Közélet

A szlovák országgyűlés megválasztása

A napokban lesz nyolcvan éve az első szlovák parlament, vagy ahogy hivatalosan nevezték, a szlovák országgyűlés megválasztásának. Az 1938. december 18-án megválasztott testület még az ún. második Cseh-Szlovák Köztársaságon belüli autonóm Szlovákia országgyűléseként alakult meg, hamarosan azonban a Hitler akaratából létrejött „önálló” szlovák állam országgyűlésévé alakult át, s működött egészen annak 1945. április elején bekövetkezett bukásáig.
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. december 16. 18:04

Az országgyűlés alakuló ülésére a pozsonyi Comenius Egyetem dísztermében került sor. Az első sorban balról a harmadik Esterházy János 

A szlovák országgyűlés 1938. decemberi megválasztása amellett, hogy a magyar történetírás figyelmét is elkerülte, a szlovákiai magyarság történelmi tudatában is rendkívül halványan van jelen. Ez utóbbit feltehetően az magyarázza, hogy az 1938. november 2-i első bécsi döntés Csehszlovákia magyarlakta területeinek túlnyomó többségét visszajuttatta Magyarországnak, tehát a választás az ismét magyar állampolgárrá lett magyar lakosságot, vagyis a felvidéki magyar közösség nagy részét már nem érintette. Az alábbiakban ezért az első szlovák parlament nyolcvan évvel ezelőtti megválasztásának történetébe, azon belül is elsősorban a választás nemzetiségi vonatkozásaiba nyújtunk betekintést.

A választás kiírása

Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény nemcsak a szudétanémet területek elvesztését jelentette a csehszlovák állam számára, hanem végzetes következményekkel járt az ország politikai berendezkedésére is, s döntő mértékben hozzájárult a demokratikus jogrend leépítéséhez Csehszlovákiában. Paradox módon ekkor valósult meg Szlovákia (és Kárpátalja) Prága által két évtizeden keresztül elutasított autonómiája, s ekkor választották meg a két autonóm tartomány törvényhozását is.

A szlovák országgyűlés megválasztásáról a prágai nemzetgyűlés Szlovákia autonómiájáról elfogadott 1938. november 22-i alkotmánytörvénye rendelkezett. A jogszabály szerint a választást az alkotmánytörvény kihirdetésétől számított két hónapon belül kellett megtartani a hatályos csehszlovák választási törvény előírásai alapján. A hivatkozott választási törvény a plurális demokrácia elvein alapuló előírásaival többpárti választást feltételezett. A müncheni egyezményt követően hatalomra jutó, s abban senki mással osztozni nem kívánó Hlinka Szlovák Néppártja, illetve a Jozef Tiso által vezetett autonóm szlovák kormányzat ugyanakkor a többpártrendszer felszámolásával és a választás kiírásának a módjával megakadályozta bármilyen néppártin kívüli jelölőlista benyújtásának a lehetőségét.

A szlovák autonóm kormány 1938. november 26-i hirdetményével tudatosan oly módon írta ki a választást, hogy a Néppárton kívül senki másnak ne lehessen esélye jelölőlista leadására. A december 18-ra kiírt választások jelölőlistáit ugyanis legkésőbb november 27-én déli 12 óráig kellett benyújtani a pozsonyi országos választási bizottság elnökének, így csupán néhány óra maradt azok összeállítására és leadására. A jelölőlistákat ráadásul legkevesebb száz választópolgárral is alá kellett íratni, az aláírásokat pedig közjegyzővel hitelesíttetni. Az így megállapított feltételek mellett a Néppárton kívül egyetlen más tényezőnek sem volt esélye jelölőlista benyújtására, sem a választáson való indulásra. Számításba jöhető szlovák párt ekkor már tulajdonképpen nem is létezett, hiszen a hatalom a baloldali és a zsidó pártok betiltásával és a jobboldali pártok beolvasztásával félreállította az összes politikai tömörülést, amely némi alternatívát jelenthetett volna a Néppárt egyeduralmával szemben.

