A magyar kisebbség és a prágai tavasz

A Csemadok javaslatai

A prágai tavasz egyik legsürgetőbb megoldásra váró feladata, a politikai rendszer demokratizálása és a társadalmi reformok mellett, a cseh–szlovák viszony újrarendezése volt. A szlovák emancipációs törekvések ugyanakkor törvényszerűen felvetették a szlovák–magyar viszony, illetve a magyar kisebbség helyzete rendezésének az igényét is. Az 1968 januárjában a kommunista párt első titkárává választott Alexander Dubček nevével fémjelzett reformkurzusra a csehszlovák társadalom valamennyi rétege rendkívül aktívan és pozitívan reagált, és igyekezett megfogalmazni a számára legfontosabb igényeket, javaslatokat. Ebbe a vonulatba illeszkedett a Csemadok Központi Bizottságának a magyar kisebbség problémáit előterjesztő állásfoglalása is. A Csemadok KB március 12-i ülésén elfogadott, majd az Új Szó március 15-i számában közzétett dokumentum az önigazgatás és a kollektív kisebbségi jogok elvéből kiindulva a kisebbségi jogok alkotmányos rögzítését kérte a politikai vezetéstől. A Csemadok javaslatai között szerepelt egyebek mellett az arányos nemzetiségi részvétel biztosítása és nemzetiségi szervek létrehozása a választott és a végrehajtó szervekben, a magyar kisebbség számára hátrányos 1960. évi közigazgatási elrendezés kiigazítása, a nemzetiségi iskolahálózat fejlesztése és önálló irányításának megteremtése, nemzetiségi tudományos és kulturális intézmények létesítése, valamint az 1945 után hozott magyarellenes jogszabályok felülvizsgálása és a diszkriminatív rendelkezések eltörlése.

A Csemadok javaslatait, valamint a szlovákiai magyar sajtóban nyilvánosságra hozott további hasonló javaslatokat a szlovák közvélemény ellenérzésekkel fogadta, a szlovák sajtóban pedig indulatos, nacionalista felhangokkal telített vita robbant ki a nemzetiségi kérdésről. A szlovák lapok – noha szlovák fordításban megkapták – a Csemadok állásfoglalását nem ismertették. E helyett nagy nyilvánosságot biztosítottak a különböző magyar állásfoglalásokkal és a magyar lapokkal vitába szálló, s a magyar lakosságot a déli országrészekben élő szlovákok elnemzetietlenítésével és elnyomásával vádoló cikkeknek és nyilatkozatoknak. A sort a dél-szlovákiai szlovákok nevében fellépő ún. bazini harmincnyolcak március 30-i állásfoglalása nyitotta meg, majd a magyarlakta településeken sorra szerveződő Matica-klubok nyilatkozatai folytatták, amelyek nacionalizmussal, sovinizmussal, revizionizmussal, sőt a második világháború eredményeinek megkérdőjelezésével vádolták meg a Csemadokot és tisztségviselőit.

A prágai pártvezetés a Csemadok javaslatait azok elutasító szlovák fogadtatása ellenére kedvezően fogadta, s a Csemadok által megfogalmazott nemzetiségi önigazgatás elvét mint a nemzetiségi jogok rendezésének alapelvét beépítette a párt akcióprogramjába. Csehszlovákia Kommunista Pártja április 5-én elfogadott akcióprogramja a demokratizálás folytatása, az alapvető polgári jogok betartása, a gazdasági reform útjára indítása és a cseh–szlovák államjogi viszony föderatív alapon történő rendezése mellett ígéretet tett a nemzetiségek helyzetét és jogait rendező nemzetiségi statútum kidolgozására, politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságuk megvalósítására, valamint arányos képviseletük biztosítására az államhatalmi és közigazgatási szervekben.

Változások a Csemadok élén

A belpolitikai események, a párton és a társadalmon belüli demokratizálási folyamat lehetőséget adott a kisebbségi magyar társadalom, ezen belül pedig a Csemadok belső megújhodására is. A kulturális szövetség járási és helyi szervezeteinek állásfoglalásai 1968 tavaszán egyre nyíltabban fogalmazták meg azt az igényt, hogy a Csemadok váljon meg kompromittálódott vezetőitől, egyúttal váljon a csehszlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezetévé. Ezt az időnként már korábban is megnyilvánuló törekvést az állampárt általában igyekezett elfojtani, a prágai tavasz szabadabb politikai légkörében azonban már nem volt akadálya, hogy a szövetség aktívan bekapcsolódjon a demokratizálásért és a nemzetiségek jogállásának rendezéséért folytatott küzdelembe.

