A magyar protestantizmus problémája

„A reformáció szorosabban vett hitéleti tartalma nálunk nem a teológia megújulását jelentette, mert nálunk addig nyoma sem volt népszerű teológiának. A reformáció Magyarországon inkább azt jelentette, hogy a műveletlen és teljesen szellemi analfabétaságban sínylő népet egyszerre rávezették az eszmék megértésének, a kultúra felfogásának lehetőségére. Olyan tudásokat és ismereti, értelmi, kultúrabeli dolgokat vetettek bele a nép lelkébe a protestáns papok, hogy voltaképpen a reformációt kell az igazi keresztyén hittérítésnek tekinteni Magyarországon. Addig a nép nem volt szervezve, meglepően kevés volt a pap és még kevesebb a tanító, voltak megyék, hogy egy tucat pap nem jutott a nép számára, a papok szívesebben éltek tömegben, káptalanok körül, mint kint a nyomorult kis falvakon, s nem is volt rendeltetésük a nép szellemi vezetése. A reformáció azért terjedt el olyan rohamosan, megdöbbentően egykettőre, mert felszívta a kiszáradt föld az esőcseppeket: úgy áhították a falvak maguknak az okos, felvilágosító, népvezető prédikátort, ahogy az éhes ember a falat kenyeret. Minden egyes község ekkor született meg, ekkor kapott szervezetet, közös életet, a szellemeknek azt a súrlódását és nevelő munkáját, amely voltaképpen az életet jelenti. A reformáció egy gazdag kovászolás volt, szervezetté növelte az egyének tehetetlen tömegét. És ezt csak látszólag érte el a hitélet művelésével, a reformáció akkor az életet hozta, a lehetetlen vegetáció után mégis valami magasabb, emberhez illő, emberre méltó életet. A katolicizmus már igenis túlfejlődött, nagyon is zárttá jegecesedett volt ahhoz, hogy agyonművelt teológiája a népek életének kovásza lehessen. A reformáció leereszkedett egy becsületes alapra: a szabad vizsgálódás, az újra elgondolás, az isteni dolgokról való pörújítás alapjára, s ezzel közel hozta a lelkekhez az istent, az emberek, akik eddig úgy tekintettek az istenre, mint egy igen-igen távol élő, hűvös, ismeretlen nagyúrra, most egyszerre ott találták azt szemben magukkal, az asztaluknál és a mindennapi beszédjükben, kezet fogtak vele, és megvitatták vele a maguk belső kis tragédiáit, és megtanulták káromkodásba venni a nevét. Szóval felszabadultak a hajdani lidércnyomás alól, s megértették, hogy emberi módra nyíltan és bátran éljenek, mert az isten ott van láthatatlanul, és ezt akarja. És valahogy megérezték, hogy milyen fényes a nap és milyen sötét a sötétség, és hogy a zúgó szélnek zendülése az szól valamit hozzájuk, és az isten nagy a nagyokban és nagy a kicsinyekben... És ez maga annyira élettel teli tudás volt, hogy az emberek ujjongtak a boldogságtól, és a tüdejüket kiordították a lelkességtől az együttes énekekben, mert ennek a felszított érzésnek énekre volt szüksége, hogy szinte a testüket feloldják a nagy akaratban, mert ők buzogtak és előre akartak törni, repülni az ég felé, és a gályák meg a tömlöcök, nyakazások csak még erősebbé tették ezt a boldog kincsféltést, amit az az érzés jelentett, hogy milyen kiterjesztett erősség az isten, amely mindannyiukat befogadja.

És aki ilyen közel került az Úristenhez, aki ilyen bátran mert és tudott belenézni a bibliába, annak már nem imponált tovább a császár generálisa, az a mellére ütött, s nyílt szemmel és fegyelmezett aggyal állott szembe bárkivel a maga igazának védelmére. Az ő kiterjesztett erőssége az Úristen volt, s ez jelentette az elméknek olyan felszabadulását a középkori sötét elnyomatás alól, amelyhez hasonló nagy világvirradás aligha volt több az emberiség történetében.”

(Nyugat, 1913. 16. sz.)