Elméletben a két nemzetiségi pártnak, az Egyesült Magyar Pártnak (EMP) és a Német Pártnak lett volna még lehetősége saját jelölőlista benyújtására, s hasonló célokat fogalmaztak meg kelet-szlovákiai ruszinok vezetői is, akiknek nem volt saját pártjuk. A hatalom azonban a nemzetiségek számára sem tette lehetővé az önálló választási részvételt, s a német, a magyar és a ruszin jelöltek – a Néppártba beolvasztott pártok jelöltjeihez hasonlóan – szintén csak a néppárti jelölőlistán kaphattak helyet. Megjegyzendő, hogy a szlovákiai németek és magyarok, illetve a két nemzetiségi párt jogállása között 1938 késő őszén már jelentékeny különbség volt. A nemzetiszocialista elkötelezettségű s a Német Birodalom támogatását élvező Német Párt elnöke, Franz Karmasin a német népcsoport államtitkáraként a hatalom részesévé vált, a pártnak pedig a szlovák Hlinka Gárdához hasonló fegyveres testülete is lehetett. A gróf Esterházy János által vezetett EMP működését a szlovák hatóságok ezzel szemben inkább csak megtűrték, a magyarság kisebbségi jogainak érvényesítését pedig a magyarországi szlovákok helyzetétől tették függővé.

A nemzetiségek és a jelölőlista

A nemzetiségi képviselőjelöltek listára kerülésének hátterét és körülményeit még ma sem ismerjük pontosan. Nem foglalkozott a kérdéssel sem a korabeli szlovák, sem pedig a nemzetiségi sajtó, de vajmi kevés derül ki a nemzetiségi vezetők megnyilatkozásaiból is. Egy no­vember 29-i német külügyi iratból tudjuk, hogy a német, a magyar és a ruszin „népcsoportot” ultimátumszerű választás elé állították: vagy a Néppárt listáján indítják jelöltjeiket, vagy nem lesz képviseletük a szlovák országgyűlésben. Harmadik lehetőség, azaz saját nemzetiségi jelölőlisták összeállítása, csak elméletben jöhetett számításba, mivel a választások kiírásának a módja ezt eleve lehetetlenné tette. Franz Karmasinnak még arra sem nyílt lehetősége, hogy döntése előtt Berlin véleményét kikérje, amit pedig hasonló fajsúlyú kérdésekben soha nem mulasztott el megtenni. Az adott helyzetben tehát a Német Pártnak sem maradt más választása, mint a felkínált helyek elfogadása a néppárti jelölőlistán.

Esterházy János, az EMP elnöke is mindössze egyetlen alkalommal – Tiso kormányfővel folytatott megbeszélését követően – nyilatkozott a párt választási részvételéről folytatott tárgyalásairól. Az Új Hírek című pozsonyi napilapnak adott, a megbeszélések részleteit és eredményeit azonban nem konkretizáló november 30-i nyilatkozatában nem tagadta, hogy a választások gyors kiírása őt is meglepte, s noha természetesebbnek tartotta volna a külön listákat, a szlováksággal való együttműködési szándék bizonyítékaként ráállt a közös listára. Ez a lépés Esterházy szerint nem lemondás volt valamelyes jogokról, hanem „bizalomelőlegezés a szlovák nemzet felé”.

Az, hogy a német és a magyar pártvezetőnek volt-e beleszólása a listára felkerülő német és magyar jelöltek számába és személyébe, vagy pedig e kérdésben is kész tények elé állították őket, nem derül ki sem a német külügyi iratból, sem Esterházy nyilatkozatából. Csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy ha a listára felkerülő személyekről saját maguk, illetve pártjuk határozhatott is, képviselőjelöltjeik számára és a listán elfoglalt helyére vonatkozóan már nem voltak alkupozícióban.

A választások kiírása előtt nemcsak a németek és a magyarok, hanem a saját politikai párttal nem rendelkező ruszin kisebbség vezetői is az önálló választási megmérettetés lehetőségével számoltak. A ruszinok érdekképviseletét vállaló eperjesi Orosz Nemzeti Tanács november 22-én egy ruszin politikai párt megszervezéséről és a választásokon való indulásáról határozott, a párt működését azonban a szlovák hatóságok nem engedélyezték. A párt betiltása, a választás kiírásának módja és az egységes jelölőlista a ruszinság önálló választási részvételének a lehetőségét is szertefoszlatta. A néppárti listára ugyan ruszin nemzetiségű jelölteket is felvettek, azok azonban a ruszinság körében kevésbé ismert, ráadásul nem az Orosz Nemzeti Tanács által jelölt, hanem a Néppárt által kiválasztott személyek voltak, a későbbiekben ezért a ruszin kisebbségi vezetők az egységes jelölőlista legkeményebb bírálóivá és elutasítóivá váltak.