A Csemadokon belüli tisztújításra a szövetség Központi Bizottságának június 8–9-i dunaszerdahelyi ülésén került sor. Az addigi elnök, Lőrincz Gyula a KB-hez intézett levelében már egy hónappal korábban felmentését kérte elnöki tisztsége alól, amit hivatalosan az Új Szó főszerkesztőjévé történt kinevezésével indokolt. Elhatározásában azonban nyilván nem elhanyagolható szerepet játszottak a személyét ért támadások, valamint az a tény, hogy a szövetség élén annak megalakulása, vagyis 1949 óta álló Lőrincz nem lelkesedett a Csemadok érdekvédelmi szerepvállalásáért. A dunaszerdahelyi KB-ülésen a Csemadok fennállása óta első ízben került sor érdemi személycserékre a szövetség csúcsvezetésében. Éles vitát követő titkos választás eredményeként leváltották az elnökség több tagját, s új, jobbára reformpárti elnökséget választottak. A szervezet új elnökévé Dobos Lászlót, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjét, vezető titkárává pedig ismét Szabó Rezsőt választották. A KB kiállt a demokratizálási folyamat, illetve saját márciusi állásfoglalása mellett, összehívta a szövetség rendkívüli közgyűlését, a Csemadokból kizártak panaszának megvizsgálása céljából pedig rehabilitációs bizottságot hozott létre.

A nemzetiségi alkotmánytörvény előkészítése

Ilyen előzmények után kezdődtek meg 1968. június 12-én, többek között Dobos László és Szabó Rezső részvételével, a Prága melletti Kolodějében a nemzetiségek államjogi helyzetének rendezését célzó tárgyalások. Az ekkor miniszterelnök-helyettesi tisztséget betöltő Gustáv Husák irányításával már május folyamán megalakult a cseh–szlovák föderációt előkészítő kormánybizottság, amelynek a Samuel Falťan szlovák történész által vezetett nemzetiségi albizottsága kapta azt a feladatot, hogy tegyen javaslatot a nemzetiségek államjogi helyzetének alkotmányos rendezésére, s dolgozza ki a nemzetiségi alkotmánytörvény tervezetét. A tárgyalások során azonban hamarosan megmutatkozott, hogy lényeges eltérések vannak egyrészt az albizottság nemzetiségi (magyar, ruszin és lengyel), másrészt szlovák és cseh tagjainak a nemzetiségi jogokról és a nemzetiségi alkotmánytörvény tartalmáról vallott elképzelései között.

A nemzetiségek képviselőinek minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült elérniük, hogy a CSKP akcióprogramjában is szereplő önigazgatás elvét a nemzetiségek új államjogi helyzetének kidolgozása során is figyelembe vegyék. Hosszas vita bontakozott ki arról, hogy a nemzetiségek jogot formálhatnak-e saját képviseleti és végrehajtó szervekre, de abban sem sikerült megegyezésre jutni, hogy a járások tervezett átszervezésénél figyelembe vegyék-e az etnikai elvet, megengedhető-e a társadalmi szervezetek, kulturális és tudományos intézmények nemzetiségi alapon történő létrehozása, s hogy milyen mértékű legyen a második világháború utáni magyar- és németellenes rendelkezések felülvizsgálása, az érintettek rehabilitálása és kárpótlása. Az albizottság tárgyalásai 1968 júliusában holtpontra is jutottak, ezért azokat megszakították, s úgy határoztak, hogy az egyes javaslatokat és elképzeléseket elbírálás céljából a felsőbb politikai szervek elé terjesztik.

A reformfolyamat keretében felmerült az országos társadalmi szervezetek átszervezése nemzetiségi alapon, illetve önálló magyar társadalmi szervezetek létrehozásának a lehetősége is. A felvidéki magyarság gyakran több évtizedes múltra visszatekintő kulturális és társadalmi intézményeit a második világháború után felszámolták, s bár utóbb lehetővé tették a Csemadok létrehozását, a kultúregyesület megalakulása nem elégítette ki az igényeket. 1968 márciusában a Csemadok KB és a Szlovák Írószövetség magyar tagozatának állásfoglalása is megfogalmazta a társadalmi szervezetek át-, illetve újraszervezésének szükségességét. Az előbbi ezt még csupán a Szlovák Szakszervezeti Tanács és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség keretén belüli magyar osztály, az utóbbi már egy önálló magyar ifjúsági szövetség, pedagógusegyesület, újságíró- és írószövetség létrehozásával képzelte el. A prágai tavasz idején végül az önálló magyar ifjúsági szövetség és a magyar pedagógusszövetség, valamint a szlovák nőszövetség melletti magyar tagozat létrehozására történtek meg a kezdeményező lépések, a megszállást követő visszarendeződés azonban ezek létrejöttét, illetve érdemi működését rendre megakadályozta.

