményeként csatolták Csehszlovákiához. A trianoni határ az Oroszvár és Ligetfalu közötti Köpcsény kataszteri területén húzódott. Ennek köszönhetően 1947-ig a csehszlovák jogrend nem érinthette. A telekkönyvi kivonatok magyar nyelven íródtak. Kezembe került gróf – majd benősülés után herceg – Lónyai Elemér és neje, Stefánia belga királyi hercegnő telekkönyvi kivonata egy elkobzási határozattal együtt. A csehszlovák állam egy Beneš-dekrétum alapján elfogadott törvényre hivatkozva kobozta el a „magyar nemzetiségű belga királyi hercegnő” ingatlanjait. Nagy kedvvel ástam bele magamat az ügybe. Sikerült megszereznem a hercegi pár végrendeletének nem hivatalos másolatát, melynek elolvasása után elhatároztam, felvállalom az ügy elintézését, ha kell, akár saját költségen is.

Elképzelhető, hogy a kobzás érdekében titulálták a belga királyi család tagját magyar nemzetiségűnek?

Természetesen. Ugyanakkor erre a hibára építve vissza lehet szerezni az ingatlanjaikat.

Egy ilyen ügy sikerének komolyabb következménye lenne, mint ha sikert érnénk el a most már sokat emlegetett „Szabó Jánosok” ügyének felvállalásával.

További kutatásaimnak köszönhetően találtam egy még nagyobb hibát, amely meggyőzött arról, hogy sikerrel járhatok. Nem értettem, hogy az örökösnek miért nem sikerült tulajdonba venni a hátrahagyott ingatlanokat. A hercegi pár nem élte meg Oroszvár Csehszlovákiához csatolását. Hiába állítottak ki az ingatlanjaikra kobzási határozatot, hiszen akkor az ingatlanok tulajdonosa már az örökös volt, amely nem más, mint a Pannonhalmi Főapátság. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a hercegi pár Pannonhalmán van eltemetve, miután életük utolsó éveit az apátságban élték le. Felismerésemmel felkerestem a főapát urat, és felajánlottam a segítségemet. Később megtudtam, hogy a komáromi bencés rend már 1992 óta próbálja restitúcióban megszerezni magának a Pannonhalma által örökölt oroszvári ingatlanokat. A restitúció, mint tudjuk, más tulajdonostól való visszakövetelés. Ez a mi esetünkben nem vezethet eredményre, mert Pannonhalma nem vesztett ingatlantulajdont. Ebben az esetben nevesíteni kell az ingatlant. Más szóval, nevesíteni kell ott, ahol eddig nem állítottak ki tulajdonlapot. Annál a parcellánál, amelynél van kiállított tulajdonlap, vissza kell perelni az ingatlanokat. Az örökség része a gyönyörű oroszvári kastély is, a tízhektáros kastélyparkkal. Pannonhalma az érveimet elfogadta, és én nekifogtam a hálás feladatnak. Kiállíttattam egy közjegyzői jegyző-könyvet, amely összefoglalta a tényeket, és tulajdonosnak a Főapátságot nevezte meg, majd hivatalosan lefordíttattam a végrendeleteket. Egy kastélyparkban található, tulajdonlap nélküli parcellára névrehozási kérelmet nyújtottunk be a kataszteri hivatalnál. Tulajdonlap-kiállítási kérvényünkhöz csatoltuk a jegyzőkönyvet és a végrendeleteket. Reméltük, hogy vagy a még magyar Oroszvár területén kihirdetett végrendeleteket, vagy a tulajdont bizonyító jegyzőkönyvünket elfogadják. Örültem volna, ha a jegyzőkönyvünkkel precedenst teremthetünk, és ezzel komoly fegyvert kapnának a kezükbe az őstulajdonosok. A tulajdonjog nélküli földhasználóknak elég 10 éves háborítatlan használatot jegyzőkönyveztetni a tulajdonlap-kiállításhoz. Ez az elbirtoklás. Szerettem volna ilyen progresszív lehetőséghez juttatni a használati joggal nem rendelkező őstulajdonosokat is. Az ide vonatkozó törvények alapján erre van lehetőség, csak tudomásom szerint eddig senki nem élt vele. Nagy meglepetésemre mindkét lehetőséget elutasították. Nagyszerű, gondoltam, és megfogalmaztam egy kérvényt, amelyet eljuttattam a minisztériumi szintű kartográfiai hivatalhoz. Kértem metodikai utasítás kiadását mindkét kérdésben. Két hónapos fejtörés után a kérvényt azzal az indokkal utasították el, hogy ezt a kérdést nem kell rendezni. Megfogalmaztattam még egy beadványt, de most már az ügyészségre. Az ügyészség mindkét esetben igazat adott. Sikerült tehát előkészíteni a talajt a további ingatlanok tulajdonlapjainak kiállításához. Amíg harcoltunk az alapigazságért, a végrendeletek alapján lefolytattunk egy örökösödési tárgyalást a jelenlegi szlovák jogrend szerint. Ez alapján kiállítattam a tulajdonlapot a kastélyparki parcellára. Két legyet ütöttem egy csapásra: volt kiállított tulajdonlap, és kezemben volt a további ügyintézés kulcsa, az ügyészségi végzés. Csak eggyel nem számoltam: az emberi gyarlósággal. Akik nem jó szemmel nézték a ténykedésem, elérték, hogy köszönet helyett felkértek, hogy az ügyet ne képviseljem tovább, mert nem tudok együtt-működni a komáromi elképzeléseket valló képviselővel. Mindez három éve történt. Gyakran járok el a kastélypark előtti országúton. A százéves fák között felbukkanó, tulajdonlap nélküli kastély mindig vegyes érzelmeket kelt bennem.

