„A zene nélkül elveszett ember lennék”

Somogyi Tibor felvételeNagyon rá kellett beszélni arra, hogy a jubileumi bemutatóra televíziós műsorban válogassák a szereplőket? Mégiscsak kockázatos egy ikonná vált műhöz ilyen merészen hozzányúlni.

Annak ellenére, hogy még élő szerzők vagyunk a Bródyval, nem hiszem, hogy ebbe bármi beleszólásunk lenne. Az István, a király éli a maga életét, rengeteg feldolgozása volt már, és azt tapasztaltuk, hogy a nézők mindig a maga helyén tudták kezelni. Másként nézték a Nemzeti Színházban, másként a Margitszigeten vagy a szegedi Dóm téren és másként a különböző műkedvelő társulatok előadásában. Pont ez bizonyítja egy színpadi mű értékét, ha ennyiféle helyen és módon, ennyi év után is van mondanivalója. Én nem éreztem kockázatosnak ezt a próbálkozást a Társulattal, sőt, úgy gondoltam, nekünk, szerzőknek is érdekünk, hogy negyedszázad után szülessen egy új, friss előadás. Az új generációnak új idolok kellenek, és én hiszem, hogy ezek a nagyon tehetséges fiatalok azzá válnak.

Lehetett sejteni, amikor ez az egész elindult, hogy nemcsak egy műsor, meg egy előadás lesz, hanem határon innen és túl is üggyé válik?

Lehet, hogy szerénytelenül hangzik, de én sejtettem. A válogatók vége felé néhányszor megnéztem a fiatalokat, és láttam, hogy ők nem egyszerűen egy tehetségkutató műsorba jelentkeztek, hanem az István, a királyban akartak szerepelni. A királydombi előadás annak idején olyan hatást váltott ki, hogy az máig eltart, és persze, hogy szeretnénk újra ilyen demonstratív előadásban látni a darabot.

Ugyanazt nem érdemes és nem is lehet kétszer megrendezni, de a rendező, Szikora János, többször elmondta, hogy némileg újraértelmezte István és Koppány viszonyát. Konzultáltak erről?

Nagyon sokat, sőt, mondhatom, hogy ez részben az én hatásom. Huszonöt éve még nem tudtam erről a témáról ennyit, magától adódott az erős és igazságos államalapító István és az izgága Koppány képe. Ma már kimondhatom, hogy ennek köszönhetően engedte az akkori hatalom bemutatni a darabot, hiszen nekik is tetszett, hogy István helyébe odaképzelhetik Kádár Jánost, a haladást ellenző, felnégyelni való Koppány helyébe pedig Nagy Imrét. Háttérbeszélgetéseken ez gyakran elhangzott, ha nyíltan nem is mondták ki. Mi meg abban bíztunk, hogy a közönség majd úgyis értelmezi magának a mondanivalót, és igazunk lett. Az, hogy Koppány személyét máig az öntörvényű, szenvedély fűtötte lázadóval azonosítják, Vikidál Gyula emblematikus figurájának is köszönhető, az a szereplőgárda annyira erős volt, hogy máig ők a mérce. Ezt a képet kellene átalakítani ennek az új csapatnak, és ebben biztosan segítségükre lesz, hogy árnyaltuk a két főszereplő jellemrajzát.

A darab egyesek szerint a nemzeti érzelmek kifejezése miatt őrizte meg az aktualitását, mások úgy vélik, az örök ma?gyar–magyar ellentét ábrázolása tette időtlenné. Ön melyik véleményt osztja?

Mindkettőt. Ez az állandó szembenállás valóban végigkíséri a történelmünket, és gyakran nem tudjuk eldönteni, melyik oldal képviseli inkább a nemzeti érdekeket. Ebből a szemszögből nézve századokon át egészen máig bármikor behelyezhető két szembenálló fél István és Koppány helyére. A nemzeti érzelmek kifejezésének inkább anno, 1983-ban volt hatalmas jelentősége, hiszen akkor ez még nem volt megszokott és tolerált dolog, de az előre és önmagán túlmutató hatása a darabnak mégiscsak az, hogy sokak érdeklődését felkeltette az ősmagyar történelem iránt. Jómagam szintén az István révén kezdtem el mélyebben foglalkozni ezzel a korszakkal, és ennek köszönhetők a későbbi darabjaim is.