A megszállás és következményei

A gyakorlatilag az egész társadalom támogatását élvező reformfolyamat, noha a csehszlovák párt- és állami vezetés Moszkvával továbbra is jó kapcsolatokra törekedett, hamar kiváltotta a brezsnyevi szovjet vezetés nemtetszését. A Szovjetunió és a szovjet tömb többi országának vezetői 1968 márciusától kezdődően egyre nagyobb nyugtalansággal szemlélték a csehszlovákiai fejleményeket: a plurális társadalom kialakulása irányába mutató tendenciákat, a cenzúra eltörlését, a korábbi politikai üldözöttek és a pártonkívüliek szervezkedését, a spontán módon létrejövő autonóm szervezetek és intézmények megjelenését, a polgári Csehszlovákia politikai pártjainak, társadalmi és egyházi szervezeteinek újjáalakítására irányuló törekvéseket. Miután a Szovjetunió az erőteljes diplomáciai és a burkolt katonai nyomás ellenére sem tudta kikényszeríteni az „ellenforradalmi tendenciák” felszámolását, a szovjet vezetés a nyílt katonai beavatkozás mellett döntött, s a Szovjetunió, valamint a Varsói Szerződés további négy tagállamának (Lengyelország, NDK, Magyarország és Bulgária) hadseregei az 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka megszállták Csehszlovákiát.

A magyar kisebbség az ország cseh és szlovák lakosságához hasonlóan megdöbbenéssel fogadta és elítélte a katonai beavatkozást. A megszállást követő napokban a Csemadok központi szervei, járási és helyi szervezetei, a csehszlovákiai magyar társadalom különböző csoportjai, a lapok szerkesztőségei sorra tették közzé az intervenciót elítélő nyilatkozataikat, amelyekben támogatásukról biztosították a csehszlovák állami és pártvezetést, s a rend és a nyugalom megőrzésére, valamint a megszállókkal való együttműködés elutasítására szólították fel a magyar lakosságot. A megszállás elleni tiltakozó megmozdulásokban és tüntetéseken magyarok is részt vettek, s a megszállás 30 szlovákiai halálos áldozata között 3 szlovákiai magyar is található.

Az Új Szó – a szlovák és cseh napilapokhoz hasonlóan – napokon keresztül rendkívüli számokat jelentetett meg, a Csehszlovák Rádió pozsonyi stúdiójának magyar adása Gabonaváros néven illegálisan sugározta műsorait, a magyarlakta járásokban és városokban pedig magyar és kétnyelvű röplapokon tiltakoztak a megszállás ellen. A magyar lakosság ellenségesen fogadta a magyar hadsereget is, s a megszállás elleni tiltakozásaiban kifejezésre jutott amiatti csalódottsága, hogy a katonai akcióban a kádári Magyarország is részt vett. Amint azt a Dunatáj című komáromi hetilap augusztus 29-i számának egyik írása megfogalmazta: „A csehszlovákiai magyarság számára külön keserű csalódás, hogy a megszállók között itt vannak a magyar néphadsereg katonái is. Fájt, fáj és fájni fog. (…) A megszálló magyar hadsereg legfőbb vezetése elárulta a csehszlovák–magyar barátságot és külön megbántottak bennünket: csehszlovákiai magyarokat. Külön tragédia a nagy tragédiában.”

A katonai beavatkozás, illetve az azt követő visszarendeződés a nemzetiségi törekvések sorsát is megpecsételte. A prágai nemzetgyűlés 1968. október 27-én elfogadta ugyan a 144/1968. számú nemzetiségi alkotmánytörvényt, amely formálisan rögzítette a legalapvetőbb kisebbségi jogokat, az utolsó pillanatban módosított jogszabályból azonban a normalizáció vezéralakjává előlépett Gustáv Husák utasítására kiiktatták a nemzetiségek önigazgatását, gazdasági és kulturális egyenjogúságát, valamint az arányos képviselethez való jogát szavatoló részeket. A beavatkozás annyira váratlan volt, hogy először még az Új Szóban is a jogszabály eredeti, módosítatlan szövege látott napvilágot, s csupán több mint egy hét elteltével a módosított, végleges változat.

A Husák nevével fémjelzett normalizációs rendszer a prágai tavasz valamennyi vívmányát felszámolta. Eltávolították tisztségükből a Csemadok reformkommunista vezetőit is, az egyesületet pedig – mintegy büntetésképpen – még a politikai pártokat és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból is kizárták. Nem tartotta be a hatalom a megcsonkított nemzetiségi alkotmánytörvényt sem, s azt a normalizáció húsz éve alatt lényegében csupán a kisebbségi jogok korlátozására irányuló törekvések eltakarására használta.

Popély Árpád

Történész, a Selye János Egyetem docense és a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa