A negyven prédikátor emlékezete

A Wesselényi Ferenc nádor által indított összeesküvés azonban elbukott, és leleplezését követően Bécs országos megtorlással válaszolt. Az udvar nem elégedett meg a „főrebellisek”, Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc kivégzésével (Wesselényi időközben meghalt), vagyonuk elkobzásával.

Az abszolutizmus módszerei

I. Lipót azon a címen, hogy az összeesküvők „eljátszották” a rendi alkotmányt, Magyarországon abszolutista kormányzati rendszert vezetett be. Felfüggesztette az 1608. évi országgyűlésen született megegyezést a rendekkel, beszüntette a nádori hivatal működését, Pozsonyban kormányzóságot állított föl. Új adózási rendszert vezetett be, a végvári katonák kétharmadát pedig szélnek eresztette, mivel „megbízhatatlanok” voltak. Helyükbe császári zsoldosok kerültek, s ennek a hadnak a terhét az udvar a magyar jobbágyok nyakába sózta. Ezzel párhuzamosan Bécs eltörölte a vallásszabadságot.

Gyászévtized

Az uralkodó abszolutisztikus törekvései nemcsak az udvar támogatását élvezte, hanem összhangban állt a katolicizmus céljaival is. Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök mondása, hogy „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végre katolikussá teszem” hűen kifejezte a dinasztia magyarországi politikáját és a katolikus egyház törekvéseit. A Habsburgok és a klérus együttműködésének eredményeként kezdetét vette a gyászévtized, az ellenreformáció legkegyetlenebb korszaka. A protestáns papok üldözéséhez jó ürügyet nyújtott az a tény, hogy a kuruc mozgalmakban a protestáns prédikátorok is részt vettek, így a hazaárulás és a lázadás kollektív vádját lehetett felhozni ellenük. Az igazsághoz tartozik, hogy ha akadtak is ilyen prédikátorok, azok a kurucokkal együtt Erdélybe menekültek. 1673 szeptemberében még csak Liptó, Trencsén és Turóc megyéből idéztek be papokat, de 1674 márciusában már 730 protestáns hitvallót idéztek be a pozsonyi rendkívüli bíróság elé, az ország minden tájáról, de a legtöbbet Gömör megyéből.

A pozsonyi koncepciós per

Ártatlansága biztos tudatában 336 lelkész és tanító jelent meg a törvényszék előtt. 1674. március 5-én kezdődött az egy hónapig tartó per, melyen a királyi ügyész a legképtelenebb vádakat hozta fel a lelkészek ellen: ócsárolták a katolikus vallást, így az uralkodót is, aki a magyarországi katolikus egyház legfőbb védnöke, lázadásra buzdították a népet, megszentségtelenítették a templomokat, összeköttetésben álltak a lázadókkal, együttműködtek a törökökkel, a Habsburgok ellenségeit az ország elfoglalására biztatták. A vádpontok azt a benyomást akarták kelteni, hogy a megidézettek hazaárulók és felségsértők. A vallás és az egyház kérdése csak burkolt formában jelent meg a vádiratban, ennek ellenére minden lelkész tudta, hogy vallásáért és nem hazaárulásért áll a bíróság előtt.

A vádlottak nevében Séllyei István pápai református lelkész, dunántúli püspök válaszolt, aki visszautasította az alaptalan vádakat, melyeknek egyedüli célja, hogy a megjelenteket elítélje. A törvényszék nem volt felkészülve a lelkészek ellenállására, már csak azért sem, mert az ítélethirdetést megelőző napokban, elsősorban a jezsuiták ténykedése révén, sikerült néhány lelkészt eltéríteni a hitétől. Végül hosszas tanácskozás után a királyi ügyész kihirdette az ítéletet. A bíróság a lelkészeket bűnösnek találta, fő- és jószágvesztésre ítélte őket. Bár az ügyész az ítélet gyors végrehajtását ígérte, csak négy református lelkészt vetettek fogságba, a többiek szabadok maradtak, és visszatérhettek pozsonyi szállásaikra. Ennek a fogságnak részben a törvényszék tanácstalansága volt az oka, mert a kívánt célt, a lelkészek rekatolizációját nem tudta elérni, az ítélet végrehajtásától pedig talán maga is visszarettent. A kéthónapos könynyű fogság idejét a jezsuiták megpróbálták a törvényszék javára kihasználni. Minden lehetséges eszközt megragadtak a lelkészek megtörésére. Az áttérési szándék mellett a szökés lehetőségét is sugallták nekik, mert ez bizonyítékul szolgált volna a bűnösségükre.

Az ígérgetések, a büntetlenség és a hazatérés reménye sok elítéltet megingatott a hitében. A lelkészek és a tanítók többsége beadta a derekát, egymás után írták alá a „magyar átokminta” néven ismert, 22 tételből álló katolikus hitformát. Néhányan éltek a lehetőséggel, és valóban megszöktek, így 1674 májusában százra apadt a hithű lelkészek száma. A törvényszék, hogy siettesse az áttérést, szigorúbb eszközökhöz folyamodott. Az áttérni nem akaró prédikátorokat az ország különböző börtöneibe hurcoltatta. Sárvár, Kapuvár, Berencs, Lipótvár és Komárom tömlöcei megteltek protestáns lelkészekkel, akik meggyőződésükért vállalták a meghurcoltatást és a börtön minden nyomorúságát. Csakhogy a törvényszék és a jezsuiták még ekkor sem adták fel az áttérítésre irányuló szándékukat, tudva, a börtön körülményei, a börtönőrök kegyetlensége, az állandó kínzás és a testi szenvedés még a legerősebbeket is megviseli. Egyre több lelkész vállalta az aposztázia szégyenét.

„Végső megoldás”

Akik a súlyos fenyegetések és a börtön ellenére sem voltak hajlandók lemondani a hitükről, azokat halálra, majd „kegyelemből” gályarabságra ítélték, ami tulajdonképpen azonos volt a halálbüntetéssel, hiszen a lelkészek többsége koros volt, sőt akadt köztük néhány öregember is. A végsőkig kitartókat, szám szerint 42 prédikátort a spanyol Habsburgok fennhatósága alatt álló Nápolyi királyságba hurcolták, ahol eladták őket gályarabnak. Két évig senyvedtek embertelen körülmények közt spanyol gályákon a hitükhöz hű maradt prédikátorok.

A külföldi protestáns közvélemény Bécs jogtalan és rendkívül kemény lépését, a magyarországi protestánsüldözést, különösen a gályarabságról szóló híreket nagy felháborodással fogadta. A holland és a svéd követ országa nevében tiltakozott Lipótnál, kérve a magyarországi vallásszabadság visszaállítását, a külföldre menekült prédikátorok és pártfogóik pedig röpiratokkal árasztották el Európát, elsősorban Svájcot, Németországot, Hollandiát és Angliát. Az életben maradott prédikátorokat végül 1676-ban Ruyters holland admirális szabadította ki, a protestáns közvélemény nagy örömére. Hányattatásaikat többen megírták, többek közt Masnicius Tóbiás, Simonides János és Kocsi Csergő Bálint.