A lakosságcsere és a magyarok kitelepítésének témáját történetileg rendezni kell

Štefan Šutaj egyike azon szlovák történészeknek, akik alaposan tanulmányozták a szlovákiai magyarok történetét. Nagyon gondos kutatónak tartják, ami nyilvánvalóvá válik, amint beszélgetésbe elegyedünk a halk szavú, türelmesen érvelő kutatóval. Áprilisban megkapta a Magyar Történelmi Társulat oklevelét, s éppen ezzel kapcsolatban kértünk tőle interjút. Ráadásul tavaly lányával, a politológus Jana Šutajovával új könyvet írt a Magyarország és Csehszlovákia közti lakosságcseréről. A monográfia a lakosságcseréért felelős Csehszlovák–Magyar Vegyes Bizottság tevékenységén vizsgálja a problémakört. Megpróbáltuk közelebbről szemügyre venni ezt a témát is, s megvilágítani ellentmondásait és abszurditásait.

Hogyan jellemezné a magyar kollégáihoz való viszonyát mind Szlovákiában, mind Magyarországon?

Úgy gondolom, amióta ezzel a csoporttal van dolgom, különféle emberekkel találkoztam. Vannak olyan történészek is, akik a konfliktusokra alapozták az álláspontjukat, ám a legtöbb magyar kutatóval igazán korrekt és empatikus viszonyt ápoltam egészen fiatal korom óta. Megismerkedtem azokkal a kortársaimmal, akik Szlovákiából származtak, Budapesten tanultak, s akik közül sokan Magyarországon maradtak dolgozni.

Hogyan tudja kezelni azokat az esetleg eltérő megközelítéseket, amelyekkel a magyar–szlovák történelmi események különböző, egymásnak ellentmondó aspektusaira tekintenek?

Azt mondanám, hogy ezeknél a dolgoknál nem az a fontos, hogy azonos véleményen legyünk. Sok történelmi eseményt máshogy ítélünk meg, ám a második világháború utáni korszak az igazán problematikus. A Magyar–Szlovák Történész Vegyes Bizottság működése során nemcsak azt szorgalmaztuk, hogy egységes véleményre jussunk, hanem hogy képesek legyünk vitatkozni a problémáról. A viták szenvedélyesek lehetnek, de nem lehet őket a priori módon felfogni, hogy „ha más a véleményed, ellenség vagy”. Ennek szellemében képesek voltunk közösen dolgozni az olyan problematikus témákon, mint például a Magyar Királyság betelepítése, a szlovákok asszimilációja a 19. század végén és a 20. század elején, Esterházy János vagy a második világháború utáni jogalkotás Csehszlovákiában. Ez még mindig a jobbik eset, mintha éles konfrontációkba bocsátkoznánk, s elvetnénk az együttműködést. Azt gondolom, ez jellemzi a magyarországi és a szlovákiai magyar történészekkel való közös munkámat. Olyan emberek is tartoznak közéjük, akik valóban komoly munkát végeztek el a szlovákiai magyarok történetével, illetve Szlovákia vagy a Magyar Királyság történelmével kapcsolatban. Egyébként érdekes a szlovák és a magyar történelem közti kapcsolat. A meghonosodott sztereotípiák egyike, hogy azt mondjuk, „1000 éve együtt élünk”. Nem mindig éltünk együtt. Nemcsak az elmúlt évszázadot tudjuk úgy jellemezni, mint amikor együtt és egyben egymás mellett is éltünk. Ezt a szemléletmódot a szlovák és a magyar történészek azon csoportja osztja, amely ilyen módon közelít a közös és az egymás mellett zajló történelem problematikájához. Ez nemcsak járulékos értéket ad mindkét történetírásnak, hanem hozzájárul a történelem empatikus értelmezéséhez és közvetítéséhez a diákok, a tankönyvek, a közvélemény felé, s végső soron a nyugodt és békés egymás mellett élést is segíti.

Akkor nem is annyira éles a két történetírás közti ismeretelméleti különbség? Mert egyesek véleménye szerint az.

