A magyar kisebbségek helyzete 1918-tól máig

Az idei év egyik fontos történettudományi kiadványának számít „A magyar kisebbségek 100 éve“ című tanulmánykötet, amely egy tavaly őszi budapesti konferencia anyagát gyűjtötte egybe. A Tudomány és Technika Hete keretében a SJE TK-n Szarka László, Simon Attila, Romsics Ignác, Bárdi Nándor és Popély Árpád beszélgettek a kötet által bemutatott témákról.

A hivatás népszerűsítése

A Szarka László vezette mintegy kétórás beszélgetés hosszúnak tűnhetett, ám a tartalom sűrűségét tekintve olyan volt, mintha legalább kétszer ennyi ideig tartott volna. Nagyon máshogy azonban nem is festhet egy olyan esemény, amelyen szaktekintélyek boncolgatják az 1920 óta eltelt időt, mi több, esetenként annak előzményeit is számba veszik.

Pontosan azonban milyen kötetről is van szó? Romsics Ignác, aki a könyv összeállításáért felelt, elmondta, hogy aki tisztában van a magyarországi kulturális, szellemi viszonyokkal, az igazat fog neki adni abban, hogy „a hivatásos történetírás és a hivatalos kormányzati emlékezetpolitika meglehetősen eltávolodott egymástól“ – ami őt magát bántotta és frusztrálta. Emiatt döntött úgy négy évvel ezelőtt, hogy amennyire lehet, népszerűsíteni kell a professzionális történészek munkáját. Ennek az volt az egyik módja, hogy egy előadássorozatot indítottak az MTA-n a 20. századról. Ennek képezte a részét – harmadik témakörként – a magyar kisebbségek 100 éve, amelynek a tavalyi konferencia és az idei kötet lett az eredménye.

Mikortól közösség?

A kötet ugyan a Kárpát-medencei magyar kisebbségek megannyi kérdését érinti, Komáromban a helyszín okán a (cseh)szlovákiai aspektusok kerültek előtérbe. Simon Attila például a két világháború közti időszak kapcsán kiemelte, az 1918 utáni első 20 évben nem történt meg teljesen a kisebbségi közösséggé válás, ekkor ugyanis a vezető szerepet betöltő emberek még a történeti Magyarországon szocializálódtak, s nem azt érezték, hogy a trianoni határok egy véglegesen befejezett folyamat eredményei. „A közösséggé való válás az 1938 és 1948 közötti korszakban válik igazán fontossá. Akkor érik az embereket azok az élmények, amelyek már tényleg közösek” – szögezte le a történész, majd hozzáfűzte: „Jön ʻ38. A visszacsatolás Trianon után az első nagy közös élménye a bodrogközi és a csallóközi magyarnak. Ám ugyanúgy nagy közös élmény, és ez paradoxon, ami velünk történik 1945 és 1948 között, hogy – s ezt mondjuk ki – megtörténik egy etnikai tisztogatási kísérlet, amellyel fel akarják számolni a magyar közösséget. Ennek olyan eszközei voltak, mint a lakosságcsere, deportálás és a reszlovakizáció. Ez egy olyan erőteljes közös élmény, ami a mai napig is erősen tartja magát. Ha ki akarunk mondani egy erős hívószót, amelyekkel a szlovákiai magyarokat mozgósítani lehet, akkor azt mondjuk: Beneš-dekrétumok. Erre mindenki rákap, mindenki tudja, hogy ez valami nagyon szörnyű dolog.”