A megállapított november 27-i, déli 12 órai határidőig így egyedül a néppárti jelölőlistát adták le. A száz nevet tartalmazó jelölőlista összetételét több nap elteltével, december 3-án a pozsonyi Tartományi Hivatal Krajinský vestník című hivatalos lapjában hozták nyilvánosságra, a következő napokban a szlovákiai napilapok többsége is leközölte. A száz képviselőjelölt háromnegyede a Néppárt régi tagjai, a többi a Néppárttal „egyesült” pártok és a nemzetiségek közül kerül ki. A jelölőlista összetételéről annak közzétételéig gyakorlatilag semmit nem lehetett tudni. A megválaszolatlan kérdések közé tartozott a listán szereplő nemzetiségi jelöltek száma és kiléte is. Az ugyan a néppárti jelölőlista leadásáról beszámoló sajtóhírekből már kiderült, hogy a németek, a magyarok és a ruszinok is képviseletet kaptak rajta, konkrétumok azonban sem az EMP, sem pedig a Német Párt berkeiből nem kerültek nyilvánosságra.

Mindössze a jelölőlista közzétételét követően derült ki, hogy a Tiso kormányfő által vezetett listán 5 német, valamint 2–2 magyar és ruszin nemzetiségű képviselőjelölt kapott helyet. A Német Pártot a lista 16. helyén szereplő Franz Karmasin „népcsoportvezető” mellett Josef Steinhübl (46. hely), Sigmund Keil (68.), Samuel Steberl (89.) és Karl Hauskrecht (93.) képviselte. Az EMP-ből Esterházy János (17.) pártelnök mellett Szepesházy Bertalan (77.) eperjesi földbirtokos került fel a listára. A két ruszin nemzetiségű jelölt, Anton Szimko (18.) és Gejza Hornyak (58.) nem az Orosz Nemzeti Tanács jelöltje, hanem a Szlovák Néppárt tagja volt és néppárti képviselőjelöltnek számított. A szlovákság első számú ellenségének kikiáltott csehek és zsidók 1938 őszén már nemkívánatos elemek voltak Szlovákiában, az ő parlamenti képviseletüket így számításba sem vette a hatalom.

Karol Sidor, a Hlinka Gárda főparancsnoka leadja a szavazatát
Karol Sidor, a Hlinka Gárda főparancsnoka leadja a szavazatát 

A választási kampány

A korábbi választásokat megelőző agitációhoz hasonlítható kampányról természetesen szó sem lehetett. A választási kampány, mint ahogy az egész választási eljárás, semmiben sem különbözött a totalitárius vagy autoriter rendszerekben bevett eljárástól. A hatalmi monopóliumra szert tett Néppárt kisajátította az utcát és a tömegtájékoztató eszközöket, ellenvéleménynek nem volt helye sem a sajtóban, sem a rádióban, sem pedig a nyilvános tereken.

A választási hadjáratot szinte hisztérikus cseh- és zsidóellenes kampány kísérte. A Slovák című néppárti napilap már a választás kiírása előtt egy héttel felvetette azt a gondolatot, hogy a nemzetiszocialista Németország példája nyomán, ahol a zsidókat megfosztották választójoguktól, Szlovákiában is csak a szlovákiai illetőségű „árják” választójogát kellene elismerni, vagyis meg kellene fosztani választójoguktól a zsidókat és a szlovákiai illetőséggel nem rendelkező cseheket. A csehek és a zsidók választójogának megvonására ugyan nem került sor, a választási kampány során azonban a szlovák politikusoktól alig hangzott el olyan választási beszéd, a sajtóban alig jelent meg olyan vezércikk, amely a szlovákság vélt vagy valós nemzeti sérelmeiért ne a cseheket és a zsidóságot tette volna felelőssé. A cseh- és zsidóellenes uszítás megtette a hatását, s a választási nagygyűléseknek a politikusok és a propaganda által felheccelt hallgatósága gyakran a „Ki a csehekkel!” és a „Ki a zsidókkal!” jelszavak skandálásával reagált az elhangzottakra.

