Akiben béke van, azt a bántó szándék sem éri el

„Az én életemben akkor lett nagyon más minden, amikor megértettem, hogy nem másokat kell megváltoztatnom, hanem önmagamat”(Képarchívum) Az utóbbi időben nem is a saját énekesnői karrierjére, sokkal inkább másokra figyel. Az Adományvonal arcaként a rászorulók megsegítésére ösztönzi a lakosságot és kisgyermekeknek készít az éneklés szeretetére, élvezetére oktató lemezt. Hisz abban, hogy a másokkal szemben tanúsított figyelmet, törődést az ember hatványozottan kapja vissza, és mivel eszerint él, körülötte is valahogy csendesebb, megértőbb, jobb a világ.

Hogyan találtak meg az Adományvonal kezdeményezői?

Ez európai viszonylatban egy teljesen egyedülálló kezdeményezés. A Matáv hívta életre, pont tíz évvel azután, hogy megjelent a Neked című lemezem, amelynek megvásárlásával a vevők száz forintot adományoztak a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnak. Akkor ez az én ötletem volt, mert biztos akartam lenni abban, hogy a pénz oda kerül, ahová szánom. A dolog érdekessége, hogy a Matáv egy az egyben ezt az elgondolást valósította meg anélkül, hogy tudtak volna róla, és amikor felhívtak, még fogalmuk sem volt arról, hogy én ezt már végigcsináltam a kiadómmal. Mindig hittem abban, hogy nincsenek véletlenek és ez az eset csak azt igazolja, hogy bizonyos feladatok egyszerűen megtalálják az embert. Most én vagyok az, aki megszólítja a nyilvánosságot, hogy az emberi hívószám tárcsázásával épp milyen célra adakozhatnak. A kedvezményezett, akit pályázati úton választ ki egy kuratórium, két hónapon át élvezheti a szám előnyeit és a gyűjtés befejezésekor azt is elmondjuk, milyen összeg gyűlt össze, úgyhogy fel sem merülhet semmiféle kétely, amely valakit meggátolhatna az adakozásban. Azok a célok, amelyek mellett kiállunk, minden esetben megérdemlik a figyelmet, mert komoly társadalmi hiányokból adódó nehézségeken igyekszünk segíteni és a maga kicsi morzsájával mindenki részese lehet ennek az összefogásnak.

A művészek közül sokan adakoznak, de csak kevesüknél válik a rászorulók segítése életfilozófiává, cselekvési programmá. Történt valami az életedben, tanúja voltál olyan nélkülözésnek, szenvedésnek, ami kiváltotta belőled ezt a reakciót, vagy ennyi empátiakészséggel egyszerűen születni kell?

Ahhoz, hogy valaki megmozduljon bizonyos ügyért, nagyon sok esetben előbb vele kell valamilyen tragédiának történnie. Velem ez nem volt így, egyszerűen csak látok, és számomra nagyon fontos, hogy a dolgokat úgy lássam, ahogy vannak, ne pedig úgy, ahogy mások szeretnék láttatni velünk, vagy az előítéleteink alapján feltételeznénk. Ha az ember igaziból, őszinte érdeklődéssel néz körül a világban, akkor nem kell semmilyen személyes vonatkozás ahhoz, hogy rájöjjön, rengeteg olyan terület és helyzet van, ahol segíteni lehet. Már csak azért is, mert mi magunk szintén nagyon sokszor szorulunk segítségre, és talán észre sem veszszük, de nem tudjuk egymást nélkülözni.

Akkor másként teszem fel a kérdést. Miért pont tíz éve, a Neked című lemez megjelenésekor ért meg benned az elhatározás, hogy valamit tenni kell?

Az a rendszerváltás utáni időszakban volt, amikor többen attól tartottak, hogy a nagy nemzetközi kiadók megérkezése a magyar lemezgyártás végét jelenti. Akkor én azt gondoltam, hogy nemcsak hogy talpon marad és versenyképes lesz a nemzeti hanglemezgyártás, hanem a természetes feladatán túl még többet is vállalhat, például a rászorulókat segítheti. A kiadóm támogatott ebben, és nekem lett igazam, mert a magyar hanglemezgyártás és az adományozás ötlete is életképesnek bizonyult.

Azt mondod, sokszor ott rontjuk el a dolgokat, hogy csak nézzük azt, ami történik körülöttünk, de nem látjuk a lényeget. Szerinted tudatosan kialakítható ez a képesség?