A következő rockoperát, az Attila – Isten kardját, csak tíz évvel az István, a király bemutatója után írta meg. Ilyen siker után nem is lehetett egyszerű valami újba fogni. Tartott attól, hogy ezt nemhogy felülmúlni, de még megközelíteni sem lehet?

Persze, nagyon feszélyezett a dolog, de nem azért, hogy a sikert meg tudom-e ismételni. Sokkal inkább arra ügyeltem, nehogy valami István-másolatot írjak, ezért lett az Attila – Isten kardja zeneileg annyira más. Mivel Bródy János nem vállalta a szöveget, Lezsák Sándornak köszönhetően a szöveg is más, szinte balladisztikus, senki nem mondhatta, hogy az Istvánról akartunk még egy bőrt lehúzni. Én nagyon szeretem ezt a darabot, és ha az István, a király a közönség jóvoltából már most klasszikusnak mondható, az Attiláról ki merem jelenteni, hogy a jövőben fogják felfedezni. Sokkal igényesebb, bonyolultabb a zenei világa, mint az István, a királyé, vagy akár a 2000-ben bemutatott Veled, Uram! című rockoperáé. Az utóbbi tudatos visszalépés volt, hiszen mégiscsak az István-történet folytatása, de arra nagyon ügyeltünk Bródyval, hogy ne alkalmazzuk ugyanazt a receptet. A nagy siker ugyan nem volt így garantált, de legalább azt sem mondhatta senki, hogy mást már nem tudunk. Mivel zeneileg én is továbbléptem, ezek már nehezebben befogadható darabok, de azt kell mondanom, minden sértő szándék nélkül, hogy mint zeneszerző egyre kevésbé figyelem a közönség kiszámíthatatlan elvárásait.

Azt szokták mondani, hogy az igazán tehetséges emberek érzik, mikor alkotnak nagyot. Huszonöt éve, amikor megírták az István, a királyt, meg merték volna jósolni, hogy ekkorát fog durranni?

Ugyanúgy sejtettük, mint amikor az 1968-as Táncdalfesztiválra beadtuk az Amikor én még kissrác voltam című dalt. Akkor is azt mondtuk, hogy ilyet senki más nem tud írni, és ezt éreztük az Istvánnál is. Nem alaptalanul, mert ahogy készült, egy-egy zenészkollégának lejátszottam részleteket, és voltak, akik elsápadtak az irigységtől. Szakmai berkekben ez máig is a legjobb teszt, és hamisítatlan jele annak, hogy kiemelkedő mű, de úgy is mondhatnánk, „sláger” született. Mert az István, a király tulajdonképpen slágerek füzére, nagyon érződik rajta a zenekaros múltam. Szinte pontosan azonosítani lehet, melyik az Illés-stílusú és melyik inkább a Fonográfra emlékeztető nóta. A második felvonás a „Magyarok, férfiak és asszonyok, hallgassátok Koppány vezért!” felkiáltással úgy kezdődik, mint egy rockkoncert, ugyanakkor a darab már egy másik zenei világot is hordoz. Van benne gregorián zene, népzene, szimfonikus hangzás, de a változatosság ellenére nagyon egyszerű és megjegyezhető. Nagyrészt ennek is köszönhető a máig tartó népszerűsége.

Ennyi év után képes akár úgy is végignézni, végighallgatni a darabot, mintha nem is ön írta volna?

Igen, és időnként úgy is reagálok rá. Mivel ott még nem tartok, hogy saját magamtól hatódjak meg, csak arra tudok gondolni, hogy valami transzcendens dolog is működik a dologban, és nem csak a mi szakmai felkészültségünk eredménye az, ami létrejött.

A zeneszerzői sikerekkel új korszak kezdődött az ön életében. Emiatt nem állt össze újra az Illés annak ellenére, hogy több nagyon sikeres koncertet adtak, vagy egyszerűen nem vágytak már az állandó együttlétre?