Alkalmat adott a választási kampány a szlovák revízió eszméjének hirdetésére is. Ennek első számú szószólója Ferdinand Ďurčanský miniszter személyi titkára, Jozef Kirschbaum volt, aki kampánybeszédeiben rendszeresen a szlovák nemzetet ért sérelmek jóvátételének kötelességére figyelmeztette a szlovák ifjúságot. A választási nagygyűléseken több alkalommal is kijelentette, hogy az autonómia jelszavát a jövőben a revízió jelszavának kell felváltania, a fiatal szlovák generáció új jelszava pedig a „Mindent vissza!” (Všetko späť!) kell hogy legyen.

A Német Párt választási kampánya

Amíg a hatalom a zsidóságot és a cseheket a szlovákság első számú ellenségeként mutatta be és kezelte, a német népcsoport kivételezett helyzete a választási kampány több részletében is megmutatkozott. A szlovák vezető politikusok gyakran német nyelvű beszédekben fordultak a szlovákiai németséghez. Gyakran ellátogattak a németlakta településekre is, sőt, nem voltak ritkák ilyen esetekben a német és szlovák vezetők részvételével zajló közös nagygyűlések sem, amelyek résztvevői közösen tettek hitet a szlovák–német barátság mellett.

A választások előtti agitációban a Szlovák Néppárt mellett a Német Párt, illetve annak vezetői bizonyultak a legaktívabbaknak. Franz Karmasin és a párt többi vezetője Pozsonytól a Szepességig igyekezett bejárni Szlovákia valamennyi német nyelvszigetét, s a Néppártéhoz hasonló nagygyűléseken hangsúlyozni a választáson való részvétel és a német képviselőjelöltek szlovák országgyűlésbe juttatásának fontosságát. A párt választási kampánya a december 15-i pozsonyi nagygyűléssel tetőzött. A német sajtó szerint 20 000 ember részvételével, impozáns külsőségek között megtartott manifesztáció főszónoka Karmasin volt, aki hallgatóságának elmagyarázta, milyen szerepet szán Hitler Pozsonynak a 80 milliós németség életterében, s leszögezte, hogy a németek a választáson „igennel” szavaznak. A szónoklatot gyakran a tömeg „Sieg Heil” és „Heil Hitler” kiáltása szakította félbe. Az egyórás rendezvény a Horst Wessel dal eléneklésével és a Freiwillige Schutzstaffel alakulatainak ünnepélyes elvonulásával zárult.

A Német Párt választási gyűlései közül, annak magyar vonatkozásai miatt, a december 11-i alsómecenzéfi nagygyűlés érdemel figyelmet. Az alsó-szepességi Alsó- és Felsőmecenzéf, valamint Stósz német lakossága már a bécsi döntést megelőzően, majd azt követően is minden követ megmozgatott településeik Magyarországhoz csatolásáért. Törekvésüket hagyományos magyarbarát érzelmeik mellett gazdasági okok is motiválták, az új határt mégis úgy vonták meg, hogy falvaik annak szlovák oldalán maradjanak. Ebben nem elhanyagolható szerepe volt Franz Karmasinnak, ezért nem meglepő, hogy a nagygyűlésen összegyűlt ezerfős tömeg kövekkel támadt az Alsómecenzéfre érkező „népcsoportvezetőre” és kíséretére. A zavargások során egy lövés is eldördült, amely súlyosan megsebesített egy helybeli német lányt. A történtek, amelyeket a Német Párthoz közel álló német és a szlovák sajtó gépfegyverrel felszerelkezett magyar terrorista bandák akciójaként tálalt, hosszú időre elmérgesítették a Német Párt és az EMP közötti viszonyt, s megterhelték a német–magyar kapcsolatokat is.

