Agrárium: ördögi körben?

Elemzők szerint Szlovákiában idén további 3-4 százalékkal csökken a mezőgazdasági termelés, és az ágazati cégve- zetők nem is várnak gyors javulást. Melyek (lennének) egy fordulat szándékai és eszközei, lehet-e szakmai megoldásban bízni? A parla- ment mezőgazdasági és környezetvédelmi bizottsá- gának elnökével, Csicsai Gáborral beszélgettünk.

Az utóbbi években sok feszültség halmozódott föl az ágazatban. Várhatók agrárdemonstrációk is?

A rossz hangulatból adódó feszültség valóban nagy, de komolyabb demonstrációk nem várhatók, hiszen hiányzik hozzá a tömeg. Vidéken, a rendszerváltás időszakához képest, negyedére apadt a foglalkoztatottság, a mezőgazdaságban és a kapcsolódó feldolgozó iparban munkanélkülivé váltak zömének már nincs közvetlen kapcsolata az agráriummal. Ezek az emberek jobbára szociális juttatásokból, esetleg alkalmi és idénymunkákból származó jövedelmekből tengődnek. Akiknek viszont van állásuk, általában már nem mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak, így aligha vennének részt agrárdemonstrációkon. De a 300-400 embert foglalkoztató új agrárcégek alkalmazottai sem érdekeltek zendülésekben. Őket, mivel féltik mindennapi munkájukat, bajos szervezetten az utcákra vinni. A tulajdonosok pedig nem tüntetéseken, hanem lobbizással próbálják elérni saját érdekeiket.

De hát a gazdák tavaly-tavalyelőtt a tej hektolitereit, az istállótrágya mázsáit borították Pozsonyban a kormányhivatal előtti kocsiútra!

Ne vegye zokon senki, de azok a megmozdulások csak a kamarák szervezte felvonulások voltak, hogy rájuk irányuljon a sajtó figyelme. A szaktárca csekély támogatási összeggel kiengesztelte a „haragvókat”, a reformok azonban elmaradtak.

Az EU inkább szűkmarkú, vagy elegendő támogatást nyújt a szlovákiai agráriumnak?

Sokaknak talán nem fog tetszeni, de Szlovákiába szerintem megfelelő szintű uniós támogatás érkezik. A nemzetközi összevetésben hamar kiderül, hogy a brüsszeli támogatások arányait tekintve egálban vagyunk az EU régi tagállamaival. Ugyanis alapvető különbség van a termőföld nyugati, illetve itteni árában, bérleti díjában; míg a vetőmagot, a mezőgazdasági gépeket, az egyéb technológiát érdemben már azonos áron lehet beszerezni kint és idehaza. Arról viszont nálunk kevesen és keveset beszélnek, hogy míg Szlovákiában 5-6 ezer euró a hektáronkénti földár – sőt, jó esetben akár ennek fele is! –, addig Ausztriában a hektáronkénti ár eléri a 20 ezer, Dániában vagy Franciaországban a 30-40 ezer eurót. Természetesen ez a különbözet a bérleti díjakban is tükröződik: ha nálunk mondjuk 150-200 eurós tételekről beszélünk, akkor a nyugat-európai országokban az árak 300-500 eurónál kezdődnek. Így érthető, hogy például Dániában a földalapú támogatás hektáronkénti „jussa” 400 euró, nálunk viszont 200 euró. Egy további uniós támogatási forma a vidékfejlesztési program, amelynek kihasználtsága Szlovákiában sajnos alig 50 százalékos!

Merthogy?

Mondjuk ki kereken: gyakorlatban ebből a forrásból származik az ilyen-olyan pénzügyi vatta, a különféle csúszópénzek, a lobbizások. Mindezeket összevetve tehát világos, hogy nem a hozzánk érkező uniós támogatás kevés, hanem gazdaságtalanul használjuk ki a pénzeket.

A hazai mezőgazdaságról akár az is elmondható, hogy fontos ágazatként már-már padlót fogott?