Azt hiszem, hogy gyerekkorunkban sokkal többen birtokoljuk, mint gondolnánk, csak a nagy evilági zűrzavarban valahogy elfelejtjük. A tanítások is folyamatosan arra kondicionálnak, hogy bizonyos dolgokra nem vagyunk képesek, pedig nagyon sok adottsággal rendelkezünk, és még a szunnyadó képességeket is ébresztgetnünk kellene ahelyett, hogy teljesen elnyomjuk. Én akkor éreztem először, hogy az ember kezébe veheti a saját sorsát, amikor tizenhét éve először találkoztam a jógával. Addig is gyanakodtam, hogy nincs minden úgy, ahogy mondják, nem lehet, hogy az élet fájdalmak, erőfeszítések és küzdelmek hosszú sora, amelyben a boldogság csak véletlen, röpke vendég, de ezután még kevésbé voltam hajlandó ezt elfogadni. Persze, a harmónia nem csak elhatározás kérdése, a felismerésnek, hogy minden rajtunk múlik, el kell vezetnie a cselekvésig. Megérteni a lényeget, de utána nem tenni semmit, legfeljebb másokról megállapítani, mit miért nem csinálnak jól, az nem elég. A világ megváltoztatását mindenkinek magával kell elkezdeni.

És aki maga jó irányban változik, az a puszta kisugárzásával képes megváltoztatni a környezetét is? Vagy pedig a saját lelkében megteremtetett harmóniának köszönhetően egyszerűen nem engedi közel magához az ártó szándékokat?

Az én életemben akkor lett nagyon más minden, amikor megértettem, hogy nem másokat kell megváltoztatnom, hanem önmagamat. A mások átalakítása eleve hibás, sikertelenségre ítélt törekvés, és sokan ennek lehetetlensége miatt adnak fel sok mindent. Persze hogy nem változtathatunk meg valakit, amikor azt sem tudjuk, mi az igazi lénye, sokszor még saját magunkat, a bennünket mozgató erőket, örömöket és félelmeket sem ismerjük eléggé. Pedig a kulcs bennünk rejlik, ha ezt megtaláljuk, akkor sokkal könnyebben megértjük mások indítékait, és ha ide eljutottunk, akkor egy idő után az a bizonyos ártó szándék már nem jön, mert nincs miért jönnie. Miért harap meg ugyanaz a kutya egy bizonyos embert és mást nem? Mert érzi, kitől kell tartania és ez a képesség az emberben is megvan. Csak újra fel kell fedeznünk és a jóra kell használnunk, hogy még azelőtt fegyverezzük le a rossz szándékot, mielőtt az megvalósulhatna. Aki jóban van önmagával, az másokkal is jóban van és eleve elhárítja az indulatokat, csökkenti a környezetében a feszültségeket. Én hiszek ebben és abban is hiszek, hogy indirekt módon másokért is tehetünk valamit azzal, ha magunkon dolgozunk. Aki önmagát érti, az a másikat is könnyebben érti, és nem rögtön önmagát látja a másik furcsa cselekedeteinek középpontjában. Nem kérdi, miért épp nekem mondja, velem teszi ezt, mert tudja, hogy minden távolmaradásának, bántó szavának mélyebb okai, bonyolultabb összefüggései is lehetnek.

Na igen, csakhogy az ember a személyes kapcsolataiban ritkán képes ilyen kívülálló analitikusként viselkedni.

Ez is tanulható. Nem kell minden esetben, amikor bántva érezzük magunkat arra gondolni, hogy most engem kerül el, engem hagy ki, rólam mond rosszat, mert ez nem biztos. Sokszor csak rosszul fogalmaz, elhamarkodottan reagál valaki, de mi ahelyett, hogy próbálnánk megérteni, ugyanúgy túlreagáljuk a dolgot és ilyenkor szoktak elmérgesedni a viszonyok. Pedig sokszor elég lenne úgy leülni beszélgetni a problémáról, hogy nem feltételezzük a másikról eleve a legrosszabbat. De az is lehet, hogy inkább magunkkal kell megbeszélnünk a dolgot, mert mi adtunk okot arra, hogy bántsanak. Azt figyeltem meg, hogy nagyon kevés dolgot fejezünk ki úgy, ahogy gondoljuk és a legtöbb konfliktust ez okozza. Úgy élünk, mint egy szappanoperában, ahol senki nem azt mondja, amit gondol és nem árulja el, amit tud, ebből pedig félreértések végtelen láncolta keletkezik. Csakhogy az életben nem mindig adatik meg a boldog végkifejlet, ezért akkor teszünk a legjobban, ha feleslegesen nem bonyolítjuk a cselekményt, még ártatlannak látszó hazugságokkal sem.