Azok a koncertek ünnepek voltak, de a hétköznapoktól valamennyien tartottunk. Mindenki féltette a maga szuverenitását, és attól is félt, hogy a „perújra?felvétel” során elvesznek az illúziók. Jobb volt öt-hat évenként jó hangulatban összejönni, zenélni, mint nap mint nap együtt ülni egy buszban, mert ilyenkor óhatatlanul előjön minden régi sérelem. Így meg csak a szépre emlékeztünk, és emlékeztettünk – azt hiszem, ezzel a közönség is többet nyert. Az István, a király azért is volt mérföldkő az életemben, mert ráébresztett, hogy elegem van a zenekarosdiból, és kiszabadított abból a béklyóból, amit a kiadóval való alkudozás, a különböző összefonódások és a másokhoz való alkalmazkodás jelentett számomra. Addig csak éreztem, hogy más az utam, de ezután már tudtam is, merre vezet.

Azért nem volt ez nagy elkanyarodás, a zene biztos irány maradt.

Eszembe sem jutott, hogy valami mással is foglalkozhatnék, a sors különös kegyelmének tartom, hogy ezt a feladatot szabta nekem. Elveszett és elviselhetetlen ember lennék, ha mindazt, amit érzek, nem tudnám kifejezni a zene által.

Az elmúlt években Bródy Jánossal is eltávolodtak egymástól. A mostani közös munka akár a régi barátságot is felélesztheti?

Nem tudom, barátság volt-e, vagy csak én hittem annak. Nagyon más emberek vagyunk, de dolgozni minden politikai nézetkülönbség ellenére tudunk együtt, és ma már csak ez a fontos. Én már a kilencvenes évek elején megmondtam Bródynak, hogy ne tegye le a voksát egyik párt mellé sem, mi magunkban is jelentünk valamit, de nem hallgatott rám. Mára talán ő is belátta, hogy igazam volt, de ez a mi viszonyunkban csak egy mellékszál. Ennél sokkal fontosabb a közös múlt és a rengeteg élmény, ami összeköt. Végül is mindkettőnknek egyedül kell elszámolnia a sérelmeivel és fájdalmaival. Én tudom, hogy ezt a terhet hogyan kell lepakolni, mert sem itt nincs, sem a túlvilágon nem lesz szükségem rá. Most talán van esély rá, hogy valami barátságféle mégis kialakuljon közöttünk, hiszen azt a pár évet, ami még hátravan, érdemes komolyan venni.

Örs fia szintén zenész, az István, a király új bemutatójának előkészítésében is részt vesz. Az ön nyomdokaiban jár, vagy merőben mások az elképzelései?

Úgy jár a nyomdokaimban, hogy mindenről sokkal többet tud, mint én. Jó kezekben lesz a zenei örökségem, abban biztos vagyok.

Hat éve egy alapítványt hozott létre, amely a Pilisben folytatott ásatásokat támogatja. Mit keresnek ott?

Összefüggéseket. Ez is az István, a király következménye, bár családi előzménye volt a dolognak: apám a Magyar Tudományos Akadémia régészeti kutatócsoportjánál dolgozott Sashegyi Sándor régésszel, és élénken foglalkoztatta a Pomáz fölötti Holdvilág-árok. Gyerekként gyakran kirándultunk oda, és bár túl sokat nem mesélt nekünk róla, azért éreztük, hogy ez egy különös hely. 2000 óta folyamatosan megkapjuk az engedélyeket az ásatásokhoz, de soha nem mondtuk ki, mit keresünk. Lehetett ott ősmagyar település vagy temetkezési hely, sőt, léteznek feltételezések, hogy Árpád vezért a Pilisben temették el. Becsülettel nem is mondhatok ennél többet, mert az megalapozatlan lenne, és rögtön számon kérnék rajtam.

Ha jól tudom, borászkodik a Balaton-felvidéken. Saját terméssel koccintanak majd a bemutató után?

Már palackozom az olaszrizlinget és a juhfarkot, remélem, lesz mire inni.s