Az EMP és a választások

Az EMP – a Szlovák Néppárt és a Német Párt intenzív, s nem ritkán közös választási kampányával ellentétben – gyakorlatilag semmiféle agitációs tevékenységet nem fejtett ki. A párt egyetlen nagygyűlést sem szervezett, vezetői nem vettek részt sem a szlovák, sem a német politikusok választási gyűlésein. Esterházy János egyetlen választási megnyilatkozása a pozsonyi rádióban egy héttel a választások előtt, december 10-én elmondott beszéde volt. A pártvezető rádiószózatában rámutatott arra, hogy a magyarság helyzete a bécsi döntés óta nem javult olyan mértékben, mint ahogy azt szerette volna, mégis arra kérte a magyar választókat, hogy a választáson „igennel” szavazzanak, mivel „nem láthatunk ebben a választásban olyan erőpróbát”, amely a magyarságot szembeállíthatná a szlovák nemzettel. Esterházy szerint a magyarság szavazatával „határozott igenlését” akarja megadni a szlovák önállóságnak, viszont joggal elvárja mindazoktól, akiknek ez hatalmában áll, hogy nem éri semmilyen csalódás.

Nem reagált a párt a választási kampány során a szlovákiai magyarság címére elhangzó megjegyzésekre sem. Ez alól az egyetlen kivételt Jozef Tiso december 11-i privigyei választási beszéde jelentette, amelyben a szlovák kormányfő a nagygyűlésen megjelent felső-nyitrai németeknek egyebek mellett a következőket jelentette ki: „Nemrégen a magyarok, akik szintén élnek Szlovákiában, azt mondták nekem, hogy irigylik a németektől, hogy annyi jogot adtunk nekik, és ezt a szemünkre hányják. Én ezt válaszoltam nekik: Jöjjetek velünk, ahogy a mi németjeink jönnek, és akkor ugyanazokat a jogokat fogjátok megkapni!” Esterházy december 14-én az Új Hírek hasábjain megjelent nyilatkozatában reagált Tiso szavaira, amelyek szerinte elferdítik a valóságot azzal, mintha a magyarok irigyelnék a németek jogait. Az EMP elnöke szerint a magyarság csak arra mutatott rá, hogy még nem kapta meg azokat a jogokat, amelyeket a németeknek megadtak, de még azoknak a jogoknak sincs birtokában, amelyeket a bécsi döntés alapján meg kellett volna kapnia.

A szlovákiai magyarság legnagyobb kiterjedésű tömbjét a bécsi döntés óta a Nyitra környéki zoboralji magyar nyelvsziget alkotta. December 14-én az EMP nyitrai titkárságán Petrásek Ágoston, a párt prágai nemzetgyűlési képviselője ismertette a környékbeli falvak magyar pártszervezeteinek küldöttei előtt a választások fontosságát. A pártelnökhöz hasonlóan hangsúlyozta, hogy noha a szlovákiai magyarság még nem kapta meg az őt megillető jogokat, a választáson „igen” szavazatot fog leadni, hogy ezzel támassza alá az autonóm szlovák kormány támogatására irányuló készségét, amiért cserébe hasonló megértést vár a kormánytól.

December 16-án az EMP élén álló ötfős pártdirektórium is állást foglalt a választás ügyében, s a pártelnökhöz hasonlóan arra kérte a magyar választókat, hogy a választás során „feltétlenül igennel szavazzanak”. A direktórium felhívásának utolsó mondatából, amely arra figyelmeztetett, hogy „senki se üljön fel” azoknak a „felelőtlen elemeknek”, amelyek a magyar választókat „más irányú állásfoglalásra akarnák rávenni”, arra következtethetünk, hogy bizonyos magyar körökben a jelölőlista elutasításának a lehetősége is felmerülhetett.

k

A választás lebonyolítása

A választást, legalábbis elméletben, az általános, közvetlen és titkos választójog alapján rendezték meg, a Hlinka-gárdisták jelenlétében és felügyelete alatt lebonyolított választás tisztasága és titkossága azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. A választók nagy része nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az elkülönített helyen tegye a szavazólapot a borítékba vagy dobja a kosárba és üres borítékkal szavazzon, vagyis a kormánylistát elutasító szavazatot adjon le, hanem a választási bizottság szeme láttára tette a szavazólapot a borítékba és dobta azt az urnába. Noha a kormánypárti propaganda és a sajtó ezt a szlovák kormány politikájának támogatásaként értékelte, a választópolgárok magatartását nyilván az befolyásolta, hogy a választás titkosságához való ragaszkodásukkal nem kívánták magukat kitenni a szlovák- és rendszerellenesség gyanújának. A választás titkosságának megcsúfolását jelentette az az eljárás is, hogy a választási urnákat gyakran az ablak előtt helyezték el azzal a céllal, hogy a beszűrődő fényben megfigyelhető legyen, ki szavaz üres borítékkal, vagyis a néppárti jelölőlista ellen.

A demokratikus normáknak ellentmondó és magával a választási törvénnyel sem igazolható lépés volt a külön választóhelyiségek létrehozása az egyes nemzetiségek számára. Kialakításukat a pozsonyi Tartományi Hivatalnak a járási hivatalokhoz intézett december 2-i körlevele rendelte el, amely kimondta, hogy az egyes választókörzetekben, különösen ott, ahol valamely nemzetiséghez tartozó választópolgárok száma eléri az 50 főt, külön választóhelyiségeket rendezzenek be a szlovák, a cseh, a német, a magyar és a zsidó nemzetiségű választóknak. A rendelkezés egyedül a ruszin nemzetiségű választókra nem vonatkozott. A körlevél nem is titkolta, hogy az intézkedés célja a nemzetiségek választói magatartásának a megállapítása, hangsúlyozta ugyanakkor, hogy mindezt „feltűnés nélkül” kell végrehajtani, úgy, hogy ne legyenek nemkívánatos következményei, főképpen pedig, hogy a választók ne tudják meg, milyen céllal sorolták őket ebbe vagy abba a választóhelyiségbe. Noha a nemzetiségi választóhelyiségek kialakítását bizalmasan kellett volna kezelni, a terv kiszivárgott, s nyilán befolyásolta a nemzetiségek választói magatartását is.

Az országgyűlés képviselőinek száma nem volt előre maghatározva, egy képviselő megválasztásához 20 000 szavazatra és legalább 15 000 maradék szavazatra volt szükség. A választás hivatalos végeredménye szerint Szlovákia 1 407 889 választópolgára közül 1 304 950-en járultak az urnákhoz, ami a választópolgárok 92,7%-ának felelt meg. Közülük 1 260 261-en (96,6%) adtak le a jelölőlistát támogató „igen”, 44 689-en (3,4%) pedig érvénytelen, vagy a listát elutasító „nem” szavazatot. A jelölőlistára leadott 1 260 261 szavazat azt jelentette, hogy a szlovák országgyűlésbe a lista első 63 helyén szereplő képviselőjelölt vonulhatott be, a többi jelölt pedig pótképviselő lett.

A megválasztott 63 képviselőből kettő a Német Párt, egy az EMP, az összes többi a Szlovák Néppárt képviselőjének számított, köztük a két ruszin nemzetiségű is. A Német Párt számára csalódást jelentett, hogy a vártnál alacsonyabb választási részvétel miatt a remélt három helyett csupán két német képviselő, Franz Karmasin és Josef Steinhübl szerzett mandátumot. Az EMP parlamentbe jutott egyetlen képviselője Esterházy János volt, mivel azonban Szepesházy Bertalan, a másik magyar jelölt eleve megválaszthatatlan helyen szerepelt, az eredmény nem okozott különösebb meglepetést.

A kormánylistára leadott szavazatok magas aránya, a hatalom számára összességében kedvező választási eredmények nagy hírverést kaptak. A szlovák napilapok oldalakon keresztül közölték nemcsak az egyes városok, hanem a falvak eredményeit is, kényesen ügyelve természetesen arra, hogy a kedvező összképbe nem illő eredményekről az olvasók ne értesüljenek. A társadalom valamennyi rétegének egységét hirdető és a szlovák kormány melletti kiállását elhitetni akaró propaganda a közel 97%-os választási győzelemért a nemzetiségeket is dicséretben részesítette.

A sajtóban ugyan csupán a kormánylista számára kedvező eredmények láthattak napvilágot, azt azonban tudjuk, hogy a nemzetiségek közül a legtöbb ellenszavazatot a ruszinok adták le, akiknek csupán mintegy 40–50%-a szavazott a kormánylistára. A magyar és német választók túlnyomó többsége ezzel szemben – politikai vezetőik ajánlásának megfelelően, s a szlovákokhoz hasonlóan – megszavazta a jelölőlistát. A magyar- és németlakta települések egy részében ugyanakkor, különösen azokban, amelyek közvetlenül az újonnan meghúzott csehszlovák–magyar államhatár szlovák oldalán rekedtek, az átlagosnál jóval több ellenszavazatot adtak le. Ezeknek a községeknek a lakossága az új csehszlovák–magyar államhatár ellen tiltakozott, melyet az első bécsi döntés során úgy állapítottak meg, hogy falvaik Csehszlovákiánál maradjanak.

Az országgyűlés alakuló ülésére pontosan egy hónappal a megválasztását követően, 1939. január 18-án került sor. A testület az autonóm Szlovákia parlamentjeként azonban mindössze két alkalommal ülésezett. A szlovák államiság 1939. március 14-i kikiáltását követően az „önálló” szlovák állam országgyűlésévé alakult át, amely képviselőinek számát a szlovák alkotmány 80 főben, a testület megbízatási idejét pedig 5 évben állapította meg. Miután a hivatalban lévő országgyűlést 1938 decemberében választották, az új országgyűlést 1943. december végéig kellett volna megválasztani. Új választásokra azonban a Szlovák Köztársaság hatéves fennállása alatt már soha nem kerítettek sort, a hatalom ugyanis a második világégés közepette azok megtartását nem tartotta célszerűnek. Az 1938. de­cember 18-án megválasztott testület képviselői így 1945. április elejéig, a szlovák állam bukásáig gyakorolhatták mandátumukat.

Választás Kárpátalján is

Valamivel később, de a szlovák országgyűlés megválasztásával csaknem azonos módon zajlottak a választások Csehszlovákia másik autonóm tartományában, Kárpátalján is. Az Andrij Volosin által vezetett ukrán nacionalista irányzatú autonóm kormány már 1938 októberében hozzálátott Kárpátalja ukránosításához, s Németországra támaszkodva egy tekintélyelvű ukrán államiság megteremtéséhez. Az ún. kárpátukrán szojm 1939. februári megválasztása előtt az összes politikai pártot feloszlatták, a ruszin irányzatú ellenzék jelölőlistáit elutasították, így a választáson csakis az egyedüli engedélyezett párt, az Ukrán Nemzeti Egységpárt nevű kormánypárt vehetett részt. Ennek a listáján szerepelt a német, a cseh és a román kisebbség egy-egy jelöltje is. A tartomány legnagyobb lélekszámú kisebbsége, a zsidóság számára, csakúgy, mint Szlovákiában, Kárpátalján sem biztosítottak helyet a kormánylistán.

A magyar kisebbségi vezetők ezúttal elutasították a kormánylistán való részvételt. A lista magyar részről való elutasítása természetesen nem vonatkoztatható el a Kárpátalja megszerzésére irányuló magyar törekvésektől, valamint a Volosin-kormány és Budapest feszült viszonyától. A tartomány megszerzésére törekvő Budapestnek nyilván nem állt érdekében a Volosin-kormány helyzetének stabilizálása, azok után pedig, hogy a magyar kisebbséget megfosztották az önálló választási részvétel lehetőségétől, egy magyar jelöltnek a kormánylistán indulásával nem kívánta legitimálni a kárpátukrán kormányt és a körvonalazódó kárpátukrán államiságot. Ilyen előzmények után az egyetlen engedélyezett jelölőlista Kárpátalján is rendkívül magas, 90% fölötti eredményt ért el.

Évekkel korábban, a parlamentáris demokrácia keretei között még mind a szlovák, mind a kárpátaljai autonómia a demokrácia és Csehszlovákia egységének fő letéteményese lehetett volna. Az adott helyzetben, a müncheni egyezmény utáni politikai válság közepette azonban már az autonómia és az autonóm parlamentek megválasztása sem a demokrácia ügyét szolgálta, hanem a körvonalazódó totalitárius szlovák és kárpátukrán államiság kiépítésének útját egyengette. Az előbbi Csehszlovákia felszámolásával párhuzamosan, 1939. március 14-én sikeresen meg is valósult, az utóbbit azonban Kárpátalja magyar birtokbavétele meghiúsította.

Popély Árpád

Történész, a Selye János Egyetem docense és a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

A külföldi élelmiszer továbbra is kiszorítja az üzletekből a hazait

Érsekújvár: a hóban fekve találták meg az eltűnt nőt

Több harmadosztályú út javítását tervezik Nyitra megyében

Megújult a kaszárnya déli szárnyának teteje is

Modellektől lopott, manipulált képekkel csábította Alena Zs. Glváčot

Fucsovics továbbra sincs a DK-csapatban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?