Jókai-emlékév: Történelem és irodalom határvidékén (Szarka László gondolatai)

Annak a nevezetes diétának, amelynek alsótábláján Felsőbüki Nagy Pál vezetésével elkezdték újrafogalmazni és megvalósítani az 1791-ben abbamaradt, illetve a budai Vérmezőn kivégzett magyarországi jakobinusok hazaárulásnak minősített reformterveit? Van-e jövője annak a magyar nemzeti gondolatnak, amelynek szimbolikus kezdőpontjaként akkor, ott Pozsonyban Széchenyiék saját vagyonukból tettek felajánlást a Magyar Tudós Társaság, a magyar szellemi élet bázisintézményének megteremtésére? 

Tudjuk-e, becsüljük-e súlyának megfelelően, hogy Kölcseyvel, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal együtt Jókainak sikerült először tömegessé tenni az élő magyar irodalom szeretetét, a nemzeti műveltséget és magát az olvasást?

Mindennapi rohanásainkban az évfordulók pár napig, pár óráig arra is ösztönözhetnének minket, hogy a 21. századi valóság egyre nyomasztóbb jövőképei, dilemmái mellett szembesüljünk a 19. század tanulságaival. Ebben sokat segíthetnek a magyar irodalomban egyedülállóan monumentális, sokszínű, ellentmondásos Jókai-életmű értékei és kódjai, tanulságos elfogultságai és rövidlátó jövőképei. Elérnek-e hozzánk leleményes talányai, régimódi széplelkűségei? Ő, aki minden számára fontos ügyről jegyzeteket készített, látta-e az első világháború közelségét? A Szarajevó előtt tíz évvel elhunyt óriás, aki még ült egy börtönben Táncsics Mihállyal és kezet fogott Nagyváradon Adyval, tudhatta-e, hogy az ő világa is a vesztébe rohant?

Most, hogy a Jókai-regények az olvasói népszerűségi listákon hátrébb szorulnak és kötelező irodalomként is elhasználódnak, merthogy a mai tizenévesek egyre elszántabb érdektelenségébe ütköznek, nekünk, olvasó magyaroknak talán érdemes lenne leporolni és újraolvasni, vagy a hangoskönyvek, olvasóprogramok segítségével meghallgatni Jókai százéves üzeneteit. Merthogy bőven van, mi közös az ő és a mi sorsunkban, sorsélményeinkben.

Van a kerek évfordulóknak, jubileumi megemlékezéseknek ebben a történelméről, múltjának szép és sikeres, kudarcos és tragikus történeteiről gyorsan megfeledkező világunkban valamilyen varázsa. Ilyenkor szembesülünk a családi, nemzeti-kulturális emlékezetünkben rögzült történelmi tapasztalatokkal, az előttünk járók sikereivel és szenvedéseivel, megpróbálva kilépni a közhelyek szorításából, a történelemórákon kanonizált képek fogságából.

Jó példa erre Mohács jövő évi 500. évfordulója: máris pompás polémiák bontakoztak ki arról, mennyiben tekinthető Nagy Szulejmán győzelme és a Magyar Királyság tragédiája sorsdöntő és végső soron pozitív fordulatnak az a tény, hogy az oszmán világbirodalommal szemben az ország új birodalmi keretek közt keres védelmet. Pozsonyban, az új fővárosban az a döntés született, hogy a Jagellók közép-európai birodalmának kötelékeiből kiválva, a Szapolyai-féle nemzeti királyság alternatíváját elutasítva, a Szent Korona a dunai és Német-római Birodalmat irányító Habsburgok fejére kerüljön, s ily módon hatalmas áldozatok mellett a nyugati tartományok által biztosított „töröksegélynek” köszönhetően sikerült kikerülni a koszovói, boszniai iszlamizáció fenyegetését.

Lesz-e vajon új kelet-közép-európai feltámadás? Közeleg-e, érkezik-e a 21. századi magyar történelemben az új reformkor? Merthogy egyre nagyobb szükség lenne arra, hogy a nyugat-európai centrumhoz közelítsünk. S ezzel lehetőség nyíljon arra, hogy – a sok száz éve sikertelenül felzárkózni igyekvő közép-európai sorstársainkkal közösen – korszerű, szabad és valódi szolidaritásközösséget alkotó nemzetek alkossák az európai egység keleti oszlopát.

Szarka László, történész, egyetemi tanár, a Selye János Egyetem oktatója

(A Magyar Országgyűlés és a Kulturális és Innovációs Minisztérium 2025-öt Jókai Mór-emlékévvé nyilvánította, így tisztelegvén a 200 éve született író előtt. A jublieumhoz kapcsolódva február folyamán (mivel az író ebben a hónapban született) irodalmárok, művészek, művelődésszervezők, kutatók és más szakmák képviselői osztják meg a Jókaival kapcsolatos gondolataikat az Új Szó felületein.)