Éles, de arról van szó, miként fogjuk fel s hogyan értelmezzük. Nagyon sok történelemmagyarázat bele van kódolva a családi emlékezetbe és az iskolai oktatásba. A Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének szociálpszichológusaival közösen végzett kutatásokból kiderült, hogy kor szerint vannak különbségek abban, ahogyan egyes történelmi eseményekre tekintünk. Az olvasatot az is befolyásolta, milyen korszakban és közegben nőttek fel vagy töltötték el aktív életüket a válaszadók. Abba a generációba, amelyik a második világháború után tevékenykedett, bele volt kódolva a szlovák–magyar konfliktus. Az őket követő nemzedék, amely a szocializmus steril közegében nőtt fel, empatikusabb volt. Az 1989 után felnövő generáció véleményében aztán újra felbukkantak azok az elemek, amelyek a háború utáni nemzedék szemléletéhez közelítettek. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy a steril közeg a megoldás, ám azt igen, hogy a fiatal generáció szemléletét művelni kell, vitázni kell, és szorgalmazni szükséges a történelmünk emaptikus felfogását. Egymás mellett éltünk és fogunk élni. Az etnikai különbségeket tiszteletben tartó, közösen kultivált viszonytól függ a jövőnk, amely mentes a nacionalista túlzásoktól és a sovinizmustól.

Részletesen tanulmányozta a szlovákiai magyar közösség történetének egyes fejezeteit. Mi motiválta abban, hogy ezt a témát válassza?

Nehéz megmondani. Egyszerűen fejest ugrottam bele, az pedig elnyelt. Már a főiskolán foglalkoztam a háború utáni politikai pártokkal, majd elkezdtem nyomon követni az etnicitás egyedi szegmensét, amely mint az egyes politikákat differenciáló elem mutatkozott meg. Foglalkoztam a ruszin–ukrán, a roma és a német témával is, viszont a magyar problematikának volt egy olyan magja, amely izgalomba hozza a kutató lelkét. Ráadásul megmutatkozott, hogy az, amit az elődeink csináltak, ugyan érdekes volt, de nem világította meg eléggé a kérdést – ugyanis nem ismertek és nem ismerhettek sok összefüggést és részletet, tekintettel a levéltárak hozzáférhetőségére. A bel- és a külpolitika, a diplomácia és az etnicitás zugai mind kölcsönösen kapcsolódnak egymáshoz. A történelemkutatás detektívmunka. A teljeskörű hatáshoz fontos ismerni a forrásokat, az összefüggéseket, az összetett dolgok világítanak meg egy újabb és addig ismeretlen részletet, amelyet a levéltárban fedez fel a kutató. Ebben áll a történész munkájának a varázsa.

Lakosságcsere és kitelepítések. Miben áll ennek a témák a jelentősége a szlovák történetírás számára?

A történész szemszögéből ez olyan téma, amelyet rendbe kell tenni, hogy tudjuk, hogy is volt, s miért játszódtak le ezek az események. A fekete-fehér látásmód nem jelent megoldást a történetírás számára.

Volt a szlovák politikai elitnek más választása, ha a magyarok jogfosztásáról beszélünk, vagy a háború utáni nyomvonal eleve el volt rendelve?

