„…akkor mit őrzünk annyira magunkba fordultan és féltékenyen?”

Megvallom, kissé zavarba hoz Vojtek Katalin fönti, idézett cikkem ihletésére született írása. Nem azért, mert a témát illető – igaz, helyszűke miatt csupán hevenyészve felvázolt – nézeteimnek ellentmond. Ez nem hozna zavarba. Az ellenérvek súlya alatt az ember vagy meghajlik, vagy ha könnyűnek találja ezen súlyokat, megpróbálja érzékletesen szemléltetni a vitapartner logikájának összegubancolódott szálait. Zavarom oka, hogy Vojtek Katalin nyilvánvalóan vitairatnak szánt írásművében se megállapításaimmal szembehelyezhető ellenérveket nem találok, se logikai szálakat. Még összegubancolódott formában sem. Nem azt mondom, hogy írása teljesen zavaros. Nem! Nagyon sokszori elolvasása és minden mozgósítható empatikus készségem bevetése révén végül is sikerült rekonstruálnom egy elképzelt dialógus vezérfonalának foszlányait. Az én szövegem azonban ennek a dialógusnak nem szereplője. Olyan ez a Vojtek-írás számomra, mintha egy telefonperpatvar véletlen tanúja lennék, és az egyik fél mondataiból, hol ironizálónak tűnő, hol a visszasértés szándékát sejtető hangsúlyaiból kéne kikövetkeztetnem a másik fél állításait és nemkülönben nemtelen, a tárgyhoz nem is tartozó sanda célozgatásait. Vagy mintha egy házastársi perpatvar kellős közepébe csöppentem volna, ahol olyan előzményekre történik utalás, amelyekről nincsenek ismereteim, és a patália látszólagos tárgya mögött felsejlenek az intim szféra legmélyén erjedő tényleges okok, s már félő, hogy nemsokára repülnek az ólomüveg használati tárgyak. Szóval egy ilyen évtizedes sérelmeket szertelenül hömpölyögtető, feszültségektől terhes belső dialógus közepette elég kínos így, kívülállóként megszólalnom… Igen ám, csakhogy ebben a párbeszédnek álcázott monológban az én nevem is elhangzott. Méghozzá nem is a legkedvezőbb összefüggésekben – és kilencszer! Valamit mégiscsak mondanom kéne… A legegyszerűbb persze az lenne, ha azt mondanám: mielőtt bárki ítélkezne fölöttem, olvassa el még egyszer figyelmesen, mit is írtam. Csakhogy nem tudhatom, kiben milyen személyes bántalmak forrtak dühös prekoncepciókká. Abban sem lehetek biztos, hogy nem fogalmaztam-e helyenként valóban félreérthetően. Ebben az ember sohasem lehet biztos. Igazság szerint veszélyességi pótlék járna minden publicistának, aki kényes kérdéseket érintve se kényelmes közhelyeket csócsál. No de ha itt-ott pontatlan volt is a fogalmazásom, jobbító szándék, a kultúra mély tisztelete és az emberi élet ennél is nagyobb féltése vezérelt, és ennek minden stiláris esetlenségem ellenére is át kellett hatnia írásomat. Szenvedélyem nem személyek, hanem – szerintem! – átgondolatlan, homályos, a kultúra mibenlétét meg sem sejtő vagy különböző irányultságú politikai meggondolásokból tudatosan félreértelmező fogalmi rendszerek ellen irányult. Olyan vulgárfilozófiai – vagy hát ne kerteljünk: politikai – téveszmék ellen, amelyek minket, magyarokat is sújtottak. És ez az „is” nem a szlovákiai magyar kitelepítettek szenvedéseinek relativizálása! Csupán arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy az etnikailag – és akkor persze már kulturálisan is – „tiszta” barakkoknak, a szennyezetlen és következésképp kulturális konfliktusoktól mentes nemzeti Kánaánoknak a létrehozására szinte egész Európában történtek