Az elit katasztrófája

Szarka László a két világháború közti magyar kormányzattal kapcsolatban elmondta, hogy egy nagyon racionális doktrínát követtek, háború árán nem akartak revíziót – ugyanakkor a politikájuknak óhatatlan következménye volt a háborúba való belesodródás, s ebben aztán teljesen csődött mondott a kormányzat. Romsics Ignácot ezen a ponton a mélyebb történeti nagykép és ok-okozatok felvázolására kérte fel. Ő rámutatott arra, hogy a belső telepítések következtében a 18. századra már markánsan eltolódtak a társadalmi viszonyok az etnikai magyar állam rovására. Ennek azonban egészen addig nem volt jelentősége, amíg rendek szerint tagozódott a népesség, ám az egyéni és kollektív identitás szintjén aztán a nyelvre épülő kultúra szerepe vált fontossá. A magyar vezető elit a 19. században Bécs felé az etnikai nacionalizmus álláspontját képviselte, míg a 10-30 éves késéssel nemzeti öntudatra ébredő nemzetiségekkel szemben a politikai nacionalizmust érvényesítették. Ugyanakkor az olyan gondolkodók, mint Eötvös József, látták, hogy a megoldáshoz nem lesz elegendő a polgári szabadságjogok megadása, ám a következő magyar politikusi generáció ezt elfeledte, s az asszimiláció hatásában bíztak. „Azt hiszem, hogy a történelmi Magyarország felbomlása a 16. és a 18. századi fejlemények miatt elkerülhetetlen eredménye volt a történelemnek. Viszont az, hogy miként történt meg, az nem volt pontosan így előírva. Ebben a nagyhatalmi számításoknak és stratégiai szempontoknak, a mindenkori magyar elit lépéseinek és politikájának is kétségkívül szerepe volt – és hát ma is szerepe van, aminek a meritumát majd 20 vagy 50 év múlva fogják megvitatni” – zárta Romsics.

Szovjet paradoxon

Szarka László Popély Árpádot arról faggatta, hogy voltaképp mit köszönhet a (cseh)szlovákiai magyarság a „szovjet békének” (pax sovietica). A kutató emlékeztetett, Sztálinék egészen 1948-ig a csehszlovák nemzetállami törekvések legfőbb támogatói voltak. Nem rajtuk, hanem az amerikai és brit vétónak volt köszönhető például a magyarok egyoldaló kitelepítésének az elutasítása. „1947-1948-ban aztán egy hatalmas fordulat állt be a szovjet külpolitikában, amikorra kialakult a keleti és a nyugati tömb. A szovjet félnek az volt az érdeke, hogy a saját területén belül nyugalmat, békességet teremtsen. Moszkva nyomást gyakorol Csehszlovákiára, hogy rendezzék a magyar kisebbség helyzetét, ugyanis a két ország közti normális viszony megteremtésének előfeltétele az, hogy – amit magyar részről is sürgettek – ezt rendezzék végre” – fejtette ki Popély Árpád, hogy végül hogyan kezdődött el az államszocialista időszakban a magyar kisebbség viszonyainak konszolidálása.

Jelenbeli fő kérdések

Habár mégy „folyamatban levő” korszakról van szó, a beszélgetés során a jelen és a közelmúlt, vagyis a rendszerváltások óta eltelt időszak is felmerült. Ezzel kapcsolatban Bárdi Nándor sorolt fel számos fontos szempontot, mégpedig úgy, hogy azzal megragadható legyen a Kárpát-medencei magyar kisebbségek mindegyike. „Néhány dolgot kiemelnék »összhatárontúli« tekintetben. Egyrészt a népességfogyás, ami másutt a migrációnak, a természetes fogyásnak és az elöregedésnek, itt Szlovákiában elsősorban, döntően az asszimilációnak köszönhető. A másik a marginalizáció, a társadalmi pozícióknak a leépülése. A harmadik, amiről keveset beszélnek, az a magyar kötődésű romák ügye. Mindenki tudja, hogy Kelet-Szlovákiában is ez a legfontosabb probléma. Nincs tanoda vagy felzárkóztató program, igazából Ravasz Ábel kísérletein kívül túl sok mindent nem látunk ebben a dologban. A negyedik pedig – amiről Romsics professzor út is beszélt – a határtalanítás. Ezt nemcsak a nyelvészek használják. Maga a transzacionalizáció, ami lejátszódik, az a határtalanítás programja” – fogalmazott. Úgy gondolja, ezek azok a fő kérdések, amelyeket tudatosítani kell a társadalomban.