Ez az igazság. Ennek okát keresve egészen a II. világháborút követő időkig kell visszapillantani. Csehszlovákia akkoriban a szocialista rendszerű szövetkezetek irányába lépett. Míg Nyugat-Európa megőrizte mezőgazdaságának korábbi jellegét és formáit, addig nálunk, ahol minden erőszakoltan közös lett, a szövetkezetek önerejüket vesztve fokozatosan életképtelenekké váltak. Egyrészt a társadalmi és gazdasági megkötöttségek révén, másrészt azért, mert kiöregedett a szövetkezetekbe kényszerített hagyományos parasztság. Az a korosztály, amely eredendően kemény munkához szokott, amely számára a jószág, a föld volt elsődleges. Később folyamatosan fellazult a mezőgazdasági munka iránti ösztönös fegyelem, eltűnt a szinte korlátlan kötelességtudat. És bár újra ez lenne számunkra a követendő példa, napjainkban bonyodalmas visszaállítani mindazt, ami a szüleink, nagyszüleink korában jól működött. Csak súlyosbítja a hazai mezőgazdaság helyzetét, hogy ennek az ágazatnak az utóbbi huszonöt esztendőben sincs számon kérhető koncepciója arról, merre kíván fejlődni, miből mennyit akar termelni, mit és hol szeretne hasznosítani. Ahány új miniszter jött, többnyire ott állt mögötte egy-egy lobbicsoport, ő pedig a „jónak látott” területet támogatta.

És az egyszerű gazda?

Képtelen lépést tartani a nagy befektető csoportokkal, viszont ha olykor mégis alkalma nyílik a fejlesztésre, nemegyszer átgondolatlanul mindenből minél nagyobbat és jobbat akar, tekintet nélkül arra, mekkora területen gazdálkodik. Így a 30-40 hektáros parasztnak akkora traktora és más gépei vannak, amelyekkel kétezer hektárt illene megművelni, nála viszont csak 20-30 százalékos kihasználtságról beszélhetünk. Sajnos, ez nemcsak a földművelésre, hanem az állattenyésztésre, a kertészetekre, az élelmiszer-feldolgozásra is jellemző, ami azután a vidékfejlesztés akadozásában üt vissza.

Szlovákiában megvan az egyensúly a növénytermesztés és az állattenyésztés között?

Távolról sem. Mára oda jutottunk, hogy Szlovákia lényegében modern gyarmat, ahol több ezer hektárt művelő nagygazdák irigylendő effektivitással és remek nyereségkulccsal három-öt alapterményt termelnek. Ezt eladják külföldön, majd kész termékként visszakerül hozzánk, ami többszörösen drága mulatság.

Miként tudna a kormányzat végre felülkerekedni a kétes minőségű behozatali élelmiszeripari cikkek dömpingjén – a hazai termékek javára?

A kérdésre elsősorban a nyomatékos társadalmi igény lenne a megfelelő súlyú válasz. Ezért a javarészt importárut kínáló nagy és gyorsan terjeszkedő kereskedelmi láncoknak konkurálva, pár éven belül, garantáltan csakis hazai alapanyagból készült, megbízható minőségű élelmiszereket forgalmazó üzletláncokat kellene létrehoznunk. Az ugyanis pusztán illúzió, hogy a multinacionális üzletláncok valaha is partnernek fogják tekinteni a szlovákiai kisgazdákat.

Miként az is figyelemre méltó, hogy az ország élelmiszerboltjaiban öt esztendeje az árucikkek fele még hazai gyártóktól származott, de ez az arány mostanra 37-38 százalékra zsugorodott...

Ez reális adat. A nagy üzletláncok, pillanatnyi politikai nyomásoknak engedve, legfeljebb „kozmetikázzák” néha a kínálatukat, különben a nyereség alapján fizetett igazgató és a menedzserei főként a már ismert külföldi áruval tömik üzletcsarnokaik polcait.

Ennek járulékos gondja, hogy az azonos gyártótól származó élelmiszerek minősége Németországban vagy Ausztriában gyakran jobb, mint az új uniós tagországokban forgalmazott egyazon márkanevű termékcsoportok.

