A kollektív bűnösség elvének tévessége és a csehszlovákiai magyarság

A kerekasztal-beszélgetést Simon Attila történész, a SJE oktatója vezette fel. Összefoglalta, hogy Janics Kálmántól kezdve Vadkerty Katalin munkáin át miként alakult a jogfosztottság éveire irányuló kutatás íve – majd ebbe hogyan csatlakozott be Štefan Šutaj, aki elsőként mondta ki a szlovák szakma részéről: igen, erről a témáról írni kell. A beszélgetés másik két résztvevőjét, Szarka Lászlót és Popély Árpádot, a SJE oktatóit bemutatva végül elmondta: a hontalanság éveivel foglalkozó három legjelentősebb aktív történész fog most diskurálni. A beszélgetés első részéről közlünk most egy összefoglalót.

A határok légiesítése felé

Štefan Šutaj (aki a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem oktatója) mondandója során többször utalt a lakosságcseréről szóló, a lányával közösen írt legutóbbi könyvére (a szabadon letölthető monográfiáról tavaly Angyal Béla írt recenziót lapunk számára, mi pedig interjút készítettünk a szakemberrel). Általánosságban egy sor kulcsfontosságú történelmi tény és tézis segítségével vázolta fel a lakosságcsere lényegét a hallgatóságnak. Nem feledte el azt sem, hogy a tárgyalt kor történései máig hatnak. „Talán nincs ebben a teremben olyan ember, aki közvetlenül vagy közvetetten a történeti vagy a családi emlékezete szerint ne került volna kapcsolatba a reszlovakizációval, a csehországi kitelepítésekkel, a lakosságcserével, a föld- és vagyonelkobzásokkal” – érzékeltette Šutaj, mennyire általánosan érintették a korabeli állam repressziói a csehszlovákiai magyarokat. 

„A problémát az jelenti, hogy a társadalmaknak, az embereknek a saját gondjaikat nem szabadna azzal megoldaniuk, hogy bármilyen oknál fogva kitelepítik a lakosság egy másik csoportját akár a kék szemek, akár az etnicitás miatt. Ez az az alapelv, amelynek történeti tanulságul kéne szolgálnia – de nem szolgál, mivel manapság is vannak ellenséglisták, vagyonelkobzások, s már senkit sem emlékeztetnek ezek Beneš dekrétumaira, azokat már elfeledtük. A szlovák-magyar viszony szempontjából azt gondolom, pozitív az, hogy 

tegnap, ha jól számoltam, ötször léptem át az országhatárt. Először Kassa alatt, aztán amikor Komáromba érkeztem, majd a magyar oldalon megnéztük az erődöket és Brigetio Látogatóközpontot, végül visszatértünk. A határátlépéseket rajtam kívül senki sem vette észre. S ez az a lényeg, amelyért dolgoznunk kellene, s nem a felesleges vonalak átrajzolásával, hanem azok figyelmen kívül való hagyásával”

– fejtegette a történész.

A kollektív bűn homályossága

Szarka László két neves 20. századi szerző, Karl Jaspers és Hannah Arendt alapján értekezett a kollektív bűn mibenlétéről, amelyet a kriminális, politikai, morális és metafizikai bűn fogalmainak segítségével járt körül. Ezzel egyszersmind azt érzékeltette, hogy valójában mennyire gyenge lábakon áll az, amikor egy népcsoportot próbálunk meg általánosan bűnösnek tartani. Beneš felfogása mégis az volt, hogy a csehszlovákiai magyarok kollektíven bűnösek abban, hogy a bécsi döntéssel felbomlott az 1918-ban létrejött állam. Azokat a vitákat, amelyek a „ki mennyire felelős?”, ill. „ki a felelős?” kérdésekre keresik a választ, parttalannak nevezte, míg 

a kollektív bűnösséget megoldási elvként „egészen biztosan hibásnak és tévesnek” minősítette.

A tömeges tiltakozás hangja

Popély Árpád egy nagyon konkrét témával szólt hozzá a disputához. Mint elmondta, sokáig csak Fábry Zoltán memorandumát ismertük, s nem volt tudomásunk arról, kik és hányszor emelték fel szavukat a csehszlovákiai magyar jogfosztása ellen. Sorra hozta a példákat a legkülönfélébb kisebbégi és magyarországi szerveződések részéről.

„A szlovákiai magyar értelmiség különböző érdekvédelmi szervezetei igenis hallatták a hangjukat a lakosságcserével kapcsolatban. A memorandumokat főleg a magyar politikai, részben pedig egyházi körökhöz intézték. Ismerünk viszont olyanokat is, amelyeket szlovák, ill. csehszlovák szerveknek címeztek. 

Budapesten, a Magyar Országos Levéltárban több százra tehető az efféle memorandumok, emlékiratok, beadványok száma. Ezek egyöntetűen elítélték a kollektív bűnösség, az egyoldalú vagy kényszerített lakosságcsere elvét. Ezzel szemben viszont az állampolgári jogok biztosítását igényelték volna a csehszlovák féltől, valamint a magyarlakta területek Magyarországhoz való visszacsatolását akár népszavazás útján. Ezek a memorandumok ezen túlmenően kemény bírálatot fogalmaztak meg Magyarországgal, a magyar kormánnyal szemben is azon a címen, hogy »eladta a szlovákiai magyarságot«. Persze tudnunk kell, hogy a magyar kormány keze meg volt kötve. Vesztes országként nem nagyon tudta érvényesíteni az akaratát” – foglalta össze ismereteinket a történész.