Egy hiánypotló monográfia a csehszlovák–magyar lakosságcseréről

Ezeket az éveket a szlovákiai magyarság történetének kutatói – Janics Kálmán művének címe nyomán – a hontalanság éveinek is szokták nevezni. Šutaj munkáiban tudományos alapossággal mutatta be ezeknek a hektikus, a magyarság szempontjából tragikus éveknek az egyes mozzanatait, a csehországi deportálásokat, a párizsi békekonferenciát vagy a Dél-akciót, a szlovákiai magyarok 1949. évi csehországi kitelepítését. Számos munkáját magyarra is lefordították.

Most megjelent, Jana Šutajovával közösen írt, terjedelmes, több mint 500 oldalas könyvében levéltári adatokkal gondosan alátámasztva mutatja be a két ország között létrejött lakosságcsere-egyezmény végrehajtásának nehéz, feszültségekkel teli időszakát. A kötet alapját a Csehszlovák–Magyar Vegyes Bizottság iratanyaga adja, melyet a Szlovák Nemzeti Levéltárban (SZNL) feldolgozatlan fondként őriznek. Számos esetben hivatkozik két másik, a kutatók számára nem hozzáférhető iratanyagra, a Szlovák Telepítési Hivatal (SZTH) és a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) állományára is. E sorok írója is többször próbálkozott már ezeknek az iratanyagoknak a kikérésével az SZNL-ben, azonban arra hivatkozva, hogy azokat rendezik, nem járt sikerrel. Meggyőződésem, hogy a szlovákiai magyarság történek részletes, tudományos megírása nem tekinthető befejezettnek ezeknek az anyagoknak az alapos föltárása nélkül. Az utóbbi két esetben hatalmas mennyiségű levéltári anyagról van szó: a telepítési hivatal iratanyaga 150, a CSÁB állománya pedig 146 folyómétert tesz ki. A vegyes bizottságé „csupán” 2,75 fm. Remélem, hamarosan a többi kutató számára is hozzáférhetők lesznek ezek az egymáshoz témájukban szorosan kapcsolódó fondok.

De mi is volt a vegyes bizottság szerepe? Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt, sebtében megszövegezett lakosságcsere-szerződés több gazdasági, jogi kérdést nyitva hagyott, ezért a vitás kérdések megoldására az egyezmény értelmében 2–2 taggal létrehozták a Csehszlovák–Magyar Vegyes Bizottságot, amely 1946 júniusában kezdte meg a munkáját. A Vegyes Bizottság 1949 nyaráig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan dolgozott és rengeteg, az áttelepülők számára életbevágó kérdéssel foglalkozott, illetve döntött ezekről a kérdésekről. A napirendjén szereplő kérdések közül talán a két legfontosabb az áttelepülők által elvihető ingóságok mennyisége, milyensége, valamint a szerződés VIII. cikke értelmében Csehszlovákiából egyoldalúan kitelepíthető magyar háborús bűnösök száma volt.

A kötet szerzői nagyon alaposan végigkövetik, bemutatják a bizottság üléseit, ismertetik az ott hozott véghatározatokat, a bizottság csehszlovák és magyar tagjai közötti ismétlődő, gyakran vég nélküli vitákat. Ennek köszönhetően rengeteg új részletet tártak föl, új ismertekkel gazdagodhat az időszak iránt érdeklődő történész és olvasó. Ugyanakkor, mivel nagymértékben ennek az egyetlen szervnek a munkájára épül a mű, némileg adós marad a lakosságcsere végrehajtásának egyéb mozzanataival, a lebonyolításáról alig tesz említést. Ennek a bemutatásához elengedhetetlen lesz a másik két, előbb említett fond földolgozása.

A szerzők a könyvben folyamatosan tudományos szempontból elemzik – és gyakran kritizálják is – a lakosságcserével foglalkozó korábbi munkákat. Különösen Juraj Purgat 2017-ben a lakosságcseréről megjelent „posztreformer remixét” és Vadkerty Katalin szlovákul is megjelent munkáját bírálják. Ez utóbbi szerzőnél a hibás adatokat és a követhetetlen jegyzetapparátust tekintik problémásnak, tudományos szempontból megkérdőjelezhetőnek.

A monográfia értékét növeli, hogy objektíven igyekszik bemutatni az eseményeket; amikor vitába száll a magyar történészek egyes állításaival, álláspontját tudományos adatokkal igyekszik bizonyítani. Néhány esetben arra a következtetésre jut: a magyar és a szlovák történetírás másképpen értékel eseményeket, folyamatokat, például az első bécsi döntést, de ezeket az különböző véleményeket tényként fogadja el. Több kérdésben, például a reszlovakizáció vagy a csehországi deportálások tárgyában azonban eltérő állításokat fogalmaz meg, mint a szlovák történészek többsége, és véleménye a magyar történészek álláspontjához áll közelebb. Ezért is meglepő a bevezetőben olvasható egyik állítás, amely szerint a bécsi döntés után, a Horthy-rendszer nyomására „megközelítőleg 100 ezer szlovák és cseh nemzetiségű lakosnak kellett elhagynia a megszállt területet”. A mondat mellett, amely az állítást tartalmazza, nincsen jegyzet, nem jelzi a forrást (egyébként a kötetben 1588 számú jegyzet található). Ilyen tudományos forrást nem is lehet találni, hiszen az 1938-ban Magyarországhoz visszacsatolt területen 123 864 (az összlakosság 11,9%-a) szlovák anyanyelvű lakost mutattak ki. Az állítás tehát nem kevesebbet jelent, mint azt, a szlovákok 83 százalékát elűzték a lakóhelyükről a gaz hothysták, ami képtelenség. Kár ezért a hibáért.

Angyal Béla