Ilyesmi valóban tetten érhető, bár túlzás lenne általánosítani. Ráadásul ez a panasz bizonyos fokig a vásárlók „névjegye” is, hiszen ha egyező márkanéven nálunk valami silányabb, mint más országokban, akkor azt itt nem okos megvenni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy egy szabad piacon mindenki azt forgalmaz, amit a vásárlók elfogadnak. Persze, az élelmiszer-biztonsági szabványok szigorú betartásával; noha ez valóban nem azt jelenti, hogy az oda más és ide más minőség elve korrekt lenne.

A hazai agrárium lejtmenetéért maguk a gazdák is felelősek?

Tulajdonképpen az sem biztos, hogy Szlovákiában a gazda szó eredeti és hagyományos értelmében valóban gazda-e. Mert aki ma itt gazdának áll, nem tehet arról, hogy a rendszerváltást követő 10-15 évben a mezőgazdaság szinte mindenki által lenézett ágazattá süllyedt. Ebből adódóan Szlovákiában a mezőgazdaság egészen másként fejlődik, mint az EU többi országában. Az agrárium mai lejtmenete a ’90-es években egy hibásan értelmezett restitúciós törvénnyel kezdődött, majd az egykori földműves szövetkezetek ingatlan és műszaki vagyona szanaszét szóródott, teljesen megváltozott a tulajdonosi réteg; manapság pedig az ország agráriumának 80 százalékát a nagy cégek és befektetői csoportok uralják. Sajnos, ezt már nem lehet visszacsinálni a mezőgazdasági termelés Nyugaton jól bevált formáira, de módosítani lehet ezen az arányon. Nálunk azonban még kevesen vannak a gazdák ahhoz, hogy növekvő tekintélyük révén hatással legyenek az ország mezőgazdasági politikájára.

Az illetékes parlamenti bizottság elnökeként ön a termelőket óvja, vagy a fogyasztókat védelmezi?

Nem tudok, és nem is akarok különbséget tenni. Az ágazat gondjai és sikerei egyaránt érintik a termelőket meg a fogyasztókat. Amit az agrárvilág megtermel és árucikként előállít, azt el is kell adni, illetve: ha az emberek elégedettek az élelmiszer-kínálattal, a termelés is működhet.

A rengeteg gonddal küszködő mezőgazdaság kitörési pontjait keresve hol és miben remél konszenzust a kormányzat és az ellenzék között?

Nem szívesen mondom, de úgy látom, a mostani ellenzéki pártok padsoraiban nincs mérvadó mezőgazdasági szakember. Így meglehetősen nehéz a szakmai kommunikáció. Mégis azt remélem, az észszerű törvényjavaslatokat az ellenzék is támogatni fogja, végül is az ő választóik érdeke szintén ezt kívánja.

2016 tavaszának máig visszatérő témája, hogy április végén 36,5 millió euró értékben okozott károkat egy váratlan fagyhullám. Kártérítik a kárvallottakat?

Szlovákiában az utóbbi 70-80 évben nem voltak ilyen erős fagyok a 400 méter alatti gyümölcsösökben és szőlészetekben, ezért viszonyítási alapként kellő tapasztalataink sincsenek. Másrészt a fagykárok ellen is lehet biztosítást kötni, s aki ezt időben megtette, nem ül most nyakig a pácban. Gondjaik azoknak vannak, akik a nagyobb nyereségért nem így cselekedtek. Bajos dolog egyenlőséget tenni a biztosítottak és az azzal nem rendelkezők között, de a miniszter asszonnyal javaslatot tettünk a fagykároknak mintegy harmadát enyhítő 5-10 milliós kártérítésre. A kormány ezt egyelőre elutasította. Ezért új javaslatként azt szeretnénk, hogy a biztosítási költségek felét vállalja az állam, ezzel is növelve a termelők ez iránti hajlandóságát.

Ha a kormány kitölti négyéves mandátumát, parlamenti bizottsági elnökként ön mit tekintene személyes sikerének?

Hogy a hazai társadalom tudatosítsa: gazdának lenni életmód. Hogy aki ezt választja és életre szólóan vállalja, az ne érezze magát lenézettnek. Kitűnő lenne, ha 2020-ig ez a gondolat, ez a felfogás gyökeret verne a szlovákiai társadalomban.