Aki figyelemmel kíséri a pozsonyi helyi politikát, annak nem kerülte el a figyelmét, hogy ismét levelező viszonyban van az alkotmánybírósággal a Pozsony-újvárosi önkormányzati választási csalás vagy figyelmetlenség miatt. Hogy is van ez?

A választási eredmények elemzésekor rajtakaptam a hamiskártyásokat. Sokáig gondolkodtam, hogy rámutassak-e a csalásra. Az egyik helyi szintű koalíciós partnerünk érintettsége forgott kockán, és ez óvatosságra intett. A választások olyan eredményt hoztak, hogy éppen ez a koalíciós partnerünk került kártyaosztó helyzetbe. Ő lett a mérleg nyelve a Pozsony-újvárosi önkormányzati testületben. Ezzel a helyzettel visszaélve szabadabban kezdte értelmezni a helyi szintű koalíciós szerződést, és ezzel betelt a pohár.

Továbbra is foglalkozik társadalmi kismunkával?

Fontosnak tartom folytatni ezt a tevékenységet, de már hivatalosabb formában. Energiám egy részét azonban másra kell fordítanom, mint szeretném. Gyerekes vádaskodások nehezítik a munkámat. Normális esetben nem is kellene foglalkozni velük, de általam értelmesnek tartott személyek is elhiszik, és még érvelnek is velük. Akadnak emberek, akik egyszerűen kerülik a társaságomat.

A földtörvény második olvasata ott van a képviselők előtt. Ha jól tudom, önnek egészen eltér a véleménye ebben az ügyben az MKP vezetésétől, másképp látja a földkérdés problémáját.

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy az MKP-nak át kellene vállalnia a 180/1995-ös törvény 15. paragrafusa fölötti felelősséget azzal, hogy kozmetikai módosításon megy keresztül újkori történelmünk legnagyobb – a termőföld őstulajdonosoktól való – vagyonelkobzása. Amit az „átkos” alatt többszöri hullámban a hatalom nem tudott elkobozni, az most fog lezajlani. Igaz, ezúttal a jól hangzó önkormányzati tulajdonba kerüléssel. Az érvek szinte hihetetlenek, a fogalmak keverednek. A probléma gyökere, hogy a restitúció kérdésköre összemosódik a nevesítetlen földek problémakörével. A restitúció esetében egy évre jogot nyújtunk a földtulajdonjog visszaigénylésére azzal, hogy „aki a tulajdonjogáért nem jelentkezik,” az nem jut tulajdonhoz. A nevesítési problémánál is erőltetett a „nem jelentkezik” megfogalmazás. Vagyis ha valaki „nem jelentkezik a földjéért, a föld tulajdonjoga átszáll az önkormányzatra”. Holott ebben az esetben senkinek sem kell jelentkeznie. Sehol, semmiért. Az államnak kell elismernie a hibát, hogy 1965-ben eltörölte a tulajdonjog alapján felépülő birtoklaprendszert a térképeivel, és bevezetett egy a kollektivizáció alapján létrejött földhasználók használati jogát nyilvántartó, úgynevezett evidenciás laprendszert a térképrendszerével együtt. Most pedig szankcionálni szeretnék azokat az őstulajdonosokat, akik a birtoklaprendszerből nem nevesítik a földjeiket a tulajdonlaprendszerbe, amely az evidenciás laprendszer utódja.

Mit érünk el, ha elismerjük az állam hibáját a kérdésben?

Az egész nevesítési folyamat más beállításba kerül. Nehezebben lesz elfogadható, hogy például valaki pénzt kérjen azoktól a – mondjuk básti – nyugdíjasoktól, akiknek a földtulajdonjogát „újra megtalálták” a birtoklapokban a ROEP folyamat során.

Mi az a ROEP?

Egyszerűen fogalmazva: államilag dotált folyamat, melynek során ott, ahol nincs a parcellára kiállított tulajdonlap, a valamikori telekkönyvi kivonatban szereplő tulajdonost vezetik be a parcella tulajdonlapjára.

A restitúció mint lehetőség egy évig újra nyitva lesz.

Igen, csak az a kérdés, hogy kinek. Fontosnak tartanám, hogy komolyabb vita kezdődjön arról, hogy a 104/1945-ös SZNT-törvény alapján elkobzott ingatlanok is restituálhatóak legyenek. Mert ez a kérdés véleményem szerint nincs elfogadhatóan megoldva.