Sosincs elrendelve semmi sem. Az, hogy erre ilyen módon került sor, a történeti összefüggések rejtvénye. A magyar és a német közösség problematikájának megoldására más lehetőségek is voltak, de az Edvard Beneš körül Londonban csoportosuló politikai elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy a korábbi megoldás, ami a kisebbségi jogok garantálását jelentette, nem vált be, mert a müncheni egyezményhez és Csehszlovákia szétveréséhez vezetett. Politikailag ezt úgy indokolták, ahhoz, hogy a jövőben ne robbanjanak ki etnikai alapon háborúk, etnikailag egységes államokat kell létrehozni. Amíg az etnikumok túlnyúlnak az országhatárokon, mindig ott van a lehetőség, hogy az adott kisebbség elégedetlen lesz, az anyaország pedig az ő javukra avatkozik be. A kisebbség számára nehéz természetes módon szert tenni azokra a standardokra, amelyek a többségi lakosságnak adottak. Ezért is része a jelenlegi politikának a kisebbségi csoportoknak való kedvezés alapelve. A háború utáni légkörben máshogyan kezelték a problémákat. Egyértelműen politikai döntés született. A német kollégák a német kisebbséggel kapcsolatban ezt a folyamatot a „terület megtisztításának” vagy „etnikai tisztogatásnak” nevezték. Ami erőteljes kifejezés arra, ami a régiónkban történt, mert a megoldás részét nem csak a kitelepítés képezte. A lakosságcserét a szlovák nem kommunista politikai elit is a legdemokratikusabb megoldásnak tartotta. Ez  kölcsönös cserét tett lehetővé, amelyet anyagi, közlekedési, egészségügyi szempontból elő lehetett készíteni, valamint biztosítani lehetett az áttelepítés viszonylagos humánusságát. A vegyes bizottság ezt próbálta garantálni a döntéseivel. Viszont az egyezmény alapelve – hogy a magyarországi szlovák kisebbség önként jelentkezhetett, míg a magyarokat a csehszlovák állam utasította –, súlyosan kétségbe vonta az azonos eljárás elvét. Általában a magyarok szenvedéseit hangsúlyozzák a lakosságcsere kapcsán, ám a jelentkező szlovákokra is elképesztő nyomást gyakoroltak a magyar hivatalok, illetve bizonytalanságban voltak. Azt várták, hogy 1946-ban már Szlovákiában élnek, de az áttelepítés elhúzódott. A csehszlovák és a magyar szervek harcában végül fokozatosan felszámolódtak az elnyomó intézkedések. Csehszlovákiában az áttelepítettek érdekeit a magyar lakosság érdekvédelmét ellátó megbízott képviselte. Hatásosan működött a hivatala, az áttelepítésre kijelölt lakosok mögé állt, sok dologban pedig effektíven avatkozott közbe. A vegyes bizottság döntéseivel különféle védőmechanizmusok jöttek létre, amelyeket muszáj volt betartani. Például nem lehetett áttelepíteni a 60 év fölötti időseket és a betegeket, létrejöttek a családok egybentartását segítő feltételek stb.

Tehát az állami szervek „humánus” hozzáállást is tanúsítottak?

A vegyes bizottság számos döntése – erről szól a könyvünk is – olyan akadályokat hozott létre, amelyek a lakosságcsere bizonyos fokig humánusabb lebonyolítását biztosították, de végül komplikálták és elhúzódóvá tették a csere megvalósítását. A bizottság például azt is elfogadta, hogy az emberek minden vagyonukat magukkal vihetik. Aztán ezzel kapcsolatban olyan kérdések merültek fel, hogy mennyi szénát, répát, fát tudnak magukkal vinni. A döntést a magyar lakosság egy része úgy értelmezte, hogy tényleg mindent vihetnek, ezért szétszedték a tyúkólakat, a favécéket, kivágták a fákat. A cserét eredetileg a családok egybentartásával kellett volna végrehajtani a határ mindkét oldalán, számon tartva, hogy ki költözik hova és melyik házba. Mindez azonban egyszerre kudarcba fulladt. Azok a szlovákok, akiknek nem volt türelmük várni a bizonytalanságban, elutasították az áttelepülést. Más szlovákok és magyarok illegálisan léptek át a másik országba. A vegyes bizottság által teremtett feltételek szerint azok a személyek is számítottak statisztikailag és élhettek az áttelepített személynek járó előnyökkel (állampolgárságot kaptak,  visszatérhettek a vagyonukért), akik a hivatalos cserét megkerülték.

Ebben a tekintetben azért más jellege volt a csehországi deportációknak, nem?

A magyarok Csehországba való kitelepítése 1945 és 1947 között marxista-gottwaldista árnyalatot kapott. Magyarországra elsősorban a módosabbakat akarták kivinni a csehszlovák hivatalok a lakosságcsere-egyezmény keretében, hogy a birtokaik itt maradjanak az áttelepítettek részére – ami viszont nem sikerült. A szegény gazdákat és a munkásokat a „csehországi munkatoborzás” útján próbálták asszimilálni. Az 1946-os választás után a munkásosztály és a kisgazdák érdekvédelmére alapozott kommunista hatalom arra haszálta a kitelepítéseket, hogy éppen a saját „klienseit” válassza ki, olyan embereket, akik alkalmasak voltak a cseh közegbe való kitelepítésre – a Szudéta-vidéken állampolgárságot és vagyont akartak felkínálni nekik.

