68 elbeszélés '68-ról: bemutatták a „Ruszkik, haza!” c. könyvet

A Fórum Kisebbségkutató Intézet (FKI) komáromi Etnológiai Központjában készült legújabb kötetet a Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban mutatták be. A személyes visszaemlékezések mellett számottevő dokumentum- és cikkanyag is olvasható a kiadványban.

A „Ruszkik, haza! Adalékok Csehszlovákia 1968-as katonai megszállása szlovákiai magyar emlékezetéhez” c. könyvről való beszélgetést Simon Attila történész, a FKI igazgatója vezette fel. Elmondta, a szerző az 1968-as események emlékezetét írta meg, amely azonban nem teljesen ugyanaz, mint amit a történettudomány foglalt össze erről a korszakról. Neki történészként van egy határozott képe a prágai tavaszról, de ahogy beleolvasott a monográfiába, rájött, hogy egészen máshogy látta a történéseket egy gyári vagy mezőgazdasági munkás, de akár az értelmiségiek is. Később még hozzáfűzte: a kutatás csak nagyon óvatosan kezelheti ezeket az elbeszéléseket forrásként, mivel egyéniek, szűrtek, ill. hibásan állítanak dolgokat, ám még így is nagyon sokat segítenek '68 megértésében.

Az emlékek sokrétűsége

A szerző beszélgetőtársa Hunčík Péter pszichiáter volt, aki egyből utalt az aktuális politikai helyzetre is. Úgy látja ugyanis, a könyv címével ellentétben az államfőválasztáson most úgy szavazott a szlovákiai társadalom, mintha azt mondanánk: „Ruszkik, gyertek vissza!“. A visszaemlékezések értelmezését egyszerre végezte szakemberként és egy olyan személyként, aki maga is átélte a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását.

Hunčík szerint a riportalanyok elbeszéléseiben világosan kitapintható a hárítás mozzanata. „Tudtuk, hogy baj lesz, mégsem csináltunk semmit“ – talán így lehetne összegezni ezt a jelenséget. A döbbenet kifejezése mellett ugyanakkor számos helyütt érzékelhető, hogy sokan igenis képben voltak: hallgatták a rádiót, néhányan akár a Szabad Európát is. Újabb ellentmondás azonban, hogy a tájékozottság ellenére nem egy helyen felmerült: a németek, sőt a magyarok támadták meg az országot – vagyis mintha a második világháború megismétléséről, 1939-ről lett volna szó az emberek egy csoportja számára.

Hunčík Péter számára érdekes vonás volt az is, ahogy a Csehországban szolgáló katonák emlékei között kirajzolódik a csehek és szlovákok közti ellentét. Míg a csehek közöttt ugyanis azok voltak többségben, akik az elemi felháborodás alapján a harca is készen álltak, addig a szlovákok sokkal megengedőbbek voltak. „Majd meglátjuk mi lesz ebből“ – mintha ez lett volt a tipikus viszonyulásuk.

Többek közt még arról is beszélt, ahogy a történeteken keresztül kirajzolódik az 1968 utáni normalizálódási folyamat is, amikor az emberek már arról számolnak be, hogy „az idő minden sebet begyógyít“… Ez egyet jelenthetett az „erősebb játékos“ mentegetésével a „józan gondolkodás” jegyében. Ehhez is kapcsolódóan nagyon érdekes adalékokkal szolgál a kötet a megszálló szovjet csapatok, ill. a lakosság közt kiépülő kapcsolatokról. Ennek egyik terepe a kereskedés volt. A „bandaszkás” benzintől kezdve, az elektromos cikkeken, építőanyagokon, alkoholon és világító karórán keresztül egyészen a sok helyen sosem használt szamovárokig és a Matrjoska babákik terjedt a szovjetektől beszerzett kellékek sora. Ez a folyamat baráti, sőt akár házassági kapcsolatok létestüléséhez is vezetett.

Hunčík szerint a könyv további erénye, hogy a tájnyelv megőrzésére törekedett. Különösen a palócos nyelvjárásra igaz ez. Összességében azt mondta, sok régi emléket előhozott belőle az olvasás, de „nem lett szerelmes a 60-as évekbe, s nem kívánkozik oda vissza“.

A történetek rétegei

L. Juhász Ilona elmondta, ő maga már az ezredforduló után kezdte el a beszélgetések készítését Rozsnyó környékén, a teljes interjúanyag összeállításához pedig 2017-18-ban négy fiatal kollégájának gyűjtőmunkája járult hozzá. Ahogyan Hunčík, úgy ő maga is mély személyes emlékeket őriz a korszakból. 1968. augusztus 21-én épp reggelizett, amikor a barátnője tragikus arckifejezéssel belépett a házukba mondván: „Icka, háború lesz“.

Hosszabban beszélt a Szilice környéki történetekről. Egyrészt szinte ott is abszurditásba hajlott az, ahogy az invázió előtti éjfélkor a magyar határőrök lefegyverezték a csehszlovák kollégáikat, akikkel egyébként addig nagyon jóban voltak. Utóbbiak először röhögtek, majd a helyzet komolyságát látván megadták magukat, leültek és beszélgettek tovább. A határszakasszal kapcsolatban azt próbálta érzékeltetni, minden előnye ellenére mennyire megbízhatatlan is az emberi emlékezet. Egy rudnai ismerőse ugyanis elmesélte, hogy már később, amikor Egerben kirándultak, egy vendéglőben kisebb konfliktusba keveredtek egy helyi férfival. Ez a magyar hadseregben szolgált személy azt állította, ők „segíteni” mentek 1968-ban, hogy „megmentsék a forradalomtól az országot“, de Szilicén kővel dobálták meg a csapataikat és lefujozták őket. L. Juhász aztán nemcsak a mondott faluban, de Kecsőn is megpróbálta az incidens emlékének nyomára akadni, de sikertelenül. Így az is elképzelhető, hogy a sérelmező katonaviselt férfi teljesen alaptalanul, rosszul emlékezve támadt rá a rudnai ismerőseire.

Ami a megszállók és a helyi lakosság közti kapcsolat kialakulását illeti, elmesélte azt a párkányi esetet (a könyvben ez a 34. számú visszaemlékezés), amikor egy szovjet tiszt és feleségének nyújtott segítséget egy helyi nő. Azt történt ugyanis, hogy a babakocsival feldőlt a kisgyerekük, s üvegekre esvén súlyosan összevágta a tarkóját. Ez a helyi nő azonnal segített ellátni a balesetet szenvedett kisbabát. Ezért utóbb mérhetetlenül hálás volt neki az örmény származású család, akikkel aztán utána tartották is a kapcsolatot. Évtizedekkel később, amikor a már felnőtt fiú 2014-ben Kalinyingrádban tartotta az esküvőjét, meghívták a párkányi családot is.

A részvétel és a szabadság érzete

A bemutató végén többen hozzászóltak az elhangzottakhoz. Simon Attila például arra emlékeztetett, a szlovákiai magyarok a FKI felmérése alapján 1968-ra és 1989-re is pozitívan tekintenek. Ennek az az oka, hogy többségük úgy érzi, tevékenyen részt vettek az eseményekben. Szigeti László író, kritikus erre is reflektálva azt mondta, mindkét eseménysor a „saját“, vagyis a szlovákiai magyarok szabadságáról is szólt. Ekkor a fejlettség és a nyitottság oldalára álltak, miközben az erőszak és az agresszor ellen tiltakoztak. Úgy gondolta, „szép, hogy az interjúk ezt kimutatják“.