Lehet egyik napról a másikra újrakezdeni, elhatározni, hogy ezentúl mindent másként csinálunk?

Egy kollégám mondta nekem, hogy szeretne egyszer olyan lenni, amilyennek én látom – azt hiszem, ez az alap, mert innen kezdve valóban igyekszik is olyanná válni. Magunkban mindent meg tudunk változtatni, bármennyire elhittük is, hogy gyarlók és esendők vagyunk. Ez még nem jelenti azt, hogy nem esünk vissza újból és újból ugyanabba a hibába, de hát épp az a csodálatos az egészben, hogy mindig újra lehet kezdeni. Ez egy folyamat rengeteg kerülővel és buktatóval, és minden helyzetből csak ugyanazon az úton lehet kikerülni, amelyen belekerültünk. Ezt újra végigjárni azt jelenti, hogy a rossz dolgokat is újra át kell élnünk, de ilyenkor is a jó felé haladunk.

Ennek az életfilozófiának a lényege az, hogy mindenkiben csak a jót látod, vagy meglátod a rosszat is, de azt igyekszel jóra változtatni?

Alapjában véve mindenki jó, de mi összekeverjük az embert a kifejezési módjaival. Ezek olyanok, mint a használati eszközök és lehet bizonyos helyzetekben nagyon rossz eszközöket választani, de azok nem minősítik végérvényesen a használójukat és nem azonosíthatók vele. A használati eszközét bárki bármikor lecserélheti, ha esélyt adunk neki a megértésünkkel és a bizalmunkkal.

Most nagy a divatja a különböző személyiségfejlesztő könyveknek tréningeknek. Hiszel abban, hogy egy ilyen kéthetes kurzuson az ember teljesen megváltoztathatja az önmagához és a világhoz való viszonyát?

Azt tanultam, hogy az ember az utolsó lélegzetvételéig változhat, és még akkor is ráébredhet a legnagyobb igazságra. Ezek között is vannak üzleti szándékkal létrehozott, megkérdőjelezhető vállalkozások, de hát zenélni sem zenél mindenki ugyanolyan tiszta szándékkal. Vannak, akik a nagy tanítómesterek közé keveredve nem úgy élnek a tudással, ahogy kellene, de ettől még a valódi valódi marad. Egyébként pedig azt gondolom, hogy senki nem árthat nekünk jobban, mint ahogy magunknak ártani tudunk. Érhetnek rágalmak, pletykák, cselszövések, de aki kívül tud maradni az aljasságok szövevényén, azt nem érik el. Csak onnantól kezdve számít minden, hogy én is a részesévé válok, mert foglalkozom vele, cáfolok, visszavágok, magyarázkodom. Ha azt mondom és úgy is viselkedem, hogy az egészhez semmi közöm, akkor az, aki valóban meg akar ismerni, úgyis megismer, és kiderül számára, mi az igazság. A többi pedig nem érdekes.

A másik oldala ennek az, hogy épp azért menekülünk különféle tanokhoz és tréningekhez, mert a nagy rohanásban elvesztettük a lényeget. Ahelyett, hogy magunkat tanulnánk meg érteni, másoktól várunk gyors recepteket és válaszokat.

Akkor követtük el szerintem a hibát, amikor az életünkből minden lényegeset átadtunk valamilyen „szolgáltatónak“ – a testünket rábíztuk az orvosokra, a lelkünket a papra vagy a pszichológusra, a pici gyerekünket az óvodára, a főzést az étteremre. Közben mi a pénzt és a sikert kergettük, mert mindenki azt mondta, hogy most ez a legfontosabb, aki lemarad, az kimarad, és észre sem vettük, hogy lassan kiüresedett az életünk. A környezetemből, azok közül az emberek közül, akik egyfajta igazságot megtaláltak a saját életükben, senki nem tudta a választ arra a kérdésre, miért mondtunk le önként ennyi örömről és tudásról. Ezekben az útvesztőkben mára mindannyian eltévedtünk már, mert külső segítségre számítottunk ott is, ahol az ember csak maga ismerheti a helyes választ. Itt keverednek az életünkbe azok a kóklerek, akik mindenre biztos és gyors megoldást kínálnak. Persze, innen is van visszaút, de ezt is mindenkinek magának kell megtalálni és végigjárni – nincs tömeges felismerés, mint ahogy tömeges megváltás sincs. Első hallásra úgy tűnhet, hogy ez borzasztó, pedig valójában ez a legjobb hír: amit mi rontottunk el, azt ki is javíthatjuk.

Idén jelent meg az a lemezed, amelyet óvodásokkal készítettél és nekik is szántál. Úgy gondolod, hogy énekelni is rosszul tanítjuk a gyerekeket?

Azt szoktuk mondani, hogy a kisgyerekek bizonyos dolgokat nem képesek megtanulni, pedig csak mi nem vagyunk képesek elhinni, hogy meg tudják tanulni, vagy nem tudjuk megtanítani nekik. Ezen a lemezen, tizenhat magyar népdal és dalos játék van, vonósnégyesre feldolgozva, ami azért fontos, mert itt találkoznak olyan műfajok, amelyek egyébként ritkán. Mi szeretjük megvonni a határokat az egyes zenei műfajok között, pedig a népzene, komolyzene és popzene nem egymástól független valami, hanem egy és ugyanazon ZENE különböző kifejezési formái. Az volt a szándékom, hogy a kis hallgatók játszva tanulhassák meg, mi az a bevezetés, közjáték, ismétlés – vagyis az egyes zenei formák, és mindenki a saját hangfekvésének megfelelően énekelhesse a dalocskákat. A felvétel sem kórustagokkal készült, akiket már évek óta arra képeznek, hogy leírt hangjegyeket tökéletesen énekeljenek ki – ezek a gyerekek igazi óvodások, akik még úgy énekelnek, mint bármelyik gyerek, aki megveszi a lemezt. Minden dal után annak hangszeres változata következik, erre lehet otthon énekelni és van még egy kíséret, amelynél nyíl mutatja, hogy egy hanggal magasabban vagy mélyebben. Az éneklés legnagyobb akadályának ugyanis azt tartom, hogy mindenki azon a hangon énekel, amelyen az óvó néni vagy az édesanyja szokott, pedig nem biztos, hogy neki is ez felel meg. Mindenkinek ott és úgy kell énekelni, ahol neki kényelmes, és ha erre rájövünk, akkor az is kiderül, hogy ettől az élménytől senkit sem kell megfosztani azért, mert a megadott hangfekvés nem „ül“ neki. Ugyanilyen fontos az is, hogy a gyerekek értsék a dalokban szereplő népies, ma már alig használt kifejezéseket, mert jó előadás csak abból születhet, ha átélik, amiről énekelnek.

Bármibe kezdesz, mindenből azt az indíttatást lehet érezni, hogy adni akarsz. Te honnan merítesz erőt?

Legtöbbször abból, ami visszatükröződik a cselekedeteim nyomán. Van úgy, hogy nem jön viszsza semmi, de ilyenkor egészen máshonnan, váratlanul kapok egy pozitív impulzust. Tizennyolc éves korom óta énekelek, és én annyi emberrel találkoztam útközben, annyi embertől kaptam segítséget, olyanoktól is, akiknek fogalmuk sem volt, hogy segítettek nekem, hogy ezt valahogy vissza kellett adnom. Volt, hogy egy sofőr könnyített az életemen azzal, hogy megvárt, vagy egy technikus, aki kedves volt hozzám – én is csak ennyit teszek másokért, és ennyit igazán mindenki megtehet.

Katona Klári, az énekesnő, most pihen?

Köszönöm szépen, jól van. A versenyző szakaszból én rég kiszálltam, akkor készítek lemezt, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje és úgy, ahogy én szeretném. Nem hiszem, hogy azok közül, akik szeretnek, bárki boldog lenne, ha engem a mai zenés tévéműsorokban látna, nagyon sokan megkérdőjeleznék, amit eddig csináltam, és ez komoly kötelezettség az ember számára. De van felkérésem új lemezre és előtte még szeretnék valami mást is megcsinálni. A Petőfi rádióban volt nemrég rólam egy sorozat és ott a szerkesztőnek megmutattam az írásaimat. Ezekből néhányat be is mutattunk, s mert nagyon fontosak nekem, szeretném egy hangos könyvben öszszegyűjteni őket. Talán másoknak is nagyon fontosak lehetnek.