kísérletek. És arra is rá kívántam mutatni, hogy ezeknek a (politikai szakszóval) nemzetállamoknak nevezett hatalmi formációknak a kialakítását célzó rendkívül erőszakos, szívós, ám mégis hasztalan próbálkozások azért történhettek meg, mert az ideológusoknak sikerült az eredendő emberi szolidaritást nemzeti tömeghisztériával ellensúlyozniuk. Ahhoz, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek az ilyen durva politikai beavatkozások, szerény meglátásom szerint az etnikumoknak tudniuk kellene egymás szenvedéseiről, és kölcsönösen szolidárisaknak kéne lenniük. Ezért aztán amikor Vojtek Katalin úgy fogalmaz, hogy „a kultúrák együttélésének apostolai (…) folyton egybe akarják terelni a kultúrákat, de úgy, hogy azok egymás sarkát tapossák, egymás nyakába lélegezzenek” (miközben nyilvánvalóan azt sugallja, hogy képzelt vitapartnere is ennek az összeterelésnek a híve), az bizony engem is elgondolkoztat. Nem tudom, a maga démoni társa hogy van vele, én nem is értem miről beszél. Nem tudok ugyanis egyetlen olyan esetről sem, amikor a kultúrák együttélésének apostolai akartak volna egybeterelni bárkit is. Terelgetni eddig mindig a nemzet apostolai terelgettek. Továbbá szükséges itt még valamit tisztázni. Vojtek Katalin a drót másik végéről azt véli kihallani, hogy vitapartnere „a nemzeti kultúrára” gondol. Nos, lehet, hogy ő igen, én viszont a következőket állítottam (sajnos, helyszűke miatt megint nem tudom ezt példákkal is illusztrálva, bővebben kifejteni): „A kultúra nem ismer még etnikai határokat sem, miként is lehetne hát egy nemzetállam keretei közé szorítva – úgymond – »tisztán megőrizni«?! Hiszen a kultúrára vonatkoztatva – amely lényegéből fakadóan minden elérhető hatást szemtelenül integrál, és e megállíthatatlan szellemi anyagcsere-folyamat során folytonosan változik – voltaképpen nem is értelmezhető sem a »tiszta«, sem a »megőrizni«.” Vagyis nemhogy az általam politikai kategóriaként kezelt „nemzeti” kultúrára nem gondolok, hanem a nyelvi egység kétségtelenül strukturáló erővel bíró aspektusán túl még a magyar etnikum kultúráját is csak egy jóval nagyobb, összetettebb kulturális szövedék viszonyrendszerébe helyezve látom megragadhatónak. Akárcsak Ady, József Attila – és Bartók, aki a Kárpát-medencei etnikumok népdalkincsében nem csupán kósza kölcsönhatásokat talált, hanem a szerves együttformálódás letagadhatatlan bizonyítékait is. És mindez természetesen vonatkozik a borfogyasztás kultúrájára ugyanúgy (már ahol egyáltalán megterem a szőlő), mint az öltözködési és lakáskultúrára. (A globalizációval kapcsolatos kérdésekre még érintőlegesen sem tértem ki írásomban, úgyhogy ennek megvitatását végképp kettejükre hagyom.) A fönti cikk önfeledten vitázó szerzőjének egyik megjegyzését azonban maradéktalanul jogosnak érzem. Ez arra a szövegrészre vonatkozik, amelyet Christopher Dawson magyarul 1938-ban megjelent könyvéből idéztem. A különösen keresztény körökben elfogadott, a maga idejében széles körben ismert, jelentős angol történész azt találta írni (én meg idézni), hogy „a kultúra a nemzetek felett álló hagyományok összessége”. Vojtek ezen a ponton – abszolút logikusan – felveti: „…akkor mit őrzünk annyira magunkba fordultan és féltékenyen, másoknak akár fájdalmat is okozva?” Mi tagadás, éppen ez az a kérdés, amire én sem találok ésszerű választ.