Mennyire kezelte a csehszlovák politika egyedülálló módon a helyzetet?

A megoldás nem volt egyedülálló. A második világháború után a németek kitelepítésén kívül Lengyelország és Ukrajna között is lakosságtranszferek folytak. Lakosságcsere és „optálás” volt Csehszlovákia és Ukrajna között is. A volhíniai csehek visszatértek Csehországba, a ruszinok pedig Ukrajnába távoztak.

Tehát ezek az akciók hasonlók voltak. 

Valamiben hasonlók voltak, igen, még ha különböző feltételek között zajlottak is. Az etnikailag és felekezetileg különböző lakosság jelentős szervezett transzferére került sor az első világháború után a Balkánon Görögország, Törökország és Bulgária között. Ezek a lakosságcserék összehasonlíthatatlanul kiterjedtebbek voltak annál, mint ami nálunk zajlott. A Szovjetunióban ráadásul teljesen „normálisnak” számított az etnikumok háborúk utáni áttelepítése, a kommunista rezsim létrejöttéig a sztálinista rendszer ezért támogatta a csehszlovákiai kisebbségi kérdés megoldását. A keleti típusú csúcspolitika számára ez nem jelentett problémát. Viszont elsősorban a britek, az amerikaiak és a szövetségeseik nehezen tudták elfogadni. Például a párizsi békekonferencián részt vevő új-zélandi követ, amikor a pozsonyi hídfő három községéről tárgyaltak, azon csodálkozott, miről is folyik a vita. Hiszen az a terület nem nagyobb, mint egy kissebb juhfarm Új-Zélandon. És ezt kell oldania a békekonferenciának?

Feltételezem, hogy az új könyv után sem tekinti lezártnak a témát. Hogyan fogja folytatni a kutatást?

A kutatás sosem ér véget. Több dolog, amelyre rábukkantunk, rendkívül érdekes. Ilyen például az egészségvédelem módja a lakosságcsere során. A Budapesten működő csehszlovák áttelepítési bizottságnak volt egészségügyi osztálya is. Elemezték a szlovákok és a magyarok egészségi állapotát, egészségügyi és gyógyszerészi szolgáltatásokat nyújtottak. Meg lehet határozni, milyen volt az adott lakosság egészségi állapota. Felbukkantak más érdekes „mikrotémák” is. Ilyen a közlekedés, a szállítási módok, az üzemanyag biztosítása vagy a szállítóeszközök műszaki felszerelése. Ezek olyan dolgok, amelyek még egy olyan terjedelmes könyvben sem lehetett következetesen feldolgozni, mint amilyet most adtunk ki. Szívesen foglalkoznék a lakosság szállításával mindkét oldalon, illetve a nemzetközi tárgyalásokkal is. Sajátos és feldolgozatlan téma a népbíróságok és az etnicitás kapcsolata is. Nagyjából 14 ezer embert vádoltak meg Szlovákiában, de csak egy kisebb részüket ítélték el. A lakosságcserével összefüggésben pedig érdekes helyzet állt elő. A háborús bűnösöket a családjukkal együtt egyoldalúan kellett volna kitoloncolni Csehszlovákiából, nem számítottak bele a reciprocitási kvótába. A csehszlovák hivatalok 80 ezer személy kitelepítésvel számoltak az egyezmény VIII. cikke alapján, amely a háborús bűnösökre vonatkozott. Azonban sosem hajtották végre a kitelepítésükre vonatkozó egyezményt, s végül csak 3000 körüli – a magyar és a szlovák források más számokat adnak meg – személyt toloncoltak ki. Ez azt eredményezte, hogy a kölcsönös csere keretében azokat telepítették ki, akik semmit sem követtek el, míg a háborús bűnösnek tartott személyek Csehszlovákiában maradtak. Ezeknek az akcióknak a részletei és összefüggései kihívást jelentenek a történésznek, ahogyan más, még feldolgozatlan kérdések is.